https://www.youtube.com/watch?v=NttZVpVoHE8 Készítettem egy labirintust az elmúlás jeleiből, hiszen az életünk hasonlít ehhez. Talán sokszor azt hiszed, hogy eltévedsz. Hogy feleslegessé válik minden lépted. Pedig nem. El-elakadunk, de a dolgok értelme csak egyre beljebb visz. Nagy léptekkel indulunk el, és úgy tűnik, nem nagy dolog ez az egész. Aztán jön az első elakadás… De nem baj, lépünk tovább. Az élet valahogy ismételgetve tanít minket. Járjuk az idő körkörös útját, ahogyan a falevelekben is a tavasz és a nyár erői nehézkednek lefelé, hogy azután évről évre földdé váljanak. Körforgó ismétlés minden. És mégis haladunk előre. Csak nem az egyenes adja meg biztonságérzetünket.…

Van egy igevers, aminek a mélységeibe mostanában egyre gyakrabban gondolok bele: „Mikor nincsenek ökrök: tiszta a jászol; a gabonának bősége pedig az ökörnek erejétől van” (Péld 14,4 Károli fordítás). Csak akkor lesz termés, aratás, ha a föld meg van munkálva, de a munkának vannak melléktermékei, amikkel sajnos számolni kell. Az ökör az ókor egyik legfontosabb multifunkcionális munkagépe volt, ezért ezt az igeszakaszt én így értem: ha valamit kezdeni akarsz az életeddel, készülj fel a trágyahegyekre, amik rád várnak. A legtöbb keresztyén ember meglepődik, amikor szembesül ezzel az igazsággal, mert valahogy ez nem szerepelt a reklámanyagban, amikor Jézus mellett döntött. Bűnbocsánat,…

Néhány évvel ezelőtti izraeli önkéntes évem ideje alatt találkoztam egy kis verssel, ami hatalmas plakáton lógott a helyi templom falán. Nyers magyar fordításban így tudom visszaadni: „Mi az ártatlan bűne? Hol kezdődik? Ott kezdődik, amikor nyugodtan, lógó kezekkel megvonja a vállát, félreáll, begombolja a kabátját, rágyújt egy cigire és ezt mondja: »Nem tehetek semmit«. Nos, itt kezdődik az ártatlan bűne.” Már első olvasásra is megfogott ez a rövid szöveg, mert belesűrűsödik mindaz, amit gyakorta érzek én magam is: a rossz diadalához valóban elég csak annyi, ha azt mondom „nem tehetek semmit”. Egy jól megírt fantasy nem hősként született nagy embereket…

„Uram, ne feddj meg haragodban, ne ostorozz indulatodban! Kegyelmezz, Uram, mert elcsüggedtem, gyógyíts meg, Uram, mert reszketnek tagjaim! Lelkem is csupa reszketés, és te, Uram, meddig késel? Fordulj hozzám, Uram, mentsd meg életemet, szabadíts meg, mert irgalmas vagy! Mert a halál után nem emlegetnek téged, ki ad hálát neked a sírban? Belefáradtam a sóhajtozásba. Egész éjjel könnyekkel áztatom ágyamat, könnyeimmel öntözöm fekvőhelyemet. Szemem elhomályosodott a bánattól, fénye megtört sok ellenségem miatt. Távozzatok tőlem mind, ti, gonosztevők, mert meghallotta az Úr hangos sírásomat! Meghallgatta könyörgésemet az Úr, imádságomat elfogadta az Úr. Megszégyenül és reszketni fog nagyon minden ellenségem, meghátrál és megszégyenül egy pillanat alatt!” (Zsolt 6,2-11) „Ha azt gondolnám, hogy…

„Örök harag” – mondja a gyermek, de tíz perc sem telik bele, és ismét önfeledten kergetőzik a másikkal. „Semmi baj” – mondja a felnőtt, aztán évtizedekkel később még mindig felhánytorgatja a vélt vagy valós sérelmeit. Jézus pedig azt mondja: „Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermek, nem mentek be a mennyeknek országába”. A megbocsátás néha hosszú és gyötrelmes folyamat. Amikor úgy rendesen megbántanak bennünket, az nem csak egy sárfolt lesz a lelkünkön, amit le lehet törölni pár kedves szóval. Egy mély vágáshoz hasonlít inkább, egy sebhez, ami nagyon tud fájni. Az ember szenved és azt kívánja, hogy bárcsak újra a…

Október volt. Azokat a kora őszi, napsütéssel átitatott napokat éltük, amelyben az ember már érzi a hideg tél fuvallatát, de még benne ragad a nyár forgatagában, és addig kapaszkodik belé, ameddig csak képes rá. Épp a parkban sétálgattam, amikor hirtelen egy érzés kerített a hatalmába. Nem tudtam, nem is értettem miért, de olyan felszabadultságot és hálát éreztem, hogy még én is meglepődtem rajta. Ekkor jutott eszemben a 147. zsoltár egyik verse: „Megszabja a csillagok számát, nevet ad mindegyiknek” (Zsolt 147,4). Sokszor küzdök azzal – amivel úgy gondolom, legtöbbünknek meggyűlik a baja –, hogy feleslegesnek és tehetetlennek látom magam. Úgy érzem,…

„Légy hű mindhalálig és neked adom az élet koronáját.” (Jelenések 2,10b) A leghűségesebb gyülekezeti tagunk volt. És ma temetjük. 85 évesen is rendszeresen ott volt a gyülekezetben. Nemcsak vasárnaponként, hanem hétköznap is. Gyermeki hittel imádkozott az imaközösségi alkalmakon. Múlt vasárnap még együtt úrvacsoráztunk a templomban, most vasárnap pedig már üres lesz a helye. Ő már egy másik, sokkal szebb istentiszteleten vesz részt. Amikor rá gondolok, egy szó jár a fejemben: hűség. Kitartás valaki vagy valami mellett, akkor is, ha az nehéz. Manapság ez ritka erény. Sokan vannak a gyülekezetünkben fiatalabbak, jobb egészségi állapotban, jobb erőben, akik fele ennyire sem hűségesek.…

„Légy csendben, és várj az Úrra!” (Zsolt 37,7) A mai világban rengeteg a zaj. Tele van minden zavaróan sok impulzussal. Minden olyan hangos, harsány, hivalkodó. Olyan korban élünk, amelyet a zaj jellemez és nem a csend. Erre gondolva eszembe jut mamám egyik megjegyzése, amit akkor mondott, amikor túl hangosan hallgattam a zenét: „Mi van lányom? Talán félsz a csendtől?”. Igen, talán így van, talán félünk tőle, vagy már el is felejtettük milyen. Dübörgő zenék, videók, állandóan villódzó fények, Instagram, Facebook, folyamatos üres csevegések. Reggel felkelünk, rögtön kézbe vesszük a telefonunkat, mert olyan fontosak a napi hírek. Bepattanunk a kocsiba, felcsavarjuk…