Először 2011-ben voltam Csillagponton, a híres-hírhedt tatai szétázóson. Mezei résztvevőként sátoroztam, a napokig szakadó esőben többször csuromvizesre áztam, az egy darab hosszúnadrágom és viszonylag meleg pulcsim lett a legjobb barátom, és akkor kezdtem el igazán értékelni a forró teát, különösen a Teekanne narancsos verzióját (#nemreklám). Lehet, hogy az időjárás idomult a hangulatomhoz, ugyanis akkortájt finoman szólva a padlón voltam. Az első nagy szerelem darabokban, otthon sem volt minden rendben, és a tanulmányaim sem alakultak valami fényesen – minden adott volt hát a boldog, felhőtlen táborozáshoz (nem). Az a számomra első Csillagpont – vagy ahogyan a résztvevők legtöbbje emlegeti: CsP –…

„Mivel pedig a vőlegény késett, mindnyájan elálmosodtak, és elaludtak.” (Mt 25,5) Várni a legnehezebb. Kivárni az orvosi diagnózis eredményét, vagy míg visszahívnak az állásinterjú után. Kivárni, míg pozitív lesz a terhességi teszt. Várni arra, hogy újra szabadon találkozhass a szeretteiddel. Az egész életünk egy hosszú türelemjáték, várakozások sora: a cél változik, a tevékenység változatlan. Az Úr Jézus, amikor visszament az Atyához, megígérte, hogy újra eljön. Meghagyta a népének, hogy várják visszajövetelét. Tudjuk, hogy akkor sokan felhagytak mindennapi tevékenységükkel, munkájukkal, terveikkel, hiszen azt hitték, nagyon hamar visszajön a Megváltójuk. Azonban kétezer év telt el, és Isten népe azóta is várja vissza…

„Mit csináltál már megint?” Gyermekkorom egyik leggyakrabban hallott kérdése volt ez. Sokszor jogosan hangzott el, mert a kreatív ötleteim rendre balul sültek el. Elkeserítő volt azzal szembesülni, hogy a jó szándékból baj lett. Ráadásul bármi történt, mindig én voltam a rossz. Aztán kamaszként elkerültem egy hittantáborba. Azt mondták, hogy rossz vagyok, meg kell térnem, különben baj lesz. Megtértem. Aztán azt mondták, hogy rossz vagyok, fel kell hagynom a bűnös szokásokkal, különben baj lesz. Megpróbáltam. Nem ment. Minél több dologgal hagytam fel, annál több jött a helyére, és egyre azt éreztem, elnyel a mocsár. Hát amíg élek, én már mindig csak…

„Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta: Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert aki…

„Hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek.” (Luk 15, 23-24) A tékozló fiú története a Szentírásnak egy olyan része, amit – kis túlzással – mindenki ismer. A történet leggyakoribb értelmezése, hogy az önmegvalósítás útján elinduló fiatalról szól, aki megtagadja az atya személyét, de az örökségére természetesen igényt tart. Én most mégsem a mai fiatalok kicsapongó életéről szeretnék írni – bár kétségtelenül ez a téma is „megérne egy misét”. Más ragadta meg a figyelmemet, amire idáig talán nem is figyeltem kellőképpen. Két szóra kaptam fel…

Keresztyén emberként nem légüres térben élünk. Hitünket és Istenhez fűződő kapcsolatunkat nem vákuumban éljük meg. Nincs olyan, hogy van Isten és vagyok én, minden más pedig kívül marad ezen a kapcsolaton. Saját hitünk, saját életünk, saját Krisztus-követésünk egy adott helyen, egy adott időben, egy nyelv szavait és logikáit felhasználva és egy adott kulturális közegben történik. A fő kérdés, hogy miként viszonyul egymáshoz életünk Ura és életünk tere, milyen összefüggésben van Krisztus és a kultúra? A múlt század egyik meghatározó amerikai teológusa, Richard Niebuhr szerint a keresztyénség két évezredes történetében legalább ötféle válasz született Krisztus és a kultúra kapcsolatának meghatározására. https://www.harmat.hu/uzlet/krisztus-es-kultura/…

„Elküldtek hozzá (Jézushoz) a farizeusok és a Heródes-pártiak közül néhányat, hogy egy kérdéssel csalják tőrbe. Odamentek tehát, és így szóltak hozzá: Mester, tudjuk, hogy igaz ember vagy, és nem törődsz azzal, hogy ki mit mond, mert nem veszed figyelembe az emberek tekintélyét, hanem az igazsághoz ragaszkodva tanítod az Isten útját. Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy sem? Fizessük-e vagy ne fizessük? Ő pedig ismerve képmutatásukat, ezt mondta nekik: Miért kísértetek engem? Hozzatok nekem egy dénárt, hadd lássam! Azok pedig hoztak egyet, és ő megkérdezte: Kié ez a kép és ez a felirat? Ők pedig így feleltek: A császáré.  Jézus ezt mondta nekik: Adjátok…

Egy fiatalember meghívást kapott a királyi palotába. Amint belépett az ajtón, ámulatba ejtette őt a pompa, a művészi gazdagság, a színek kavalkádja. Aztán felfedezte, hogy egyes bútorok, falrészek tükröződnek. Megállt az egyiknél, hogy megnézze, milyennek mutatja őt a felület. Megszemlélte magát szemből, oldalnézetből, egy kicsit hátulról is, majd továbbhaladt. Néhány lépést tett, és ismét szembe találta magát egy tükörrel. Ennél is elidőzött egy keveset, majd továbbhaladt. Egy idő után már csak azért nézelődött, hogy meglelje a következő visszajelző felületet. „Nos, hogy tetszett a palotám?” – kérdezte a király, miután az ifjú visszatért. A fiún megdöbbenés futott végig. Akkor eszmélt rá,…