Tizenegy-tizenkét éves lehettem, amikor az egyik iskolatársam épp nagy lelkesen mesélt egy könyvről, amit akkoriban olvasott. Kérdezte, hogy ismerem-e, én pedig mondtam, hogy igen, én is olvastam és imádtam!

„Imádni csak Istent lehet” – hangzott a válasz. „Jó, jó, persze, hogy csak Istent lehet” – kezdtem, mert valahol már hallottam erről a szabályról – „nem úgy értem, hogy jobban szeretem a könyvet, mint Istent”. Próbáltam magyarázkodni, de elég zavaros volt a dolog, mert az én fejemben ráadásul teljesen összehasonlíthatatlan érzelmekről/gondolatokról volt szó Istennel és azzal a bizonyos könyvvel kapcsolatban (nem emlékszem, milyen könyvről lehetett szó, még az is lehet, hogy a Harry Potterről!) Azt nehéz körülírni, hogy pontosan mit is jelent Isten szeretete, és valószínűleg a válasz mindenkinél kicsit másként hangzana. Az én esetemben például ennek a szeretetnek biztosan köze van a hálához és a biztonságérzethez, de a csodálathoz, és lehet, hogy egy kicsit a félelemhez vagy a bűntudathoz is. Egy könyv esetében sokkal kevésbé sokszínű érzelmi palettáról van szó: okozott néhány örömteli órát, kapcsolódni tudtam a karaktereihez, sikerült elgondolkodtatnia, meglepnie. Engem mégis arra tanítottak, hogy legyen bármennyire különböző is ez a két érzelem, ha az utóbbira az „imádom” szót használom, azzal bűnt követek el. Punktum.

olvasás folytatása