A filmekben általában lehet tudni, melyek a sorsdöntő pillanatok: az aláfestő zene és a rendezői fókuszok mindent elárulnak. Az életben viszont nem mindig egyértelműek a helyzetek. Elszállnak szavak, amelyekről nem sejtetted, hogy utolsókká válnak. Képtelenség felmérni, melyik pillanatban vagy legközelebb a győzelemhez vagy a bukáshoz. Valamikor a legnagyobb jószándékod ellenére is bajba kerülsz. És van, hogy csak teszed sorban a dolgokat, amikre lehetőséged adódik, és a végén kiderül, hogy a legjobbkor voltál a legjobb helyen… Hazafelé tartottam egy csütörtök este. Fáradt voltam, éhes is, de végre volt egy szabad estém. Úgy döntöttem, féléves halogatás után ma lesz a napja annak,…

Ez a nyár más volt, mint a többi, hiszen egy nyomasztó, bizonytalan időszak kezdete van mögöttünk. Egy olyan időszaké, amely kissé rákényszerít arra, hogy belegondoljunk napjaink végességébe. Úgy tűnik, időnként kell, hogy teremtsen Isten egy élethelyzetet, amelyben szükségünk van arra, hogy tiszta szívből, gyermekien képesek legyünk Hozzá menekülni… Olyan világban élünk, ahol a Sátán milliónyi módon igyekszik elrabolni a figyelmünket, a tudatosságunkat, a képességünket, hogy egy adott dologra pár másodpercnél tovább tudjunk odafigyelni. Van az agyunknak egy olyan lusta tulajdonsága, mely kellő mérlegelés és tudatosság hiányában szereti a legkisebb erőfeszítéssel járó utat választani. Így vagyunk gyakran azokkal a dolgokkal is,…

Nem értem, miért kértek fel ennek a cikknek a megírására. Én nem vagyok őscsillagpontos mint a többiek, akik ebbe a sorozatba írtak. Nem voltam ott a kezdeteknél, és nem követtem végig a Csillagpont fejlődését. Nem mondhatom el magamról, hogy mindegyik találkozón részt vettem. Sőt, csak a 2019-es Csillagponton voltam ott. Akkor is csak péntek délutántól szombat délig. Akik előttem írtak, azok barátokat, szerelmeket, lelki élményeket kaptak a Csillagponton. De mit kaptam én? Először is hadd mondjam el, hogy miért nem vettem részt korábban és többször ezen az ifjúsági találkozón. Már majdnem negyvenéves vagyok, és úgy gondoltam, hogy kinőttem ebből a…

Őscsillagpontosként olyan szemszögből szeretnék írni a blog e havi tematikáját adó református ifjúsági találkozóról, amelyből talán kevésbé szoktak. 2002 tavaszán és nyarán, amikor elindult az első Csillagpont szervezése, sokat beszélgettünk a találkozót meghatározó alapelvekről és keretekről. Hogy milyen jól sikerült ezek meghatározása az akkori stábnak, mi sem bizonyítja jobban, hogy máig ezek szerint szerveződik a találkozó. Nem véletlen, hogy a 2003-as bodajki Csillagpontot a magam részéről „alkotmányozó Csillagpontnak” nevezem. Ám az egyik ilyen alapelv mégis háttérbe szorult, amikor a Csillagpont az utóbbi években vándortalálkozóból állandó helyszínen megvalósított programmá vált. Tudom, hogy erős érvek szólnak ez utóbbi szervezési mód mellett is,…

A 2019-es Csillagpont nem az első volt az életemben, de talán mind közül a legmeghatározóbb. Sok minden előzte meg: egy telefonbeszélgetés, kétféle válaszlehetőség és három előkészítő találkozás. 1. Egy telefonbeszélgetés: Brrrr… Brrr… (ismeretlen számról keresnek) Ő: „Haló, áldás, békesség, szia! Bella Violetta vagyok, a 2019-es Csillagpont lelkimunkaág vezetője…” Én: „Szia, igen, tudom ki vagy, én meg Eszter vagyok…” Vidáman csengő hang, határozott kérdéssel, kéréssel: felmerült a nevem egy áhítat kapcsán a jövő évi CsP keretein belül. Vállalom? Néhány nap gondolkodási időt kérek… 2. Kétféle lehetőség: IGEN vagy NEM? Elkezdődik a vívódás: a hiúság nem elegendő alap az IGEN-re, a félelem…

Tudják: tűzni fog rájuk a nap, viszi a vihar szele a sátrat, vagy épp kiönti az eső. Tudják: nem lesz felhőtlen a pihenésük, és nem akkor esznek vagy zuhanyoznak, amikor kedvük támad. Porosak lesznek. Tudják: lesz, aki reklamál majd és elégedetlen lesz akármennyire is teszik ki érte a lelküket. Tudják: a zenei ízlésüket, a vágyaikat, elképzeléseiket, még akár a kegyességük hangsúlyait is ideiglenesen hátrébb kell sorolniuk a közös egész zeneiség és teológia mögé. Tudják: konfliktust is kell majd kezelni. Tudják: cudarul elfáradnak. És végül tudják: a szó világi értelmében nem éri meg.Mégis minden második évben nekimennek. És ásnak, molinóznak, csoportot…

Türkiz és sötétkék. Hozzá egy kis fehér és pici sárga. Jól kiolvasható rajta a felirat: Önkéntes. …alul pedig a nevem. Ez épp harmadik éve lóg a napraforgós kulcstartóm egyik faragott reteszén. Nagyon szeretem az emlékeket megfogható formában is elraktározni, őrizgetni. Mert elég, ha ránézek, kezembe veszem és pillanatok alatt éveket pörgetek át gondolataimban. Emlékezek. Már a sokadik. Hirtelen össze se tudom számolni hányadik is. Úgy emlékszem, csak az elsőn nem voltam. Félénk, bizonytalan tiniként tettem meg az első lépéseket a nagy tömegben. Aztán feladatot kaptam. Embereket mellém. Kincseket. Egy szolgálatot, amiben én lehettem a kicsi, a törékeny, a gyenge, Ő…

Utazótáskád csálé kerekei adják a ritmust még készülőfélben lévő áhítatod szövegéhez. A szavak ügyetlenül pattognak, mint a kopott kerekek a betonon. Kissé megkönnyebbülsz, amikor a kora reggeli órákban neked címzett kedvességgel mosolygós lányok fogadnak. Lassan gyülekezünk Debrecenben. Egyre több ismerőssel találkozol. Néhányat csak arcról ismersz, van, akit nem is kedvelsz igazán, és máskor talán csak biccentenél neki, most viszont – bár nem tudod, miért – megállsz és köszöntöd. Jó, hogy itt van… Valahogy nem ciki, hogy örülünk egymásnak. Az egyik stábszobába aztán már csak az áhítatod össze nem illő szavainak zakatolását viszed magaddal. Zavar és szégyelled, hogy nem vagy kész.…