Nézem az őszi leveleket, s megérint ahogyan egy-egy erezet mögött felsejlik a levél egész élettörténete… Hogyan bújt elő? Vajon milyen volt rügynek? Hogyan formálódott a tavaszi napsugarak, szél és eső táncában igazi levéllé? Milyen volt először együtt susogni, mozogni a többi levéltársával? Milyen volt felfedezni azt, hogy miközben élnek, falombbá egyesülve árnyékot és frissítő lélegzetet nyújtva másokat is éltetnek? Hogyan viselték el mikor vihar tépázta vagy nyári forróság perzselte őket? Ezek a nyomok mind-mind ott vannak szinte művészi pontosságú lenyomatként egy-egy levélen, és mégis az őszi jó időben mindegyik gyönyörű, mikor átragyog rajtuk a napfény… Most átfordítom a kérdéseket: vajon…

„Megparancsoltam neked, hogy légy ERŐS és BÁTOR. Ne félj és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr, mindenütt, amerre csak jársz!”  (Józsué 1,9) Első éves teológus voltam, amikor ez az ige úgy igazán megérintett. Új város, új emberek, új órarend, új tanulási szokások… szóval új, új, új és még újabb dolgok vettek körül. S ebben a kavalkádban azt mondta nekem Isten a fenti ige által, hogy ne féljek, sőt legyek erős és bátor. Jó vicc – gondoltam első olvasásra, hiszen minden vagyok csak erős és bátor nem. Aztán jobban belegondoltam, de még így sem hatott meg igazán a dolog.…

Egy olyan történetet szeretnék megosztani veled, kedves Olvasó, ami tele van izgalommal, meglepő fordulatokkal, küzdelemmel és szerelemmel. Egy olyan csodákkal teli végső valóságot, ahol a hős megnyeri a háborút, a gonosz megkapja méltó büntetését, és a szenvedésben veszteglő kilátástalan helyzet megoldódik. Ez a történet is úgy kezdődött, mint sok más jól ismert história: a boldog és békés életet felforgatta egy zsarnok, hataloméhes trónbitorló, aki nyomorba és szenvedésbe taszította az egész birodalmat. Munkájának célja csak a pusztítás volt. A szenvedő nép többsége pedig alárendelte magát a trónbitorlónak, ám voltak, akik várták a megígért jogos örökös eljövetelét. A Hőst, aki megszabadítja az…

Megint eltelt egy év. Ezt abból vettem észre, hogy újra a visszaköltözésemet kellett megszervezni. Megint visszatérnek a szürke hétköznapok, amiket nem szeretek. Megint eltelt egy nyár. Az idő csak telik. Vannak események, amiket megtervezünk, vannak olyanok, amiket nem. Van olyan, hogy mennünk kell, de van, hogy maradnunk. Van, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy gondoltuk, hanem rosszabbul. Ilyenkor szomorúak vagyunk. Máskor legszívesebben ugrálnánk a boldogságtól, mert sokkal jobb lett minden, mint terveztük. Vannak magaslatok és vannak mélységek. Van, hogy valamire sokat kell várnunk, és van, hogy egyik napról a másikra megoldódik minden, mi pedig ott állunk ledöbbenve, akár jó,…

Néha falra mászok attól, hogy az edzésen újra és újra elővesszük az alapgyakorlatokat. Helyes állás, helyes kéztartás. Főleg olyankor bosszantó ez, amikor kezdők jönnek, és velük együtt kell ugyanazokat az untig ismert feladatokat csinálni. Azt meg néha kifejezetten nem értettem, amikor nekünk, haladóbbaknak például a szabályos fordulást vagy a legegyszerűbb ütést kellett gyakorolni. A negyedik év után ez már majdnem hogy sértő volt. Csakhogy többször előfordult, hogy rá kellett döbbennem: hiába megy jobban egy-egy gyakorlat, mint a teljesen kezdőnek, én sem tudom egészen jól. Rossz helyen van a súlypont, nem zárt a térd. És ilyenkor jövök rá: néha vissza kell…

„Utaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem!” (Zsolt 25,4) Új életszakasz, új feladatok, új kötelességek és új kihívások. Az életünk folyamán gyakran előkerülnek ezek a szavak, sőt még ennél is több. Mindig van egy kezdet, ahol megjelennek ezek a kifejezések. Lehet ez egy új életváltás, új suli, új munkahely, bármi, ami előtt állunk és új (élet)helyzet számunkra. Augusztus végén én is egy ilyen új dolog előtt álltam, és szerettem volna, ha minden tökéletesen és előre eltervezetten alakul. Én így szerettem volna, de mégis másképp kellett alakulnia. Egy nap leforgása alatt a műtőasztalon találtam magam, utána pedig a kórházi…

Gurulok a piros lámpa felé. Még 32 másodperc. Na, állhatok itt megint hasztalan! Közeledem, azon gondolkodom, most nem állok olyan közel, mint tegnap, ne kelljen nyújtogatnom a nyakam, hogy mikor lesz már zöld. Lassítok. Felnézek. Három, kettő, egy… piros, sárga, zöld. Azt hiszem, van időm. Akkor, amikor a zöldre várok, akkor, amikor mérlegelem a lehetőségeimet, amikor válogatok a boltban vagy az interneten. Amikor kattintás jön kattintás után, amikor senki sem tudja, hol járok – már én sem. Van időm. Még fél perc, még egy, még öt, még egy óra. Napok, hetek és évek. Az, hogy van időm, természetes. Most éppen…

Az utóbbi időben egyre gyakrabban eszmélek rá, hogy van néhány ember, akit nem kedvelek igazán. Talán ez nem tipikus keresztyén hozzáállás, de ez az igazság. És emiatt több kérdés is forgolódik bennem. Hol van belőlem a felebaráti szeretet, amikor Isten elém hoz egy számomra szerethetetlen embert? Miért nem szeretek MINDENKIT? Van ismerősöm, aki szerint nem is kell mindenkit szeretnünk. Vajon érdemes-e energiát, időt, esetleg idegszálakat áldozni egy kapcsolatra, aminek eleinte nem is látjuk az igazi értelmét? Lehet-e, kell-e erőltetni a szeretetet mások felé? Mivel a kérdéseimre kevés használható választ kaptam, ezért úgy döntöttem, hogy elfogadom a „foggal-(k)örömmel csakazértis szeretni fogom”…

Egy kegyes ember előzékeny. Mindig. Annak árán is, hogy ő húzza a rövidebbet. Valakinek nyilván veszítenie kell, és egy jó keresztyén gondolkodás nélkül beáldozza magát. De biztos, hogy hosszútávon mindig ez a gyümölcsöző hozzáállás?

Gondolj a tékozló fiúra. Ahogy ott ül a disznók között, éhesen és magányosan – csak ő és a gondolatai. Elrontotta az életét. Rossz döntéseket hozott. Csak magára gondolt: arra, hogy neki épp akkor mi a legjobb. És most itt van, szegényen, üresen, céltalanul, barátok és család nélkül. A tékozló fiú bűnbánata nem elméleti. Nem arról szól, hogy felsorolja, mit sajnál, mit csinálna máshogyan, hanem a visszafordulásról. Arról, hogy az eddigi döntései és motivációi hibásak voltak, és mostantól másképp gondolkodik. Nem azt fogja tenni, ami saját magának örömet okoz abban a pillanatban, hanem azt, ami Atyjának kedves. A bűnbánat nem egy…

„Csak mi, emberek, akarjuk kicsinyesen áltatni magunkat, hogy mi ezt azért egy picit kiérdemeltük Isten kegyelmét. Pedig dehogyis! Nem tehetünk mást, mint hálásan pislogunk, ugrálunk a boldogságtól, hogy Isten szemében a mi kis körömpiszoknyi életünk azért értékes.”

Tizenöt éves voltam. Egy baptista táborban történt, egy nyári éjszakán, amikor a szervezők összegyűjtöttek bennünket táborozókat, s azt mondták, valami különlegesnek lehetünk szemtanúi. Elcsendesedtünk, és a szervezők segítségével újraélhettük a nagypénteki eseményeket. Láthattuk a páskavacsorát, a lábmosást, ahogy Péter megtagadja Jézust, és a végén jött egy drámai pillanat, amikor egyszerre csak egy tömeg közepén találtuk magunkat, akik azt kiabálták: „Feszítsd meg!”. Megdöbbentem, hiszen akkor először nehezedett rám annak a súlya, hogy Jézus keresztre feszítésében nekem is részem volt. Többé nemcsak távoli, ismerős bibliai történet volt, ami nagypénteken történt, hanem valami személyes átélt pillanat, amiben nekem is részem volt. Ekkor tértem…