Néhány héttel ezelőtt a Keleti pályaudvar előtt álltam. Még jónéhány perc maradt a vonat indulásáig, így gondoltam élvezem még egy kicsit a délutáni napsütés pillanatait. A hömpölygő embertömegek morajlását aztán különféle hangok kezdték túlharsogni. Az aluljáróban egy fiatal srác egyszál gitárral a kezében valami kortárs popének variánsait üvöltötte a járókelők fülébe. A pályaudvar kapujában egy idős cigányember próbálta túlharsogni az ifjú negédes – mondanám: nyálas – repertoárját, valami fájdalmas balladára húzott rá. A kettő között megállva ostorozták a hangfoszlányok füleimet, melyre egy-egy külföldi csoport rikácsolása is rásegített. Aztán hirtelen minden hangot túlharsogott a több hangszórón keresztül kiszüremlő lágy, melankolikus zene,…

Az elmúlt napokban a Szólj be a papnak nevű vitaestén ültem, és az egyik vendég pedig az érzéseit taglalta a szemben ülő domonkos szerzetes atyának, református lelkipásztornak és baptista lelkipásztornak. A férfi elmondta, hogy ő mennyire dühös és haragszik Istenre, ésszerű és racionális indokokat sorakoztatott fel, hogy igazolja a dühét. Mély fájdalom és egy összetört élet volt a logikus állításai mögött. Figyeltem, mi sül ebből ki, mit tud mondani három keresztény felekezetű lelkész arra, hogy jogos-e a férfi haragja Isten felé. Szóról szóra nem tudnám visszaidézni a lelkészek gondolatait, de arra tisztán emlékszem, hogy három teljesen egybehangzó választ hallottam. A…

Hatéves lett a szeretett blogunk. Ez idő alatt 904 bejegyzés jelent meg 82 szerző tollából, és erre 625 594 alkalommal voltatok kíváncsiak. De ezek mögött a szép számok mögött sok minden van még, ami nem is látható: sok öröm és nehézség, siker és kudarc, éjszakába nyúló egyeztetések, olykor viták, meggyőződések találkozása, személyes megnyilvánulások nyomai fedezhetők fel az elmúlt évek útjain. Azt hiszem, abban mindannyian egyetértünk, sőt mindannyian érezzük, minden bloggal kapcsolatos tevékenységünkben felismerhetően tapasztaljuk, hogy Isten ebben a szolgálatban mennyire jelen van. Sokszor csak megragad, szélsebesen felkap, és csak visz minket előre. Pedig mi talán nem is mennénk, kicsit pihengetnénk,…

Emlékszem, néhány évvel ezelőtt, amikor még egy másik gyülekezetet látogattam, az egyik ifjúsági bibliaórán a félelemről beszéltünk. Én bevallottam, hogy nagyon aggodalmaskodó vagyok, és hogy mennyire érzem, hogy ez rossz hatással van a lelki egészségemre, de még az Istennel való kapcsolatomra is, mert ez a bizalom hiányát, a hit gyengeségét feltételezi. Az alkalom vezetője erre valami olyasmivel reagált, hogy „de hát, aki átadta az életét Krisztusnak, az nem aggodalmaskodik”. Nem ez az egyetlen ehhez hasonló élményem. Feltárom egy gyengeségem, valamit, amivel küzdök, és cserébe szembesítenek azzal, hogy ha valaki igazán keresztyén, akkor nem kellene, hogy ilyen problémákkal küzdjön. Szóval ettől…

„A karmesternek: Fúvós hangszerre.” (Zsolt 5,1) Dávid király egy tavaszi pirkadatkor fölkel, elővesz egy húros hangszert és énekelve imádkozik, énekelve szólítja meg az Istent. Jeruzsálemben ekkor a háztetők már nem szürke árnyékban pihennek, hanem a nap friss és cirógató sugarai hívogatnak az életre. Izráel királya – az olykor váltakozó hangulatú ember – most keresi az alkalmat, hogy ezt a napot is Istennel kezdje… Sajnos jómagam nem vagyok zeneileg képzett, de az Isten megadta azt a lehetőséget, hogy találkozzak olyan tálentumokkal, akik a zene rendszerében, ebben a csodálatos rendben, érzik és tudják, hogy van egy karmester, akinek gondja van a rendre.…

Sok-sok évvel ezelőtt épp egy nehéz korszakon mentem keresztül. Foggal-körömmel kapaszkodtam az élet apró örömeibe, de egyre csak azt éreztem, hogy én soha nem leszek boldog. Aztán a kezembe került pár képeslap, igés kártya, rajz, színes kép. Miközben a rajtuk lévő üzeneteket olvasgattam, azon kaptam magam, hogy már nem is érzem annyira reménytelennek a helyzetemet. Összegyűjtöttem őket egy mappába, amit úgy neveztem el: „Búfelejtő”. Aztán, mikor újra elkapott a boldogtalanság, elég volt csak átlapozni a vaskos iratköteget: mire a végére értem, csordultig volt a szívem.

„Miután pedig elteltek az ünnepnapok, és hazafelé indultak, a gyermek Jézus ott maradt Jeruzsálemben. Szülei azonban ezt nem vették észre.” (Lukács 2,43) A történet szerint Jézust elvitték a szülei magukkal Jeruzsálembe, a templomba. 12 éves volt ekkor. Hazafelé menet azonban Jézus nem jött velük, ott maradt valahol a városban. Mivel a szülei nagyobb társasággal együtt utaztak, így egy ideig nem vették észre fiuk eltűnését. Úgy gondolták, hogy ott van valahol a csapatban, és a többi gyerekkel játszik. Csak este vették észre a hiányt, és azonnal a keresésére indultak.

Ismét a szeretetről írok neked… Tudod, olyan ez nálam, mint amikor bekattan egy zene, vagy ráfüggsz egy illatra, vagy újra és újra ugyanazok a momentumok játszódnak le a szemed előtt. Elképzelem, ahogy János ismétli a pillanatot magában, hogy tökéletesen emlékezzen és úgy írja le számunkra, milyen volt, amikor ők még mit sem sejtettek, és a Mester egyszer csak azt mondta nekik: „ti a barátaim vagytok”. Csak néhány másodperccel azelőtt mondta ki a szavakat, melyek János számára az örök Isten lényegét tökéletesen leíró emberi megfeleltetéssé váltak: „nincs senkiben nagyobb szeretet, mint aki életét adja barátaiért”. Mindig van valami elképesztő titok abban,…