Talán így elsőre a reformáció ünnepe elég elvontnak tűnik. Talán az a kérdés is felmerülhet bennünk, hogy ugyan miben határoz meg engem, 21. századi reformátust az, hogy 507 évvel ezelőtt ezen a napon egy Luther Márton nevű valaki kiszögelte a 95 pontját valami vár kapujára. Vagy talán már a könyökünkön jönnek ki azok a reformáció ünnepén hallott prédikációk, amikben a lelkészek – egyébként teljesen jogosan – közösségként és egyéni értelemben is újbóli és újbóli reformációra hívnak minket. De hiába értjük a történelmi hátteret, hiába vagyunk ott az istentiszteleteken, hiába próbálkozunk a magunk megreformálásával, a várt siker valahogy mégsem érkezik meg.…

A változás elcsépelté vált. Talán mindig is az volt, mostanra már biztos, hogy az lett. A legtöbb ember évente legalább egyszer megpróbálja: január egytől most már lejárok a terembe/több időt töltök a szeretteimmel/kevesebbet képernyő előtt/találok végre valami értelmet az életemnek. És a sort még rengeteg fogadalommal folytathatnánk. Azzal, amit megfogadunk akkor, amikor már megint nem tudunk magunkra nézni valamilyen bűn után, amit annyiszor hátra akartunk hagyni. Azzal, amikor már megint megbántottunk valakit, akit soha nem akartunk. Azzal, amikor már megint eltávolodtunk arról az útról, aminél annyit fogadkoztunk, hogy nem akarunk. Ezután jönnek a próbálkozások a megoldásra. A századik youtube videó…

Mostanában nagyon sokat hallok a megújulásról, annak fontosságáról, ami nem olyan meglepő tekintve, hogy egyházunkban 2024 a megújulás éve. Fontos-e a megújulás? Ez azt hiszem nem is kérdés. A fizikai életünkben is újra és újra szembejön, hogy szükség van megújulásra, feltöltődésre, felfrissülésre, hogy újult erővel vágjunk bele a munkába. Kell az éjszakai pihenés – ezt leginkább az tudja, akinek ez nehezen adatik meg 🙂 –, a szabadság, de még a hajamnak is szüksége van arra, hogy időnként levágjanak a végéből, hogy megújuljon, üdébb, egészségesebb legyen. Ha pedig a megújulás fontossága ennyire tetten érhető ilyen hétköznapi, kis jelentőségű dolgokban, akkor mennyivel…

„Anya, amikor már nem leszel nekem, akkor hol leszel?” – tette fel a kérdést a kislányom. Amire én azt válaszoltam neki, hogy „akkor már Istennel leszek a mennyben”. A kérdések áradata még csak ezután kezdődött, és ezeknek a végén megszületett az a gyermeki elhatározása: ő is úgy akar viselkedni, hogy Istennel lehessen majd, és Jézus örüljön. Megható volt ezt hallani egy hároméves szájából. Annyira természetesen mondta, olyan gyermeki hittel és meggyőződéssel. Napokig visszhangzott a fejemben ez a párbeszédünk. Nem sokkal később a napi igében elém jött a gazdag ifjú története, aki odament Jézushoz és megkérdezte tőle: „Jó Mester, mit tegyek,…

Épp csak megérkeztünk a táborba, amikor a munkatársaim kétségbe esve jöttek oda hozzám: baj van, két lány haza akar menni. Amint beléptem a szobába és belenéztem a lányok arcába, rögtön láttam, hogy itt felesleges minden érv. Tizenévesek voltak, de nem a bimbózó élet látszott rajtuk, hanem az ördög pusztítása. Olyan indulat volt bennük, amivel én még soha nem találkoztam. Nem tudtam, mit mondhatnék. Éreztem, hogy ezeknek a lányoknak őrült nagy szükségük van Isten szeretetére, és el van nekik készítve az alkalom, de ahhoz itt kellene tartanunk őket valahogyan. Uram, segíts! Abban a pillanatban bevillant egy ige: nem erővel, nem hatalommal,…

„Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága.”(Zsolt 119,105) Gyerekként féltem a sötétben. Nem szeretjük ezt bevallani, főleg a fiúk, de úgy gondolom, sokan érezték még velem együtt ugyanezt. Sőt, még most is, amikor nagyon sötét van és semmit nem látni, nem igazán érzem magam biztonságban. Olyankor erőt vesz rajtam a bizonytalanság, az óvatosság és a gyanakvás érzése. Miért vált át gondolkodásunk hirtelen gyanakvó üzemmódba a sötétben? Talán ez egy természetes jelzése az agyunknak, talán szükségünk is van erre, hogy ne sérüljünk meg, legyünk kicsit elővigyázatosabbak. A Biblia sokszor a sötétség képét használja, hogy fontos dolgokat megértsünk. Azt mondja a…

„És hozzálépve így szólt az angyal: Üdvöz légy, kegyelembe fogadott, az Úr veled van! Mária megdöbbent e szavakra, és fontolgatta, mit jelenthet ez a köszöntés. Az angyal ezt mondta neki: Ne félj, Mária, mert kegyelmet találtál Istennél! Íme, fogansz méhedben, és fiút szülsz, akit nevezz Jézusnak. Nagy lesz ő, és a Magasságos Fiának nevezik majd; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak a trónját, ő pedig uralkodik a Jákób házán örökké, és uralkodásának nem lesz vége.” (Lk 1,28–33) Ha a fenti igerészt olvasom, nekem ezek a szavak forognak a fejemben: döbbenet, félelem, kiválasztottság, bátorság, kételkedés, aggódás… Próbáltam elképzelni, mit érezhetett…

Az élet tele van ellentétekkel. Például: fehér és fekete, jó és rossz, vidám és szomorú, csendes és zajos… Hosszan sorolhatnám még ezeket, de én most mégis a csendről és a zajról szeretnék megosztani veletek néhány gondolatot. A legelső gondolat, ami most a csendről eszembe jutott az egy ének: „Csend van bennem és emlékezemMily sok ajándék, nagy kegyelem,Mily sok áldás, mily sok türelem,Kísérte végig az életem…” Leggyakrabban csak akkor vesszük észre, hogy mennyi mindent kaptunk Istentől, amikor elcsendesedünk. Ekkor tudjuk a leginkább átgondolni, hogy minden egyes napunk ajándék. Jelenlegi élethelyzetünket, napjainkat körülveszi a zaj, a rohanás, és sajnos csak kevés idő…