„A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson: én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” (János 10,10) Nem véletlenül vannak dolgok az életünkben, amelyek akár éveken keresztül is problémát, belső harcot jelentenek számunkra. Lehet, hogy gyenge az önbizalmad, félénk vagy épp túl kritikus vagy, esetleg folyton túlzásba viszed az aggodalmaskodást. Mindenkinek van valami, amivel meg kell küzdenie ahhoz, hogy betöltse Istentől kapott rendeltetését, és talán épp ezáltal megismerhesse önmagát Krisztusban. Mert ha kicsit mélyebbre ásunk és megtudjuk, hogy Isten milyennek lát bennünket, akkor a Sátán már nem tud minket becsapni buta hazugságokkal, és  rájövünk, hogy nincs…

Ülünk az üres tányérjaink fölött, és egyik sztori jön a másik után: kemény volt, reménytelennek tűnt, aztán jött egy nem várt fordulat és a végén csodás istenélmény lett a nehézségből… Az utóbbi hetekben felértékelődött bennem az ilyen beszélgetések értéke. Szeretem, ahogy egyik emlék hozza a másikat és nem akar vége szakadni a sztoriknak. Simon Klárika egyike azoknak, akikkel élmény beszélgetni, mert véget nem érően tud mesélni szabadításról, gondviselésről: „Szerintem két csoportba lehet osztani az embereket: vagy mindenben meglátjuk Istent vagy semmiben sem. Meghívást kaptam egy hétvégére, amin régóta szerettem volna részt venni. Akkor kezdett udvarolni hozzám egy fiú, aki nem…

Sokszor eljutottam már életem mély pontjához, amikor azt éreztem, hogy ez már tényleg nem megy tovább. Csak tolom magam előtt a sok súlyt, és igazából már nem is bírom megmozdítani őket. Közben pedig belül két gondolat feszít: Én Isten embereként nem engedhetem meg magamnak, hogy kiboruljak. Nincs jogom arra, hogy kiüvöltsem magamból az érzéseimet. Nekem mindig vissza kell fognom magam, mert Isten embereként határt kell szabnom saját magamnak annak érdekében, hogy a hitelemet ne veszítsem el az emberek színe előtt. Ezért van egy folyamatos megfelelési kényszer és egy elnyomott érzelmi gombolyag bennem, amelyet nem tudok kibogozni, sőt inkább egyre mélyebben…

Néhány évvel ezelőttről hívom vissza az egyik kedves emlékemet, amikor megtapasztaltam, hogy Isten jelenléte az övéi között nincs korlátok közé szorítva. Amikor 2014-ben kirobbant a kijevi majdan, utána pedig a kelet-ukrajnai háború, gyülekezetünk kisebb közössége úgy döntött, hogy imádságban minden nap összegyűl és ezt az egész nyomorúságot Az elé teszi le, Aki tud is kezdeni valamit vele. Eleinte több hónapon keresztül buzgón imádkoztunk közösen az ügyért. Aztán lassan fogyni kezdett a buzgalom és ezzel együtt a csapat létszáma is. Egyik nap, amikor a megadott időpontban megjelentem a gyülekezeti ház udvarán, nem fogadott más, csak egy idősebb néni. Vártunk, várakoztunk, hátha…

Böjt – lemondás, önmegtartóztatás, megvonás és még folytathatnánk a megannyi meghatározással… Önszántunkból lemondani valamiről nem könnyű, és ha még sikerül is talán csak ideig-óráig tart. De mi van, ha olyan élethelyzetbe kerülünk, amikor nem tőlünk függnek ezek a körülmények? Amikor nem rajtam áll, hogy megvonom magam valamitől: a kedvenc csokimtól, ami talán a tilalom idején a legfinomabb, esetleg egy kényelmi helyzettől, ami egy fárasztó nap után kijárna nekem. Mi van, ha Isten egy nap úgy dönt, hogy mától, kedves TeSó, te bizony böjtölni fogsz életed hátralévő napjaiban, ha tetszik, ha nem? Tudsz egy ilyen helyzetre igent mondani? Mielőtt elhamarkodott választ…

Isten mindannyiunkba beleszőtte az Ő fényét, amikor megalkotott bennünket. És ez a fény, olyan szabadon áramlik belőlünk, amíg még kicsik vagyunk, de aztán idővel engedjük a megannyi külső negatív hatásnak – amely éri a lelkünket –, hogy elvegyen ebből a fényből. Sőt, később talán ezért sem találjuk a helyünket az életben, mert megengedjük magunknak, hogy elcsüggedjünk. És a csüggedés nem méltó Istenhez. Mert Isten a minden reménység Istene. A bizakodásé, a csodáké, a lehetetleneké és az ezekért mondott imáké. De ezért a hozzáállásért minden nap meg kell küzdenünk főként akkor, amikor lelkileg különösen megterhelő, emberpróbáló időszakokat élünk át. Ha könnyű…

Istennel járni. Miért kell ez neked? Szokás? Hagyomány? Kötelesség? Félelem a haláltól? Külső elvárás? Akik döntöttek már Krisztus mellett, valószínűleg mind megkapták már ezeket a kérdéseket. És joggal. Egy kereső embernek mindig felfoghatatlan az, amit mi hiszünk, vallunk vagy épp csinálunk, de ez talán olykor-olykor jól is jön. Pont azért lehet jó, mert elgondolkodtat azon, hogy személy szerint mi hogyan is állunk ezekkel a kérdésekkel. Én például ezeket a kérdéseket hallva elkezdtem gondolkodni azon, hogy mikor és hogyan tértem meg. Fura lehet, de nem tudtam rá a választ. Evangelizáción? A konfirmációmkor? Egy konfirmandus táborban? Gimiben? Netalán a teológián? Nagyon sok…

Mióta bezárkózott a világ, az interneten egyre több keresztyén tartalommal lehet találkozni, és talán az igény is nagyobb most ezekre. Én is szeretek belehallgatni rég nem látott lelkészek istentiszteleteibe, és bevallom, ilyenkor leginkább arra vagyok kíváncsi, hogy hallhatok-e valami megnyugtatót, ami kifejezetten erre a furcsa mostani helyzetre vonatkozik. Amikor tudjuk, hogy sokan súlyosan megbetegszenek. Sokan nem élik túl ezt a betegséget. Bizonyára olyanok is, akik és akikért imádkoznak. Mit lehet ilyenkor mondani az imádságról? Hogyan imádkozzunk ebben az aggasztó, nehéz helyzetben? Illésné Kovács Gyöngy története egy kicsit választ ad erre a kérdésemre: „Talán a legelső, de ma is az egyik…