„Anya, amikor már nem leszel nekem, akkor hol leszel?” – tette fel a kérdést a kislányom. Amire én azt válaszoltam neki, hogy „akkor már Istennel leszek a mennyben”. A kérdések áradata még csak ezután kezdődött, és ezeknek a végén megszületett az a gyermeki elhatározása: ő is úgy akar viselkedni, hogy Istennel lehessen majd, és Jézus örüljön. Megható volt ezt hallani egy hároméves szájából. Annyira természetesen mondta, olyan gyermeki hittel és meggyőződéssel. Napokig visszhangzott a fejemben ez a párbeszédünk. Nem sokkal később a napi igében elém jött a gazdag ifjú története, aki odament Jézushoz és megkérdezte tőle: „Jó Mester, mit tegyek,…
Épp csak megérkeztünk a táborba, amikor a munkatársaim kétségbe esve jöttek oda hozzám: baj van, két lány haza akar menni. Amint beléptem a szobába és belenéztem a lányok arcába, rögtön láttam, hogy itt felesleges minden érv. Tizenévesek voltak, de nem a bimbózó élet látszott rajtuk, hanem az ördög pusztítása. Olyan indulat volt bennük, amivel én még soha nem találkoztam. Nem tudtam, mit mondhatnék. Éreztem, hogy ezeknek a lányoknak őrült nagy szükségük van Isten szeretetére, és el van nekik készítve az alkalom, de ahhoz itt kellene tartanunk őket valahogyan. Uram, segíts! Abban a pillanatban bevillant egy ige: nem erővel, nem hatalommal,…
„Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága.”(Zsolt 119,105) Gyerekként féltem a sötétben. Nem szeretjük ezt bevallani, főleg a fiúk, de úgy gondolom, sokan érezték még velem együtt ugyanezt. Sőt, még most is, amikor nagyon sötét van és semmit nem látni, nem igazán érzem magam biztonságban. Olyankor erőt vesz rajtam a bizonytalanság, az óvatosság és a gyanakvás érzése. Miért vált át gondolkodásunk hirtelen gyanakvó üzemmódba a sötétben? Talán ez egy természetes jelzése az agyunknak, talán szükségünk is van erre, hogy ne sérüljünk meg, legyünk kicsit elővigyázatosabbak. A Biblia sokszor a sötétség képét használja, hogy fontos dolgokat megértsünk. Azt mondja a…
„És hozzálépve így szólt az angyal: Üdvöz légy, kegyelembe fogadott, az Úr veled van! Mária megdöbbent e szavakra, és fontolgatta, mit jelenthet ez a köszöntés. Az angyal ezt mondta neki: Ne félj, Mária, mert kegyelmet találtál Istennél! Íme, fogansz méhedben, és fiút szülsz, akit nevezz Jézusnak. Nagy lesz ő, és a Magasságos Fiának nevezik majd; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak a trónját, ő pedig uralkodik a Jákób házán örökké, és uralkodásának nem lesz vége.” (Lk 1,28–33) Ha a fenti igerészt olvasom, nekem ezek a szavak forognak a fejemben: döbbenet, félelem, kiválasztottság, bátorság, kételkedés, aggódás… Próbáltam elképzelni, mit érezhetett…
Az élet tele van ellentétekkel. Például: fehér és fekete, jó és rossz, vidám és szomorú, csendes és zajos… Hosszan sorolhatnám még ezeket, de én most mégis a csendről és a zajról szeretnék megosztani veletek néhány gondolatot. A legelső gondolat, ami most a csendről eszembe jutott az egy ének: „Csend van bennem és emlékezemMily sok ajándék, nagy kegyelem,Mily sok áldás, mily sok türelem,Kísérte végig az életem…” Leggyakrabban csak akkor vesszük észre, hogy mennyi mindent kaptunk Istentől, amikor elcsendesedünk. Ekkor tudjuk a leginkább átgondolni, hogy minden egyes napunk ajándék. Jelenlegi élethelyzetünket, napjainkat körülveszi a zaj, a rohanás, és sajnos csak kevés idő…
„Ekkor nagy szélvihar támadt, és a hullámok becsaptak a hajóba, úgyhogy az már kezdett megtelni. Ő pedig a hajó hátsó részében a vánkoson aludt. Ekkor felébresztették, és így szóltak hozzá: Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” (Mk 4, 37–38) Nem feltétlenül ebben a kontextusban, de biztos vagyok abban, hogy a te szádat is hagyták már el ehhez hasonló szavak. A nehézségek közepette még a legfegyelmezettebb hívőben is felmerülhet a vád: hol van ilyenkor Isten? Miért engedi ezt meg? Látja egyáltalán? Miért jó Neki, ha én szenvedek? Sok nehéz kérdés ez. Elképzelem, ahogy ezeket hallva, Ő megrázza a fejét, talán még…
Egy jól ismert bibliai történetről szeretnék veletek elmélkedni, az ötezer ember megvendégeléséről. Sokan szeretjük meghallgatni, elolvasni, mert Jézus olyan gondoskodó benne. Hosszas tanítása után, amikor beesteledik, Ő nem küldi el az összegyűlt tömeget éhesen. Elképzeltem egy pillanatra a tanítványok arcát, amikor Jézus azt mondta: „Ti adjatok nekik enni”. Lehetséges, hogy elsőre nem is értették meg a feladatot. Zavarodottan próbáltak rá emberi megoldást keresni, de nem volt. Azután jött a kisfiú a kosarában az öt árpakenyérrel és két hallal, ami még talán az útról maradt meg neki, ez volt mindene, nem sok, főleg ekkora éhes tömegnek, ő mégis felajánlotta. Jézus megáldotta…
Talán van, aki még ismeri a címben szereplő régi Halleluja-éneket. A ritmusa olyan, mint egy levegő után kapkodó ember beszéde, a dallama fájdalmasan szép, helyenként szinte jajongó. Aki írta, bizonyára tudta, milyen a testi és a lelki fájdalom, és hogy ez a kettő sokszor (sőt, néhány orvos szerint minden esetben) összekapcsolódik. Fiatalon talán még nem gondolunk túl sokat a betegségre, nincs is annyi tapasztalatunk vele – hála Istennek! –, mert bár időnként megfázunk, influenzásak leszünk, eltörjük a kezünket, lábunkat, és ezek is járnak valamennyi fájdalommal, de tudjuk, hogy pár nap, pár hét, néhány tabletta és jobban leszünk, hamar átvészeljük. Ám…