Bevallom, mindig zavarba jövök, amikor arra kapok felszólítást, hogy ismertessem meg Krisztust a világgal. Valahogy megnyugodtam abban, hogy nekem Isten népe felé van elhívásom, erősítem a lankadt kezeket, szilárdítom a tántorgó térdeket, bátorítom a remegő szívűeket. Az utcákra meg menjen ki az, aki erre kapott mandátumot. Csak hát vannak azok a félre nem érthető helyzetek, amikor nem számít, kinek mire van elhívása – egyedül az a kérdés, kinek mire van hite… Két történetet hadd meséljek el ezzel kapcsolatban. A hajléktalan ellátóban épp előttem tántorgott az egyik ellátott, mögötte hosszú, tömött sorban várakoztak a többiek, nem túl türelmesen. „Miben segíthetek, Gábor?”…
