Többször hallottam már, hogy az embernek utoljára a pénztárcája tér meg. Lehet is ebben igazság: én is azt hiszem, hogy meg kell tapasztalni, hogy Isten tud gondot viselni a kevésből is, sőt olyan forrásokat tud megnyitni, amelyekről én álmodni sem mertem volna. Hálát adok az Úrnak, hogy fiatalkoromtól kezdve voltak előttem olyan emberek, családok, akik megélték ezt, és a kevésből is tudtak támogatni, segíteni másokat, akár engem is. Egy alkalommal a családdal külföldön voltunk, s egy félreértés miatt rossz helyen hagytuk az autónkat. Másnap aztán jött a meglepi: az utcából minden autót elszállítottak. Aztán jött a második, amikor kiderült, hogy…
„Csendesedjetek el és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten.” Zsolt 46,11 „Jó csendben várni az Úr szabadítására.” JSir 3,26 Tudom, hogy Ő az Isten, hiszem, hogy Ő az Úr, aki mindent megtehet, mégsem vagyok képes igazán Rá figyelni, bízni Benne a saját életemet illetően, vagy meghallani a hangját. Érezted már így magad? Sajnos én igen. Nagyon nehéz és furcsa helyzet ez; mikor az ember csupán az eszével hisz, de a szívével nem igazán. S hiába keresi, kutatja Isten jelenlétét, szavát, vezetését, nincs sehol. Nem látszik, nem hallatszik, nem elérhető. Pont, mikor a legnagyobb szükség lenne Rá… Ezt az állapotot…
(Gondolatok a Fantasztikus kapitány c. film kapcsán) Pár napja belefutottam egy rövid filmrészletbe az egyik közösségi média platformon, ami áttételesen az oktatás minőségére akarta felhívni a figyelmet. A jelenetet a Fantasztikus kapitány c. 2016-ban megjelent filmből vágták ki, és bevallom, hogy valóban felkeltette az érdeklődésem, de nem a 21. századi oktatás iránt, hanem a teljes film iránt. A Matt Ross által rendezett film főszerepében Viggo Mortensent – A Gyűrűk Ura trilógia Aragornját – látjuk, mellette megjelenik George MacKay, Samantha Isler, Steve Zahn és Kathryn Hahn. Bár Mortensen nagyszerűt alakít itt is, a mellékszereplők, köztük főképp a gyerekek szintén magasra teszik…
Volt egyszer egy öreg király, s annak három szép leánya. Fél lába már a koporsóban volt a királynak, azt mondta hát a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt legjobban szereti. „Felelj nekem, édes lányom: hogy szeretsz engem?” – kérdezte sorba őket. „Mint a galamb a tiszta búzát” – mondta a legidősebb. „Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellőt – mondta a középső.” A legkisebbik pedig így felelt: „Úgy, édesapám, mint az emberek a sót!” Szeretni nem csak egyféleképpen lehet. Az ember szereti a fagylaltot, a barátait, a családját, a jó történeteket, a szép helyeket, meg nagyon…
“Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember magot vet a földbe, azután alszik és felkel, éjjel és nappal: a mag sarjad és nő, az ember pedig nem tudja, hogyan. Magától terem a föld, először zöld sarjat, azután kalászt, azután érett magot a kalászban. Amikor pedig a termés engedi, azonnal nekiereszti a sarlót, mert elérkezett az aratás ideje.” Mk 4,26-29 Teljesítményközpontú világunkban az az elvárásunk, hogy ha valamibe belekezdünk, annak minél hamarabb eredménye legyen. Akkor vagyunk elégedettek, ha gyorsan elérjük a célunkat: nem véletlen, hogy a reklámipar is folyton gyors eredményekkel kecsegtet minket, mint például a 30 nap alatti…
Sokáig nem értettem, hogy miért emlegetik úgy a keresztyén életet, mint szoros kaput, keskeny utat. Főiskolás koromban csöppentem hívő fiatalok közé, és ettől pont hogy kitárult körülöttem a világ. Nagyszerű embereket ismertem meg, akik szerettek, elfogadtak, megbecsültek. Jó volt hallani arról, hogy Isten mit készített el nekem, hogyan gondolkodik rólam. Megtanultam gitározni, és odavoltam minden ifjúsági énektől. Egyik alkalom még be sem fejeződött, már kerestem a következőt. Előfordultak ugyan kellemetlen beszélgetések, de ügyesen kerültem a másképp gondolkodók társaságát, vagy csak nagyokat hallgattam a hitbéli meggyőződéseimről. Úgysem értenék meg, gondoltam, csak felesleges gúnyolódásokra adna okot. Ezeket leszámítva viszont lubickoltam az új…
Amikor imádkozunk, szeretünk a Szentháromság személyeihez külön-külön szólni. Legtöbbször az Atyához imádkozunk, hiszen Tőle van mindenünk. Ő az, aki bölcsen igazgatja az életünket. Neki adunk hálát, ha valamit áldásként élünk meg. És tőle fogadjuk el imában a rosszat is, bízva mindentudásában és végtelen szeretetében. De hozzá jó menekülni akkor is, amikor szükségünk van a tökéletes apára, aki megvigasztal, megerősít, és felvértez a további feladatokra. Jézust is külön szólítjuk meg, akit szeretetből véghez vitt megváltása okán érezhetünk magunkhoz közelinek. A Fiú személyében érthetjük meg igazán, mennyire fontos és drága az életünk. De az emmausi tanítványokhoz hasonlóan jó elpanaszkodni Jézusnak a bánatunkat,…
Betáblázott hétköznapok; egy pirosan villogó jelzőlámpa, amikor nagyon sietsz valahová; egy rég nem látott ismerős épp akkor jön veled szembe; egy otthon felejtett gyógyszeres doboz; nyüzsgő iskolások, bevásárlólista, félbeharapott mondatok; villámgyors mosolygás, hogy lássák, most is jól vagy; felmosórongy. Van még két órád, hogy elküldd az e-mailt; egy elkésett találkozás; hajnali 1 óra, holnap 5-re állítsd az ébresztőórát. Egy befőttesüvegben ázott rózsacsokor; papírfecnik, öreg kiskutya, frissen vágott fű; egy új bolt; a lemenő nap sugara az ablakon keresztül, ahogy bevilágít; egy újabb idegen baba aranyos mosolya. “mert félelmes és csodálatos vagy; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt.” (Zsolt 139,14)…
„Tisztítsd meg a szívemet,Formáld át,És adj nekem fehér ruhát,Hogy hadd legyek méltó, Jézus, Hozzád”(Ararat Worship Collective, Szükségem van rád) Isten sokszor azért adja a nehézségeket, hogy formáljon bennünket. Azért ad fárasztó embereket, kihívásokat, mert közben minket alakít. Ezt én is megtapasztaltam az elmúlt időben. Konfliktusok mindig adódhatnak, de ezek nem véletlenek. „Vassal formálják a vasat, és egyik ember formálja a másikat.” – így szól a Példabeszédek könyve 27. fejezet 17. verse. Formálódunk a szeretet iskolájában… Még húsvét idején nagyon sok mindent előhozott bennem az Úr Szentlelke, apró és nagyobb hibákat, bűnöket. Tetszett, ahogy a lelkipásztorunk imájában megfogalmazta, hogy mi emberek sokszor még…
Pünkösd környékén hallunk talán legtöbbet a Szentlélekről. Erről szólnak igehirdetések, még a TeSó bejegyzései is. Az év többi részében kicsit alábbhagy az érdeklődés a Szentháromság harmadik személye iránt. Valahol érthető is, hiszen Istent amúgy is olyan nehéz elképzelni, elménkkel megfogni, körülírni. S még inkább nehéz ez a Szentlélekkel kapcsolatban. Gyakran árulkodó is a beszédünkben, amikor egy-egy alkalommal úgy szólunk, hogy a Szentlélek, ami ezt vagy azt teszi, ilyen vagy olyan. A Szentlélek, ami… és nem aki. Ha éppen Jézus Krisztusról beszélünk, akkor sokkal könnyebben értelmezzük őt úgy, mint személyt. Hiszen emberré lett, s legtöbbször így is képzeljük el, emberként, még…
„én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké (…) A Pártfogó pedig a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.” Jn 14,16.26 Ma már talán ritkán használjuk ezt a szót: pártfogó. De ha onnan közelítjük meg a jelentését, hogy valaki a pártunkon áll – akár egy vitás kérdésben, vagy akár csak, mint egy hűséges barát, valaki mellettünk áll a lehető legjobb szándékkal, mert valóban jót akar nekünk, akkor értjük, miről van itt szó. Jézus úgy beszél a Szentlélekről…
Számadatok, statisztikák, kimutatások – emberi szemmel ezek azok, amiken a legkönnyebben kiigazodunk, amikben bízunk, amikre nézve tervezünk, meg amikről úgy gondoljuk, hogy valamennyire mégiscsak valós, objektív képet adnak bizonyos dolgokról. Persze, ez általában addig jó nekünk, amíg bele nem futunk egy olyan statisztikába, ami már nem tetszik valami miatt. És ez különösen igaz lehet egyházi szinten. Az elmúlt években, legalábbis Magyarországon, a népszámlálás miatt rengeteg adat került összegyűjtésre a reformátusokkal kapcsolatban is. Vannak pozitív meglepetések, például azon a településen, ahol a férjemmel szolgálunk, mert sokkal több magát reformátusnak valló személy van, mint gondoltuk. Meg persze, ott van az a szokásos…