Ha van olyan keresztény téma, amitől viszketni kezdenek az emberek, az a hitmegosztás dolog. Valljuk be, nagyon sok elrettentő példával találkoztunk már, amikor valaki jött, és erőszakkal letolta az evangéliumot a hallgatósága torkán. Amúgy is tudjuk, sejtjük, mit gondol az utca népe az ilyesmiről — ki akar magának kellemetlen megjegyzéseket, kifigurázást, gúnyos beszólásokat, ilyen-olyan címkéket… Két dolog van, amiről nem szabad elfeledkezni: Miután az ember megtalálja az összhangot a mennyei világgal, sokkal élhetőbbé válik az élete. Nem feltétlenül könnyebb, de sok tekintetben értékesebb. Ez az Istenre találás az esetek 99%-ban nem egyik percről a másikra történik valamiféle megvilágosodás útján, hanem…

Mostanában nagyon divatos kifejezés lett az énidő. Sokat beszélnek, még többet írnak róla, hogy mennyire szükséges a mindennapok sűrűjében időt találni arra, hogy egy kicsit önmagunkkal foglalkozzunk. Minél jobban felgyorsul az élet, annál nagyobb kihívást jelent ez mindenkinek: egyetemistáknak, pályakezdőknek, friss szülőknek, kenyérkeresőknek, a munka mókuskerekében taposó felnőtteknek. Az életünk olyan könnyen kezd el cirkulálni kizárólag a munka–család páros körül, és emiatt teljesen elfelejtkezünk önmagunkról, a szükségleteinkről. Pedig a legtöbbünknek szükségünk van az egyedüllétre, egy kis lelassításra, elcsendesedésre a rohanó hétköznapokban. Szükségünk van arra, hogy befelé forduljunk, és feltöltsük a lemerült elemeket. Ez valakinek egy hosszú fürdőt jelent, egy erdei…

Egyszer azt mondta Ő, akinek mi egyénileg és közösségileg is mondogatjuk „Uram, Uram!”, hogy az ember amikor beszél, akkor valójában nem tud mást mondani, mint amit mondania kell. Amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj, hiszen nem tehet mást, csak egyszerűen és automatikusan – mint amikor egy zsákot kivágnak – ömlik ki a benne lévő tartalom. Belőlem itt és most ömlik, és csak remélni merem, hogy vendégszerzőként nem adok ezzel nagy feladatot az utánam takarítóknak. Az én szívem már nagyon-nagyon régen mérhetetlen keserűséggel van tele, de nem igazán tudtam megfogalmazni, hogy valójában miért vagy kiért. Csak duzzogtam, ahol…

Van, amikor nem tudunk mit mondani. Bizonyos szituációkban emiatt próbálkozunk hebegve-habogva mégis mondani valamit, bármit, csakhogy oldjuk az éppen megfojtó feszültséget, bátorítsuk az elkeseredett szerettünket, kisegítsük az utcán tévelygő járókelőt, jól megmondjuk a magunkét a haragosunknak, vagy mentsük az éppen széthulló barátságot. Talán gondolati síkon kész monológok állnak felsorakozva, hogy azokkal – mint csőre töltött fegyverekkel – megnyerjük a halálra ítélt párbeszédeinket, azonban mintha „akkor, a megfelelő időpontban” mindegyik fehér zászlót lengetne. Nincs mit tenni: csak azt mondhatjuk, ami eszünkbe jut, ami elég lehet. Valamennyien tapasztalhattuk már azt is, hogy hazaérve, lenyugodva az eset után, vagy akár pár pillanattal később…

„Látod ezeket a nagy épületeket? Nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának.” (Mk 13,2) Mintha egy könnyed kis délutáni városnézés képe jelenne meg előttünk. Jézus és a tanítványok békésen sétálgatnak a templom körül, s ezek a drága lelkek megroppannak az épület grandiózus látványa alatt, szinte kibukik belőlük a mindent letaglózó csodálkozás hangja: „Mester, nézd, mekkora kövek és mekkora épületek!”. Minden turista jól ismeri az érzést, amikor valami furcsa okból egy lenyűgöző látvány egyértelmű szépségét elkezdi magyarázni egyik a másiknak, miközben ugyanazt nézik és ugyanazt érzik. Csakhogy a tanítványok számára – hithű zsidók lévén – a templom sokkal többet…

„A zene az kell, hogy ne vesszünk el, hogy mégse adjuk fel!” (Valahol Európában) Amikor elképzelem a mennyországot, olyan helynek gondolom, ahol csodaszép harmóniák zsonganak megállás nélkül. Egy végtelenített verziója annak a pillanatnak, amikor meghallasz egy zeneszámot, és megáll az idő, eltűnik a tér, te magad is feloldódsz: részévé válsz egy olyan gyönyörűségnek, aminek létezéséről korábban fogalmad sem volt. Akiknek a lelke zenéből van összegyúrva, azok számára a harmóniák különleges jelentéseket hordoznak. Ugyanakkor nem véletlenül mondja a dalszerző, hogy „akinek nótája nincsen, annak szíve sincs”. A zene hatással tud lenni ránk anélkül is, hogy különösebb szakértői lennénk. Felkavar és megnyugtat.…

Mióta gyerekeim vannak, folyamatosan szembesülök azzal, hogy felelős vagyok két kicsi ember biztonságáért, egészségéért, fejlődéséért. És bevallom, kicsit szorongok attól a gondolattól, hogy emellett az én felelősségem az is, hogy Istennel elkezdjem megismertetni őket. A gyerekeim első benyomásukat a keresztyén hitről, Isten emberek iránti szeretetéről rajtam, rajtunk keresztül kapják majd. Nem szeretném elrontani. Sem azzal, hogy bármit erőltetnék, sem azzal, hogy elhanyagolom a dolgot, azzal pedig végképp nem, hogy egy hiteltelen keresztyén élet mintáját látják rajtam. Abban nem vagyok biztos, hogy lehetséges lenne bárkit hitre nevelni – ez szerintem már a Szentlélek hatásköre – de hittel és hitben egész biztos,…

Mióta gyerekeim vannak, folyamatosan szembesülök azzal, hogy felelős vagyok két kicsi ember biztonságáért, egészségéért, fejlődéséért. És bevallom, kicsit szorongok attól a gondolattól, hogy emellett az én felelősségem az is, hogy Istennel elkezdjem megismertetni őket. A gyerekeim első benyomásukat a keresztyén hitről, Isten emberek iránti szeretetéről rajtam, rajtunk keresztül kapják majd. Nem szeretném elrontani. Sem azzal, hogy bármit erőltetnék, sem azzal, hogy elhanyagolom a dolgot, azzal pedig végképp nem, hogy egy hiteltelen keresztyén élet mintáját látják rajtam. Abban nem vagyok biztos, hogy lehetséges lenne bárkit hitre nevelni – ez szerintem már a Szentlélek hatásköre –, de hittel és hitben egész biztos,…