Kedves férfitársam! Először is hadd gratuláljak nektek. A pároddal nagy ajándékot kaptatok Istentől, amikor gyereket bízott a gondjaitokra („Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” Zsoltárok 127,3). Nagy ajándék… Igen, hát, nem is tudom… Az a 3000 gramm körüli kicsi ember, akit félsz megfogni, nehogy az erős karjaiddal valami kárt tegyél benne, igazából nem is olyan nagy. Sőt, egészen kicsi ajándék. De ahhoz képest, hogy milyen kicsi, óriási részt foglal el a lakásban. A hálószobába például kiságyat kellett beállítani (ha befért). Meg pelenkázót is. A fürdőbe saját kiskádat. A konyhában is lesz etetőszék. A nappaliban meg hempergő,…

Ő pedig így szólt hozzájuk: Jöjjetek velem, csak ti magatok egy lakatlan helyre, és pihenjetek meg egy kissé! Mert olyan sokan mentek hozzá, hogy még enni sem volt idejük. Elhajóztak tehát egy lakatlan helyre magukban. De sokan meglátták és felismerték őt, amikor elindultak, ezért minden városból összefutottak oda, és megelőzték őket. Amikor Jézus kiszállt, és meglátta a nagy sokaságot, megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juhok, és kezdte őket sok mindenre tanítani. De amikor az idő már későre járt, odamentek hozzá a tanítványai, és ezt mondták neki: Lakatlan hely ez, és az idő már későre jár.…

Sokan találkoztunk már a veszteség fájdalmával. Egy szerettünk elvesztése az egész életünket megváltoztatja, a vele járó fájdalom pedig az egész személyiségünkre merőben befolyásolóan hat. Mai napig emlékszem arra a pillanatra, amikor először találkoztam ezzel az erős érzéssel. Mintha azt a biztonságos talajt, amin álltam, földrengés rázta volna meg. Ekkor éltem át a teljes kontrollvesztést, hiszen a halál egy olyan esemény, ami kiveszi az irányítást a kezünkből. Persze az igazság az, hogy az iránytás sosem volt az én kezemben, de ezt az igazságot én nem akartam elfogadni. Inkább irányítottam azt, amit tudtam, így kompenzálva és biztosítva, hogy ne éljem át újra…

„Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik.” (Mt 7,7-8) A férjemet – aki tinédzserkora óta keresztyén, de közben fizikus kutató is – eléggé foglalkoztatja az evolúció kérdése, és az, hogy hogyan egyeztethető össze a Biblia tanítása a tudomány álláspontjaival. Például Ádám és Éva történetében többek között az érdekli, hogy vajon ők az első emberpár voltak-e, vagy csak az első Homo sapiensek (akiket pedig akkor szükségszerűen megelőztek időben a Neander-völgyiek)*. Vajon de novo lettek teremtve bele a világba, vagy vele együtt fejlődtek? Estleg a róluk…

Ifjú farizeus koromban történt, hogy a hitben erős ifjúsági csoportunk, amely hétről hétre összegyűlt a Mester lábainál újra és újra megerősödni a kiválasztottság-tudatában, egyszer nagy dilemmával találta szembe magát. Az egyik közülünk való lányról ugyanis kiderült, hogy az előző hétvégén bizony elment a helyi szórakozóhelyre, és nem teljesen missziói szándéktól vezérelve jól merte érezni magát. Az esetet követő gyűlés egyik fő témája ez a kihágás volt. Mindenki egyetértett abban, hogy a Mester hű követője nem szennyezheti be magát a világ pöcegödrében, nem érezheti jól magát másutt, csakis az Ige mellett, és nem hozhat szégyent sem azúrjézusra, sem pedig ránk. Természetesen…

Ahogy szalad velem az idő, egyre jobban azt veszem észre, hogy irtózatosan nehéz egyensúlyt tartani magam körül. Néhány éve csak annyi feladatom volt, hogy tanuljak, átmenjek a vizsgákon és megírjam a beadandókat. Alig telt el egy kis idő és máris egyre több felelősségem lett, egyre több területen kell megfelelnem. Már nem a házikat kell megírni, hanem a munkahelyen teljesíteni, a családban a szerepemet betölteni, a háztartásamról gondoskodni. Közben a szeretteimmel kapcsolatot tartani, szociális életet élni, nem égni ki a mindennapi mókuskereket taposva, nem fordulni magamba ebben a borzasztó izolált időszakban, és még Isten engedelmes gyermekének is maradni. És Isten látja…

Nem tudom, gondolkodtál e már azon, vajon miért van szüksége Istennek arra, hogy dicsérjük őt? Bevallom, engem sokáig zavart ez a dilemma. Hogy van az, hogy Isten, aki az egész világ teremtője, akinek hatalma van életet adni és elvenni, halandó emberektől dicséretet vár? Miközben – valljuk be – az emberek között a gyenge önértékelés jele az, ha valaki folyamatosan igényli a dicséretet. Én, akinek az egyik domináns szeretetnyelve egyértelműen a dicsérő szó, mindig kicsit szégyellem ezt a tényt magamról. Hogy szükségem van az elismerésre, ha valamit jól csinálok. Hogy azt akarom, hogy szóvá tegyék, ha ügyes voltam. Mennyire gyerekes, nem…

Ne nekünk, URam, ne nekünk, hanem a te nevednek szerezz dicsőséget szeretetedért és hűségedért! Miért mondanák a pogányok: Hol van az ő Istenük? A mi Istenünk a mennyben van, megalkotott mindent, amit akart! A bálványok ezüstből és aranyból vannak, emberi kéz csinálmányai. Van szájuk, de nem beszélnek, van szemük, de nem látnak.Van fülük, de nem hallanak, van orruk, de nem szagolnak. Van kezük, de nem tapintanak, van lábuk, de nem járnak, nem jön ki hang a torkukon. Hozzájuk hasonlók lesznek készítőik és mindazok, akik bennük bíznak.Izráel, az ÚRban bízzál! Segítséged és pajzsod ő. Áron háza, az ÚRban bízzál! Segítséged és pajzsod ő. Akik félitek az URat, az ÚRban…