szeretet címkével jelölt bejegyzések

Átragyog-e..?

Nézem az őszi leveleket, s megérint ahogyan egy-egy erezet mögött felsejlik a levél egész élettörténete… Hogyan bújt elő?  Vajon milyen volt rügynek? Hogyan formálódott a tavaszi napsugarak, szél és eső táncában igazi levéllé? Milyen volt először együtt susogni, mozogni a többi levéltársával? Milyen volt felfedezni azt, hogy miközben élnek, falombbá egyesülve árnyékot és frissítő lélegzetet nyújtva másokat is éltetnek? Hogyan viselték el mikor vihar tépázta vagy nyári forróság perzselte őket?

Ezek a nyomok mind-mind ott vannak szinte művészi pontosságú lenyomatként egy-egy levélen, és mégis az őszi jó időben mindegyik gyönyörű, mikor átragyog rajtuk a napfény…

Most átfordítom a kérdéseket: vajon én milyen lennék levélnek? Vajon a jelenlegi élethelyzetem milyen erezetet rajzolna ki? Vajon tudok-e együtt örülni az engem körülvevőkkel? Vajon élem-e a nekem rendelt életet? Vajon a helyemen vagyok-e, és vajon éltet-e másokat az én életem? S vajon a vihartépte, nyárcserzette történetem sebein átragyog-e még egy kis szeretet? 

Szeretnék elbújni a feltett kérdések – főként az utolsó – elől, de attól még adottak. Megállásra, visszanézésre ösztönöznek, pár percre lelassítva jól forgó mókuskerekemet.

Az elmúlt évek történései bizony nem kevéssé csiszolgattak, formáltak – nagybetűsen FELNŐTT életbe merítettek. Megtapasztalhattam a korábban nem ismert gyászt, a veszteséget, lépegettem a magam valódi kis lépcsőfokait az ideálisabbnak elképzelt munka világában, és naiv gyermeki lényem is elkezdett érni megtalálva cselekedetei mögött a nem egyszer téves meghajtókat. Ha a felnőtté válásom folyamatát egy levélre szeretném felrajzolni, bizony lennének benne csípések, lyukacskák és itt-ott még gyógyulóban lévő sérülések is.

Mindeközben a felelős válaszkeresgélésben az is egyre tisztább előttem, hogy ahogyan egészen a legvégsőkig a levelet is tartja a fa, engem is ilyen ragaszkodó szeretettel tartott meg Isten ebben a folyamatban. És ami fontos – habár ennek a jelentőségére, csak mostanság kezdek igazán ráeszmélni -, hogy ezt újra és újra felidézzem, újra és újra “megemlékezzem az Ő szeretetéről”.

Hiszen Ő szeretett…

Akkor is amikor nem akartam róla tudomást venni, és önmagam körül forogtam.

Akkor is, amikor azt hittem, hogy egyedül vagyok a veszteségeimmel és a sebeimmel.

És akkor is, amikor toporzékolásomban és sírásomban legszívesebben elszakadtam volna Tőle…

Ő mindezekkel együtt tartott és táplált. Ringatott és erősített. Visszavezetett, majd új irányba terelt, amikor a saját magam kreálta falakba ütköztem, és már nem tudtam továbbmenni az addigi utamon… 

És talán a legszebb, hogy még a megtört, hegedő sebeken keresztül is meg tudott mutatni belőlem valami szépet, amit én magam nem láttam annak.

S mindezt ingyen, kegyelemből, elfogadásból és teljes szeretetből…

Függetlenül az én vagy a mások tetteitől és véleményétől, like-októl vagy dislike-októl…

Számomra ez egy küzdelmes felismerés, mert nap mint nap újra emlékeztetnem kell rá magam… De felemelő, hogy tehetem. Felemelő, hogy az enyém is.

Így a végére bátorítok minden kedves olvasót, hogy képzelje el a maga kis levelét, és gondolkodjon el azon, hogy mi mindenen ment keresztül az elmúlt években,  keresse benne az erezetet, a mintázatot, a völgyeket és a magaslatokat, a színeket és az árnyakat is. 

Biztos vagyok benne, hogy egyikünké sem lesz tökéletes, de abban is, hogy találni fogunk benne olyan periódusokat, amikben ott volt az öröm és a szeretet, vagy éppen a felszabadulás és a továbblépés.

Jó ezeket észben tartani, újra és újra elővenni, talán másoknak is elmesélni… mert lehet hogy épp ezek a történetek lesznek azok, amiken keresztül majd átragyog az a bizonyos szeretet…

Ercsey Gréta

Szeretni a szerethetetlent

Az utóbbi időben egyre gyakrabban eszmélek rá, hogy van néhány ember, akit nem kedvelek igazán. Talán ez nem tipikus keresztyén hozzáállás, de ez az igazság. És emiatt több kérdés is forgolódik bennem. Hol van belőlem a felebaráti szeretet, amikor Isten elém hoz egy számomra szerethetetlen embert? Miért nem szeretek MINDENKIT? Van ismerősöm, aki szerint nem is kell mindenkit szeretnünk. Vajon érdemes-e energiát, időt, esetleg idegszálakat áldozni egy kapcsolatra, aminek eleinte nem is látjuk az igazi értelmét? Lehet-e, kell-e erőltetni a szeretetet mások felé?

Mivel a kérdéseimre kevés használható választ kaptam, ezért úgy döntöttem, hogy elfogadom a „foggal-(k)örömmel csakazértis szeretni fogom” kihívást egy-két igazán nehéz esetben. Ha visszagondolok, valahogy így kezdődött:

olvasás folytatása

A nagy testvér

Bibliodrámán ültünk épp, Jerikó ostromát beszéltük át. A szerepválasztásnál én a kürtös pap szerepét vállaltam (mi mást?). Kiderült, hogy nincsen ládavivő pap, tehát azt is nekem kellene csinálnom. Szemrebbenés nélkül nemet mondtam. Engem a zenész szerepe érdekelt, egyébként is csak két kezem van, nem tudok tülkölni meg ládát cipelni is egyszerre. Sikerült meggyőzni a csoportot, ment tovább a foglalkozás minden zökkenő nélkül. Hazafelé szöget vert belém a kérdés: vajon miért volt annyira más ez a játék, mint az eddigiek? Miért tudtam most felszabadult lenni?

Rájöttem. Az este folyamán egyszer sem éreztem, hogy a nagy testvérnek kellene lennem.

olvasás folytatása

Előbb szeretett

Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket. (1Jn 4,19)

Lényegében mi is a keresztyénség?

Nos, ha hallgatunk a bennünket körülvevő világ hangjaira, csakhamar kiderül számunkra, hogy nagy általánosságban véve nem túl pozitív benyomással vannak rólunk. Voltaire, a francia filozófus így foglalta össze tömören: „A keresztyénség a legnevetségesebb, legabszurdabb és legvéresebb vallás, amely valaha is megfertőzte világunkat”. A múlt században pedig Gandhi mutatott rá így a hívőkre: „Én nagyon szeretem Krisztust. A keresztyéneket már kevésbé. Annyira nem hasonlítanak Krisztusra!”. És mi a helyzet ma? Micsoda a keresztyénség, milyenek a keresztyének 2019-ben? Emlékszem, amikor egy fiatalemberrel beszélgettem, és amint kiderült, hogy teológiát tanulok, megrökönyödve kérdezte: „Mi a csudának dolgoznál te az egyháznak? Ahol hetente összegyűlnek gyűlöletbeszédet hallgatni, és még elvárják, hogy fizessek is érte?”. Jézus Krisztus egyszer azt mondta, hogy az Ő tanítványai a föld sója, és ha ez a só megízetlenül, semmire nem jó már, csak arra, hogy kidobják és az emberek eltapossák. Úgy tűnik, hogy egy jó ideje már nem ízesíti olyan látványosan a só ezt a világot, szűkebb hazánkat, és inkább csípi az emberek szemét, mintsem élvezetesebbé tenné a mindennapokat.

olvasás folytatása

Szeretni jól

„Fogadjátok be tehát egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére” (Róm 15,7)

A házassági eskü, amelyet a református szertatás szerinti esküvő során minden pár elmond, azzal az alapvetéssel kezdődik, hogy azt, akinek a kezét fogva Isten színe előtt vagyok, szeretem. A legtöbb házasodás előtt álló párnak olyan magától értetődő ez a mondat, hogy át is ugranak fölötte, inkább figyelnek a hosszú felsorolásra, amely a hűségről, megelégedésről, szentségről, boldogságról és boldogtalanságról szól. Azonban talán jobb lenne az első mondat után egy kérdést feltenni magunknak: rendben van, hogy szeretem azt, akit elveszek/hozzámegyek feleségül, de jól szeretem? Látszik az érzelmeimen, döntéseimen, hogy a másikkal tényleg egy életre szeretnék szövetséget kötni?

olvasás folytatása