szeretet címkével jelölt bejegyzések

Szeretni a szerethetetlent

Az utóbbi időben egyre gyakrabban eszmélek rá, hogy van néhány ember, akit nem kedvelek igazán. Talán ez nem tipikus keresztyén hozzáállás, de ez az igazság. És emiatt több kérdés is forgolódik bennem. Hol van belőlem a felebaráti szeretet, amikor Isten elém hoz egy számomra szerethetetlen embert? Miért nem szeretek MINDENKIT? Van ismerősöm, aki szerint nem is kell mindenkit szeretnünk. Vajon érdemes-e energiát, időt, esetleg idegszálakat áldozni egy kapcsolatra, aminek eleinte nem is látjuk az igazi értelmét? Lehet-e, kell-e erőltetni a szeretetet mások felé?

Mivel a kérdéseimre kevés használható választ kaptam, ezért úgy döntöttem, hogy elfogadom a „foggal-(k)örömmel csakazértis szeretni fogom” kihívást egy-két igazán nehéz esetben. Ha visszagondolok, valahogy így kezdődött:

olvasás folytatása

A nagy testvér

Bibliodrámán ültünk épp, Jerikó ostromát beszéltük át. A szerepválasztásnál én a kürtös pap szerepét vállaltam (mi mást?). Kiderült, hogy nincsen ládavivő pap, tehát azt is nekem kellene csinálnom. Szemrebbenés nélkül nemet mondtam. Engem a zenész szerepe érdekelt, egyébként is csak két kezem van, nem tudok tülkölni meg ládát cipelni is egyszerre. Sikerült meggyőzni a csoportot, ment tovább a foglalkozás minden zökkenő nélkül. Hazafelé szöget vert belém a kérdés: vajon miért volt annyira más ez a játék, mint az eddigiek? Miért tudtam most felszabadult lenni?

Rájöttem. Az este folyamán egyszer sem éreztem, hogy a nagy testvérnek kellene lennem.

olvasás folytatása

Előbb szeretett

Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket. (1Jn 4,19)

Lényegében mi is a keresztyénség?

Nos, ha hallgatunk a bennünket körülvevő világ hangjaira, csakhamar kiderül számunkra, hogy nagy általánosságban véve nem túl pozitív benyomással vannak rólunk. Voltaire, a francia filozófus így foglalta össze tömören: „A keresztyénség a legnevetségesebb, legabszurdabb és legvéresebb vallás, amely valaha is megfertőzte világunkat”. A múlt században pedig Gandhi mutatott rá így a hívőkre: „Én nagyon szeretem Krisztust. A keresztyéneket már kevésbé. Annyira nem hasonlítanak Krisztusra!”. És mi a helyzet ma? Micsoda a keresztyénség, milyenek a keresztyének 2019-ben? Emlékszem, amikor egy fiatalemberrel beszélgettem, és amint kiderült, hogy teológiát tanulok, megrökönyödve kérdezte: „Mi a csudának dolgoznál te az egyháznak? Ahol hetente összegyűlnek gyűlöletbeszédet hallgatni, és még elvárják, hogy fizessek is érte?”. Jézus Krisztus egyszer azt mondta, hogy az Ő tanítványai a föld sója, és ha ez a só megízetlenül, semmire nem jó már, csak arra, hogy kidobják és az emberek eltapossák. Úgy tűnik, hogy egy jó ideje már nem ízesíti olyan látványosan a só ezt a világot, szűkebb hazánkat, és inkább csípi az emberek szemét, mintsem élvezetesebbé tenné a mindennapokat.

olvasás folytatása

Szeretni jól

„Fogadjátok be tehát egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére” (Róm 15,7)

A házassági eskü, amelyet a református szertatás szerinti esküvő során minden pár elmond, azzal az alapvetéssel kezdődik, hogy azt, akinek a kezét fogva Isten színe előtt vagyok, szeretem. A legtöbb házasodás előtt álló párnak olyan magától értetődő ez a mondat, hogy át is ugranak fölötte, inkább figyelnek a hosszú felsorolásra, amely a hűségről, megelégedésről, szentségről, boldogságról és boldogtalanságról szól. Azonban talán jobb lenne az első mondat után egy kérdést feltenni magunknak: rendben van, hogy szeretem azt, akit elveszek/hozzámegyek feleségül, de jól szeretem? Látszik az érzelmeimen, döntéseimen, hogy a másikkal tényleg egy életre szeretnék szövetséget kötni?

olvasás folytatása

Előttem vannak falaid

„De Sion ezt mondta: Elhagyott engem az Úr, megfeledkezett rólam az én Uram! 

Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? De ha ő meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad! Íme, a tenyerembe véstelek be, szüntelenül előttem vannak falaid.” (Ézs 49,14-16)

A választott nép életét és hitét két alapvető történelmi tapasztalat formálta: az egyik, amikor Isten megszabadította őket Egyiptomból, a másik pedig a babiloni fogságból való kiszabadítás emléke. Az elsőnél megszületett a nép, a másodiknál pedig felnőtt. Ez az igeszakasz, mondhatni így is: a nép kamaszkorában született, a felnőttkor küszöbén. Ezért is indul egy nehéz megállapítással – a fogságban lévő nép kétségek között kiált fel: megfeledkezett rólam az én Uram!

olvasás folytatása