Amikor a munkahelyi adventi naptárat készítettem, valaki megkérdezte tőlem: Akkor mindennap kapunk valami apróságot? Nem, feleltem, ezt a kalendáriumot ti fogjátok megtölteni a szívetek kincseiből. Na de az adventi kalendárium lényege az, hogy kinyitjuk, és kivesszük belőle az aznapi ajándékot, mondta erre az illető. Igaz, de ez most felnőtteknek készül, nem gyerekeknek – válaszoltam. Jézustól azt tanultuk: nagyobb öröm adni, mint elfogadni. Nem érti ezt a gyermek, aki ahhoz van hozzászokva, hogy minden egyedül róla szól. Nem érti a haszonelvű felnőtt, aki rendre azt tapasztalja, hogy az emberek hálátlanok. Nem érti az irigy, a megkeseredett lelkű, az örökké elégedetlen ember.…

Uram, segíts ki engem kicsit így advent elején. Nem kell teljesen kész dolgot nekem ajándékoznod, csak ötletet adj, mit kezdjek veled ezen a különös, fonák éven. Szekrényemben, ágyam alatt egyre szaporodnak a dobozok, amelyeket szeretteim elől rejtegetek, nekik szeretnék tetszeni velük. Nem volt különösebben nehéz kitalálni, mivel okozzak nekik örömet, időben elvégeztem a bevásárlást. Valami mégis hiányzik: arra még nem jöttem rá, hogyan legyek kedves a Te szemed előtt. Minek örülnél leginkább, Uram? Félretett pénzecskémből vegyek tartós élelmiszert azoknak, akik szükséget szenvednek, vagy menjek el önkénteskedni egy ételosztásra? Ott leszek! Én leszek a legszorgosabb gyermeked, ügyesen hárítom majd a dicséreteket,…

Még egy e-mail; túlóra; ez a szombat is belefér; most húzzuk meg, jövőre könnyebb lesz! – röviden így néztek ki az elmúlt adventjeim, és egyből le is lövöm a poént: nem lett könnyebb. Sőt. Hiába ígértem meg magamnak, aztán a családomnak, majd a barátaimnak, hogy végre másképp lesz – minden évben csak rosszabb lett. Általában is úgy érzem, hogy csak az a teljesítmény ér elismerést, amelybe kicsit belehal az ember, de decemberben erre még aggatok néhány égősort is, és feltekerem a fordulatszámot. És ez a feszített tempó pont elegendő ahhoz, hogy ne halljam meg a halk, sőt még a hangosabb…

„Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az ÚR –: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek. Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket. Megtaláltok engem, ha kerestek és teljes szívvel folyamodtok hozzám.” (Jer 29,11–13) Vannak igeversek, amelyek nehézségek, elhúzódó megpróbáltatások idején újra és újra előkerülnek, hogy biztatást nyerjünk belőlük. Ilyen a fent idézett rész is, amelyet Jeremiás könyvében olvasunk, aki a babiloni fogságban lévő nemzettársaihoz szól. Jeremiás itt arról beszél, hogy Isten nem ígér azonnali, sőt még gyors szabadulást sem. Nem mondja, hogy már csak néhány hétig kell kibírni…

„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Mt 11,28) Az utóbbi hetekben összecsaptak felettem a hullámok. Egyszerre „kellett” aggódnom a családom több tagjáért, valamint magamért és a méhemben növekvő, várva várt kis magzatért is. És tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Egyre többünket érint személyesen is ez a borzasztó vírus – már nemcsak a szocializációs szokásaink megváltozása szintjén, hanem veszélyes kórként is, amelynek a lefolyása kiszámíthatatlan. Ráadásul úgy, hogy – főleg ott, ahol mi élünk – az egészségügyi ellátás egyre kevésbé garantált. Túl sok embernek van szüksége ugyanazokra az egészségügyi eszközökre, a véges…

„Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak… Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben.” (2Kor 4,7.10) Egy ideje nem hagy már nyugodni a kérdés, hogy vajon mióta gondoljuk azt, hogy a keresztyénség az erősek vallása. Hadd hozzam kicsit közelebb a kérdést: mióta felejtettük el, hogy egyházunk, közösségeink – benne saját magunk – nem az erősek és a már dicsőséges, feddhetetlen szentek gyülekezete, hanem törékeny szentek közössége, akik kegyelemre szorulnak? Emlékszem, néhány évvel ezelőtt Philip Yancey Meghökkentő kegyelem című könyvének kezdőtörténete rendkívüli mértékben lesokkolt, és ugyanezt a…

„Menj el, az Úr legyen veled!” (1Sámuel 17,37) Ködös őszi reggel… ülök a szobámban és motiválatlan vagyok. A kávé már lassan kihűlt, a Biblia még mindig csukottan hever mellettem. Egykedvűen kinyitom, majd Dávid és Góliát történetével találom szembe magam. Nem tudok lépést tartani a mozgalmas képkockákkal, csak futnak a szemeim a sorokon, visznek az események, de nem tudom úgy igazán átélni. S akkor jön egy mondat. Rövid, egészen picurka, mégis kinyílnak a szemeim és feléled a lelkem: ,,Menj el, az Úr legyen veled!” Az Úr legyen veled… ismételgetem közben pedig nagymamám és a szüleim hangja cseng a fülemben. Már egészen…

1957. december 31-én Győrben kivégezték Gulyás Lajos református lelkipásztort. Ő volt az egyetlen egyházi személy, akit az ’56 utáni megtorlás során jogerős bírósági ítélettel végeztek ki. Az ítélet szerint „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom vezetésének bűntettében, valamint 2 rendbeli gyilkosságra való felbujtás bűntettében” volt bűnös. Tényszerűen azonban Gulyás mindig a törvényesség és a rend oldalán állt. Már az 1944. március 19-ei német megszállását követően részt vett az ellenállásban és az embermentésben. A nyilas puccs után „államfelforgató angolbarát kommunistának” bélyegezték, és rövid időre le is tartóztatták. Minden olyan rendszert és helyzetet elutasított tehát, melyben az ember Isten dicsőségére pályázik,…