Néhány évvel ezelőttről hívom vissza az egyik kedves emlékemet, amikor megtapasztaltam, hogy Isten jelenléte az övéi között nincs korlátok közé szorítva. Amikor 2014-ben kirobbant a kijevi majdan, utána pedig a kelet-ukrajnai háború, gyülekezetünk kisebb közössége úgy döntött, hogy imádságban minden nap összegyűl és ezt az egész nyomorúságot Az elé teszi le, Aki tud is kezdeni valamit vele. Eleinte több hónapon keresztül buzgón imádkoztunk közösen az ügyért. Aztán lassan fogyni kezdett a buzgalom és ezzel együtt a csapat létszáma is. Egyik nap, amikor a megadott időpontban megjelentem a gyülekezeti ház udvarán, nem fogadott más, csak egy idősebb néni. Vártunk, várakoztunk, hátha…

Böjt – lemondás, önmegtartóztatás, megvonás és még folytathatnánk a megannyi meghatározással… Önszántunkból lemondani valamiről nem könnyű, és ha még sikerül is talán csak ideig-óráig tart. De mi van, ha olyan élethelyzetbe kerülünk, amikor nem tőlünk függnek ezek a körülmények? Amikor nem rajtam áll, hogy megvonom magam valamitől: a kedvenc csokimtól, ami talán a tilalom idején a legfinomabb, esetleg egy kényelmi helyzettől, ami egy fárasztó nap után kijárna nekem. Mi van, ha Isten egy nap úgy dönt, hogy mától, kedves TeSó, te bizony böjtölni fogsz életed hátralévő napjaiban, ha tetszik, ha nem? Tudsz egy ilyen helyzetre igent mondani? Mielőtt elhamarkodott választ…

Isten mindannyiunkba beleszőtte az Ő fényét, amikor megalkotott bennünket. És ez a fény, olyan szabadon áramlik belőlünk, amíg még kicsik vagyunk, de aztán idővel engedjük a megannyi külső negatív hatásnak – amely éri a lelkünket –, hogy elvegyen ebből a fényből. Sőt, később talán ezért sem találjuk a helyünket az életben, mert megengedjük magunknak, hogy elcsüggedjünk. És a csüggedés nem méltó Istenhez. Mert Isten a minden reménység Istene. A bizakodásé, a csodáké, a lehetetleneké és az ezekért mondott imáké. De ezért a hozzáállásért minden nap meg kell küzdenünk főként akkor, amikor lelkileg különösen megterhelő, emberpróbáló időszakokat élünk át. Ha könnyű…

Istennel járni. Miért kell ez neked? Szokás? Hagyomány? Kötelesség? Félelem a haláltól? Külső elvárás? Akik döntöttek már Krisztus mellett, valószínűleg mind megkapták már ezeket a kérdéseket. És joggal. Egy kereső embernek mindig felfoghatatlan az, amit mi hiszünk, vallunk vagy épp csinálunk, de ez talán olykor-olykor jól is jön. Pont azért lehet jó, mert elgondolkodtat azon, hogy személy szerint mi hogyan is állunk ezekkel a kérdésekkel. Én például ezeket a kérdéseket hallva elkezdtem gondolkodni azon, hogy mikor és hogyan tértem meg. Fura lehet, de nem tudtam rá a választ. Evangelizáción? A konfirmációmkor? Egy konfirmandus táborban? Gimiben? Netalán a teológián? Nagyon sok…

Mióta bezárkózott a világ, az interneten egyre több keresztyén tartalommal lehet találkozni, és talán az igény is nagyobb most ezekre. Én is szeretek belehallgatni rég nem látott lelkészek istentiszteleteibe, és bevallom, ilyenkor leginkább arra vagyok kíváncsi, hogy hallhatok-e valami megnyugtatót, ami kifejezetten erre a furcsa mostani helyzetre vonatkozik. Amikor tudjuk, hogy sokan súlyosan megbetegszenek. Sokan nem élik túl ezt a betegséget. Bizonyára olyanok is, akik és akikért imádkoznak. Mit lehet ilyenkor mondani az imádságról? Hogyan imádkozzunk ebben az aggasztó, nehéz helyzetben? Illésné Kovács Gyöngy története egy kicsit választ ad erre a kérdésemre: „Talán a legelső, de ma is az egyik…

Az emberi logika úgy tartja: ha egy problémának több megoldása van, az a jobb, amelyik leghamarabb vagy a legegyszerűbben vezet eredményhez. Ez az egyik oka annak, hogy nem értjük Isten útjait. Neki semmibe se kerülne egy csettintéssel eltüntetni a bajokat. Hiszen végül úgyis megold mindent. Őt azonban nem a feladat érdekli elsősorban, hanem a kapcsolódások. Vele, egymással, önmagunkkal. Fehér Beatrix is egyike azoknak, akihez sok kapcsolaton keresztül jutott el a szabadulás: „Két évvel ezelőtt nagyon lebetegedtem. Két hétig feküdtem otthon lázasan, nagy fájdalmak között, az utolsó napokban már járni sem bírtam. Csak a körzeti orvoshoz mentem el, ő a gyomromra…

Amint elkezdem görgetni a Facebookot, azonnal rám talál legalább egy motivációs idézet arról, hogy változzak meg, a változás jó és szükségszerű. Millió próbálkozás után kénytelen voltam belátni, hogy kifordulni önmagamból egyszerűen képtelen vagyok, és talán igaz a mondás, hogy: ,,kutyából nem lesz szalonna”. Beláttam, hogy a világosságom és az árnyékaim kéz a kézben velem együtt járnak. Akkor kaptam újra reménysugarat, amikor meghallottam, hogy Isten nem a változásra, hanem a megújulásra invitál úgy, hogy az Ő világosságában önmagam lehetek. Ebben az elhívásban pedig sokkal inkább tudtam bízni, és nem pedig egy lehetetlen küldetésnek láttam. A böjt szerintem a leghatékonyabb eszköz arra,…

Most, a vírus idején nem tudom azt mondani, hogy különös veszteségként élem meg, hogy zárva vannak a mozik, a színházak vagy éppen a kedvenc kávézóm. Sokkal nehezebben viselem azt, hogy nem tartózkodhatok egy légtérben több barátommal, hogy nem ölelhetek meg embereket, hogy üdvözlésnél hidegen és tartózkodóan állok meg, mert nem akarom, hogy a felnőtt ismerősöm kislányának a legcsekélyebb esélye is legyen arra, hogy megfertőződjön. Ezt az elszigeteltséget nehéz leginkább megélnem. Egy kedves barátnőmet, Bám Maját kértem meg, hogy meséljen arról, hogyan élik meg ezt az elszigeteltséget együtt gyülekezetével Royal Oakban, Michigan államban: „A minap azon gondolkodtam, naponta hány emberrel érintkeztem…