Emlékszem, néhány évvel ezelőtt, amikor még egy másik gyülekezetet látogattam, az egyik ifjúsági bibliaórán a félelemről beszéltünk. Én bevallottam, hogy nagyon aggodalmaskodó vagyok, és hogy mennyire érzem, hogy ez rossz hatással van a lelki egészségemre, de még az Istennel való kapcsolatomra is, mert ez a bizalom hiányát, a hit gyengeségét feltételezi. Az alkalom vezetője erre valami olyasmivel reagált, hogy „de hát, aki átadta az életét Krisztusnak, az nem aggodalmaskodik”. Nem ez az egyetlen ehhez hasonló élményem. Feltárom egy gyengeségem, valamit, amivel küzdök, és cserébe szembesítenek azzal, hogy ha valaki igazán keresztyén, akkor nem kellene, hogy ilyen problémákkal küzdjön. Szóval ettől…

„A karmesternek: Fúvós hangszerre.” (Zsolt 5,1) Dávid király egy tavaszi pirkadatkor fölkel, elővesz egy húros hangszert és énekelve imádkozik, énekelve szólítja meg az Istent. Jeruzsálemben ekkor a háztetők már nem szürke árnyékban pihennek, hanem a nap friss és cirógató sugarai hívogatnak az életre. Izráel királya – az olykor váltakozó hangulatú ember – most keresi az alkalmat, hogy ezt a napot is Istennel kezdje… Sajnos jómagam nem vagyok zeneileg képzett, de az Isten megadta azt a lehetőséget, hogy találkozzak olyan tálentumokkal, akik a zene rendszerében, ebben a csodálatos rendben, érzik és tudják, hogy van egy karmester, akinek gondja van a rendre.…

Sok-sok évvel ezelőtt épp egy nehéz korszakon mentem keresztül. Foggal-körömmel kapaszkodtam az élet apró örömeibe, de egyre csak azt éreztem, hogy én soha nem leszek boldog. Aztán a kezembe került pár képeslap, igés kártya, rajz, színes kép. Miközben a rajtuk lévő üzeneteket olvasgattam, azon kaptam magam, hogy már nem is érzem annyira reménytelennek a helyzetemet. Összegyűjtöttem őket egy mappába, amit úgy neveztem el: „Búfelejtő”. Aztán, mikor újra elkapott a boldogtalanság, elég volt csak átlapozni a vaskos iratköteget: mire a végére értem, csordultig volt a szívem.

„Miután pedig elteltek az ünnepnapok, és hazafelé indultak, a gyermek Jézus ott maradt Jeruzsálemben. Szülei azonban ezt nem vették észre.” (Lukács 2,43) A történet szerint Jézust elvitték a szülei magukkal Jeruzsálembe, a templomba. 12 éves volt ekkor. Hazafelé menet azonban Jézus nem jött velük, ott maradt valahol a városban. Mivel a szülei nagyobb társasággal együtt utaztak, így egy ideig nem vették észre fiuk eltűnését. Úgy gondolták, hogy ott van valahol a csapatban, és a többi gyerekkel játszik. Csak este vették észre a hiányt, és azonnal a keresésére indultak.

Ismét a szeretetről írok neked… Tudod, olyan ez nálam, mint amikor bekattan egy zene, vagy ráfüggsz egy illatra, vagy újra és újra ugyanazok a momentumok játszódnak le a szemed előtt. Elképzelem, ahogy János ismétli a pillanatot magában, hogy tökéletesen emlékezzen és úgy írja le számunkra, milyen volt, amikor ők még mit sem sejtettek, és a Mester egyszer csak azt mondta nekik: „ti a barátaim vagytok”. Csak néhány másodperccel azelőtt mondta ki a szavakat, melyek János számára az örök Isten lényegét tökéletesen leíró emberi megfeleltetéssé váltak: „nincs senkiben nagyobb szeretet, mint aki életét adja barátaiért”. Mindig van valami elképesztő titok abban,…

Megérzések. Sokszor megmagyarázhatatlan úton-módon jönnek elő. Bizonyítékai annak, hogy többek vagyunk, mint aminek látszunk, és a világ mélyebb annál, mint amit kézzel foghatónak vélünk. Nem véletlen, hogy a magukat racionálisnak tartó emberek gyakran elutasítják az érzéseiket és a megérzéseik jelentőségét. Viszont keresztény emberként tapasztaljuk, hogy Isten nemcsak papír vagy igehirdetés által üzen nekünk, hanem olykor egy erőteljes megérzésen keresztül is. Egy ideje komolyabban beleálltam ebbe a témába, kíváncsi voltam, honnan jönnek a megérzéseink, miből táplálkoznak és mikor tulajdoníthatunk egy megérzést isteni sugallatnak. Realista emberként logikus magyarázatot találtam ezekre a kérdésekre a pszichológiában. Számos pszichológus véleménye szerint a belső intuícióink pillanatok…

Volt már, hogy rád tört annak az érzésnek vagy inkább felismerésnek a teljes súlya, hogy az élet és a világunk úgy általában véve mennyire nem szép, igazságtalan, eltorzult, és neked az alakulásában irtózatosan jelentéktelen, körömpiszoknyi szereped van, vagy talán nincs is?

„Nekem a család áll az első helyen! Számomra az a legfontosabb!”- mondogatjuk nagyon sokszor, de ennél már ritkábban gondolunk bele, hogy ez mit is jelent a gyakorlatban. A családdal való együttlét valójában gyakran egyáltalán nem jelent minőségi közös időt, a közösségi oldalakra felpakolt szépen megszerkesztett, meghitt családi fotók igazából csak egyetlen rövidke beállított pillanatot mutatnak be, és számos családban el se tudják képzelni, hogy ugyan miről is lehet beszélgetni, ha nem a politikáról, a szomszédokról vagy a TV éppen futó műsoráról. Pedig nem arról van szó, hogy senki sem tiszteli a család szentségét, hanem arról, hogy ha nem hozod magaddal…