„Tanúul hívom ma ellenetek az eget és a földet, mert elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is!” (5Móz 30,19) Én a gyomromban érzem először az érzést, összerándul és nem tud már ellazulni. Ezután megfeszülnek az izmaim, összepréselem az ajkam, hunyorítok, tudatosan igyekszem lassan és mélyről lélegezni, a szívem a fülemben dobog, gyorsan döntök, de sok esetben gyorsan át is gondolom, hajlamos vagyok a kapkodásra és a türelmetlenségre. Ilyen, amikor feszültség alatt vagyok. Az előző év végén több embertől is megkérdeztem a beszélgetéseink során, hogy hogyan viselik…

Még jóval a háború, sőt a Covid előtt beszélgettünk a férjemmel arról, hogy mennyire el tudja rontani a kedvem, amikor túl sok hírt olvasok online vagy megnézem a híradót. Rögtön hozzá kell tennem, hogy én alapvetően nem azok közé tartozom, akik a társadalom összes problémáját a médiára, vagy még inkább a közösségi médiára fogják – és ebben az esetben sem erről van szó. Igazából sokszor nincs kedvem komoly filmekhez, jó fogadtatásban részesült drámákhoz sem, pusztán azért, mert nincs energiám a lelki teher hordozására, amit a történet esetleg rám helyezhet. De nem szeretem hallgatni a gyerekkorom torokszorító családi történeteit sem, amelyekből…

Időnként bekuckózom a kedvenc fotelembe egy nagy adag kávéval. Ez az énidőm. Életem két legfontosabb férfija – a férjem és a kisfiam – ilyenkor a háttérbe húzódva hagyják, hogy tűnődve bámuljak ki az ablakon és élvezzem a napsugarakat. Legutóbb elmerengtem azon, hogy mennyi minden történik épp most az életemben. Mikor volt a legutóbbi békés időszakom, amikor erőt kaphattam volna mindehhez? Hiszen nálam a békés és gondterhes időszakok váltogatják egymást. A legutóbbi vihar előtti csendem közel másfél-két évig tartott. Már akkor is értetlenül fogalmaztam meg magamban, hogy mennyire nyugalmas minden körülöttem: lekerültek a vállamról a rég cipelt terhek, végre túljutottam a…

Sokan tapasztaltuk már, hogy az emberi teherbíró képességnek is van egy határa. Ez a határ nagyon vékony, az idegszálaink ilyenkor pedig olyanok, mintha pengeélen táncolnának, és a legkisebb külső ingerre is oroszlánkiáltással válaszolunk. Bárcsak ezekben az esetekben pillanatnyi érzelmi ingadozásról lenne szó! De mikor a teherbíró képességünk határán vagyunk, azok a külső körülmények, amik idesodortak, sokszor nem pillanatnyi változások csupán, hanem tartós, új élethelyzetek, amelyek átírják a mindennapjainkat, és az életünkben új fejezetet nyitnak. Amíg megtanulunk élni az újonnan leosztott kártyalapokkal, az bizony egy nyüglődő, hosszú folyamat. Nincs meg a biztonság a napjainkban, helyette feszültséggel és bizonytalansággal van tele. Feszültségben…

„Hiszen én annyi mindent próbáltam tenni a javulásért” – szoktam mondogatni magamban. Aztán rájövök, hogy még jobban összekutyultam mindent. Mostanában leginkább ezt élem meg anyaként, háztartást vezető nőként. Elfelejtek megpihenni, megállni, örülni, értékelni a pillanatot. Mindezek helyét most átvette a kapkodás, a morgolódás, a panaszkodás, az idegeskedés, a türelmetlenség a gyerekeimmel és másokkal szemben. „Nincs időm semmire” – mondogatom egyre gyakrabban. Barátok, munkatársak, család, idegen emberek sorra ezt hallották tőlem az elmúlt időszakban. S hogy miért nincs időm? Mert nem jól osztom be a napom, mindent is szeretnék elvégezni, ami persze nem sikerül, és ez feszültté tesz. Sokkal nyugodtabb lenne…

A háború első napjai sokunkat igencsak intenzív állapotba kergettek. Mindannyiunk egy eddig még nem tapasztalt valóságban találtuk magunkat. Bármilyen hosszabb vagy rövidebb beszélgetés az éppen aktuális, percre pontos hírtöredékek összerakásáról szólt. Latolgattuk, vajon mi jöhet most. Okoskodtunk, milyen okok, milyen célok húzódnak meg a borzalom mögött. A jövő – pillanatnyi vagy hosszabb távú – titkainak fürkészéséből álltak a beszélgetések nagy részei. Napokon belül eljutottam oda, hogy totálisan elveszettnek éreztem magam az információk özönében, miközben a válság praktikus kezelésének megannyi részletkérdései is megválaszolásra, megoldásra vártak. Így történt, hogy egyszer csak az egyik kedves barátommal találtam magam szembe. A fejem, a szívem,…

Kezdő gitárosként az egyik legnagyobb próbatétel a gitár felhúrozása. A feladat egyszerűnek tűnik: felrakod a húrt és tekered a hangoló kulcsot. De nem ám annyira, mint ahogy az jól esik! Azt gondolnád, még egy tekerés, és elpattan a húr, vagy eltörik a gitár nyaka. Aztán leellenőrzöd a hangot, és rájössz, hogy még nagyon sokkal vagy alatta. Nem kell sajnálni se a húrt, se a gitárt: ha egymáshoz valók, mindkettő kibírja a feszítést. Manapság nagy divat ősellenségként emlegetni a stresszt, azt minden lehetséges módon kerülni, de legalábbis csökkenteni. Pedig bármilyen meglepő, a stressznek van pozitív hatása is. Feszültség nélkül nem működik…

Kedves TeSó, nem tudom, milyen hangulatban ültél le elolvasni ezt az elmélkedést, de ha magamból indulok ki, akkor valószínűleg te is épp egy kis lelki elcsendesülésre vágysz, Istentől rendelt áhítatnyi pár percre a rohanó napodban. Viszont kérlek, ne haragudj, ha netán kissé frusztrálttá teszlek majd az írásommal… Az utóbbi időben kétségtelenül megváltozott, sőt felfordult a világunk. Először a Covid… (tudom, ne is beszéljünk róla), majd, amikor már valamelyest megtanul(t)unk együtt élni vele, itt van az orosz–ukrán háború… Hívő emberként kettős érzésekkel van tele a szívünk: egyrészt hálásak vagyunk az Úrnak, és nem győzzük elégszer megköszönni, hogy a lakóhelyünkön jelenleg béke…