Református egyházi évünk idei témája a megújulás. Amikor ezt meghallottam, valahogy rögtön megfogott, és azt éreztem: „Igen! Erre mindenkinek szüksége van. Nekem is!”. Ahogy azokra is, melyek előtte voltak: a reménységre, a hálaadásra. Közben pedig ott volt bennem az az érzés is, hogy bár ebben a háborús helyzetben valóban aktuális volt az összes eddigi téma, mintha mégsem értettük volna meg őket, nem lettek volna a miénk, nem hoztak igazi változást. Nap mint nap szembesülök azzal, hogy még mindig nagy a bizonytalanság, a reménytelenség, a félelem, az aggodalom, néha olyannyira, mintha nem is lenne Istenünk és Atyánk. Ha ennyi alkalom után…

Sokféle tudósítást találunk a Lélek munkájáról a szentírási elbeszélésekben. Ahogy én látom, ezek legkisebb közös többszöröse mindig a váratlanság és a kiszámíthatatlanság. A Lélek nem úgy érkezik, ahogy, ahol és amilyen körülmények között mi elképzeltük. Olykor kikerüli a szervezett ünnepségeket, nem tesz szíves látogatást a szépen felépített kultuszhelyeinken, nem ámenezi a jól kigondolt és tűpontos istentiszteleteket. Pedig mi szeretnénk – jaj nagyon is! –, hogy ha már mindent olyan ékesen és szép rendben elkészítettünk, kivasaltunk és feldíszítettünk, jöjjön már az isteni szent ámen minden preparációra. Ehelyett jön a szélzúgás, a kevert nyelvek, a mindenféle összesereglett nép zűrzavara, és ilyen keszekuszaságban…

Lelkes keresztyének – lelkes, tettre kész, buzgó, szenvedélyes, lendületes vagy Szentlélekkel telt? Akaratlanul is felmerül bennem a kérdés, hogy lehetséges-e e kettőt szétválasztani? Lehet-e bármely értelemben lelketlen – Lélek nélküli, lelkesedés nélküli – a keresztyén élet? Saul-Pál jut eszembe. Saul, aki olyannyira lelkes volt, hogy maga járt házról házra, hogy megkeresse és börtönbe vesse a keresztyéneket; aki „az Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve elment a főpaphoz” (ApCsel 9,1), hogy Damaszkuszba mehessen, és ott is felkutassa a keresztyéneket. Milyen buzgóság, tettre készség, szinte megállíthatatlan lelkesedés, és milyen rossz irány. S aztán ismét jön egy számomra meghatározó pont néhány bibliai…

Ha a megújulás és a Lélek kapcsolatát egy képben kellene leírnom, akkor egy hajnal jutna az eszembe. Egy olyan hajnal, ami bár nem szeles, de időnként mégis feltámad a szél. Valahogy úgy érzed, hogy ez a szél átfúj, csontig hatol, szinte megtisztít. És ezen a nyugodt hajnalon rendben vagy Istennel. Szinte érzed, ahogy együtt várjátok a napkeltét, és együtt indultok neki annak az újnak, ami a hajnallal, a szélfújással elkezdődött. Valószínűleg azért olyan élő bennem ez a kép, mert átéltem ilyen hajnalokat. Volt, hogy otthon a szobám ablakából vagy Patakon a koli csendes udvarán néztem a hajnalt, vártam a reggelt,…

Nem sok idő telt még el húsvét óta, a keresztény élet egyik legszebb ünnepe óta, és talán még lángol benned az öröm, ujjong a szíved, mert újra átélhetted: Jézus érted győzte le a halált. De lehetséges az is, hogy már pislákoló ez a tűz benned, a hétköznapok gondjai apránként eloltják, elveszik az örömödet. A tanítványokra gondolok, ahogyan ott ültek rettegve a bezárt szobában, és mélységes szomorúság nehezítette a szívüket: mi lesz velük a Mester nélkül? Egyedül érezték magukat. Arra gondolok, nem hiszem el, hogy egyiküknek sem jutott eszébe mindaz, amit oly sokszor kijelentett nekik Jézus. Hogy harmadnapon feltámad. Aztán eszembe…

Zavarba ejtő tud lenni, ha valaki le sem veszi rólunk a szemét. Persze nem arról a nézésről van szó, amikor a kiszemelted vagy a szerelmed néz. Arról a nézésről, ami egy idő után már kellemetlen és zavaró. De nem csak zavaró az ilyen tekintet, hanem olyan, aminek már szinte súlya is van. Ránk nehezedik, és az egész helyzet olyan kínos és kényelmetlen. Észre sem vesszük, mennyi ilyen izzadtságszagú tekintetet raktározunk magunkban. Olyanokat, amelyek magukban hordozzák az említett szituációknak az érzését és hangulatát. És eközben szinte észrevétlenül meghatározzák azt, akik vagyunk, és azt is, hogy hogyan viszonyulunk, milyen lelkülettel fordulunk a…

Isten ajándékai zavarba ejtő dolgok. Amikor megszületünk ebbe a világba, máris különböző hajlamok, képességek, adottságok vannak a birtokunkban. Nem mi választottuk, kaptuk, örököltük őket. Valamire büszkék vagyunk, és van, amiről nagyokat hallgatunk. Viszont hogy mit hagyunk a felszínre törni, miben szerzünk ügyességet, az nagyrészt rajtunk áll.  Nagyon szépen ki van ez találva: mindenhez egyikünk sem ért, de mindannyian rendelkezünk hasznos tulajdonságokkal. A mi nagylelkű Alkotónk ráadásul abszolút szabadságot adott nekünk: akkor is képesek vagyunk korszakalkotót létre hozni, ha nem vagyunk Vele kapcsolatban. Ugyanakkor vannak olyan ajándékok is, amik teljesen más jellegűek. Nem működnek újjászületés nélkül. Nem a személyes kiteljesedésünket szolgálják.…

Nemrég olvastam egy gondolatot, miszerint húsvétkor ugyanazt ünnepeljük mint karácsonykor: Jézust. Ennek egyfajta logikus folytatásaként bennem ez úgy fogalmazódott meg, hogy ha Jézus életét a szeretet megnyilvánulásaként definiáljuk, akkor végső soron karácsonykor és húsvétkor is a szeretetet ünnepeljük. Azt a fajta szeretetet, ami mindennek a középpontja, ami képes gyógyulást hozni testnek és léleknek, és ami olykor értelmet ad a szenvedésnek is. Mert gyakran a legértékesebb dolgokat elviselhetetlennek tűnő fájdalmak és szenvedések előzik meg – és azt hiszem, ezt az anyák pontosan át tudják érezni. Márciusban született meg a harmadik kislányunk, és az elhúzódó vajúdás alatt egyre többször gondoltam arra, hogy…