„Semminek nincs értelme. Ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.” Ezzel a felütéssel kezdődik Janne Teller Semmi című ifjúsági regénye (Scolar Kiadó, 2011). Ha valaki nem ismerné a művet, ezek a mondatok nem egy élete derekán lévő, kiégett embernek, hanem a nyolcadik A osztályt végül nem megkezdő Pierre Anthon szájából hangoznak el. Miután ezt kijelenti, kivonul az osztályteremből, és felül az iskolához vezető út szélén álló szilvafa egyik ágára. Osztálytársai elhatározzák, nihillista társuknak bebizonyítják, az életnek márpedig van értelme. Tervük, hogy egy régi fűrésztelep omladozó pajtájában összegyűjtenek mindent, ami az életüknek értelmet ad. Elkészítik a…

Bizonytalan vagyok abban, kitől származik pontosan a bizonytalanságtevés fogalma, de biztos vagyok abban, hogy nem tőlem. Bizonytalan vagyok abban, mi jön belőlem, de biztos vagyok abban, hogy valami jön. Bizonytalan vagyok abban, el is megy-e, de biztos vagyok abban, hogy már sok minden el is múlt. Bizonytalan vagyok a jövőben, de biztos vagyok a mostban. Bizonytalan vagyok minden pillanatban, de biztos vagyok abban, hogy az idők gonoszak. Bizonytalan vagyok abban, mi a jó, de biztos vagyok abban, hogy a rossz is megfejthetetlen. Bizonytalan vagyok abban, fel tudok-e fogni bármit is ésszel, de biztos vagyok abban, hogy a Lélek szabad. Bizonytalan…

Ültem a színpad mögött egy padon a technikusok és a fellépők számára elkerített részen, és sírtam. Szombat dél volt, a tavalyi Csillagpont épp azokban a percekben ért véget, a csapat egy része még búcsúzkodott, a másik már hozzáfogott a bontáshoz, mindenki rohangált, engem is kerülgetniük kellett, én pedig nem bírtam gátat szabni a könnyeimnek. Küzdelmes másfél év és kevés alvással telt egy hét volt mögöttünk, mégsem a fáradtság miatt tört el nálam a mécses, hanem mert mélyről jövő öröm volt bennem. Rövid időre ugyanis fellebbent a fátyol, és láthattam azt, amiről Járay Márton beszélt délelőtti előadásaiban: hogy hogyan építi Isten…

Először 2011-ben voltam Csillagponton, a híres-hírhedt tatai szétázóson. Mezei résztvevőként sátoroztam, a napokig szakadó esőben többször csuromvizesre áztam, az egy darab hosszúnadrágom és viszonylag meleg pulcsim lett a legjobb barátom, és akkor kezdtem el igazán értékelni a forró teát, különösen a Teekanne narancsos verzióját (#nemreklám). Lehet, hogy az időjárás idomult a hangulatomhoz, ugyanis akkortájt finoman szólva a padlón voltam. Az első nagy szerelem darabokban, otthon sem volt minden rendben, és a tanulmányaim sem alakultak valami fényesen – minden adott volt hát a boldog, felhőtlen táborozáshoz (nem). Az a számomra első Csillagpont – vagy ahogyan a résztvevők legtöbbje emlegeti: CsP –…

„Mivel pedig a vőlegény késett, mindnyájan elálmosodtak, és elaludtak.” (Mt 25,5) Várni a legnehezebb. Kivárni az orvosi diagnózis eredményét, vagy míg visszahívnak az állásinterjú után. Kivárni, míg pozitív lesz a terhességi teszt. Várni arra, hogy újra szabadon találkozhass a szeretteiddel. Az egész életünk egy hosszú türelemjáték, várakozások sora: a cél változik, a tevékenység változatlan. Az Úr Jézus, amikor visszament az Atyához, megígérte, hogy újra eljön. Meghagyta a népének, hogy várják visszajövetelét. Tudjuk, hogy akkor sokan felhagytak mindennapi tevékenységükkel, munkájukkal, terveikkel, hiszen azt hitték, nagyon hamar visszajön a Megváltójuk. Azonban kétezer év telt el, és Isten népe azóta is várja vissza…

„Mit csináltál már megint?” Gyermekkorom egyik leggyakrabban hallott kérdése volt ez. Sokszor jogosan hangzott el, mert a kreatív ötleteim rendre balul sültek el. Elkeserítő volt azzal szembesülni, hogy a jó szándékból baj lett. Ráadásul bármi történt, mindig én voltam a rossz. Aztán kamaszként elkerültem egy hittantáborba. Azt mondták, hogy rossz vagyok, meg kell térnem, különben baj lesz. Megtértem. Aztán azt mondták, hogy rossz vagyok, fel kell hagynom a bűnös szokásokkal, különben baj lesz. Megpróbáltam. Nem ment. Minél több dologgal hagytam fel, annál több jött a helyére, és egyre azt éreztem, elnyel a mocsár. Hát amíg élek, én már mindig csak…

„Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta: Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert aki…

„Hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek.” (Luk 15, 23-24) A tékozló fiú története a Szentírásnak egy olyan része, amit – kis túlzással – mindenki ismer. A történet leggyakoribb értelmezése, hogy az önmegvalósítás útján elinduló fiatalról szól, aki megtagadja az atya személyét, de az örökségére természetesen igényt tart. Én most mégsem a mai fiatalok kicsapongó életéről szeretnék írni – bár kétségtelenül ez a téma is „megérne egy misét”. Más ragadta meg a figyelmemet, amire idáig talán nem is figyeltem kellőképpen. Két szóra kaptam fel…