Teljes életélvezet – 10. nap

„De az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik, és jól él fáradságos munkájából.” (Préd 3,13)

Sokszor visszaköszönő problémaként tűnik fel keresztyénségünkben, hogy az Isten és ember közötti kapcsolatot elspiritualizáljuk, ellelkizzük, mintha Isten csak az üdvösségünkkel foglalkozna, mintha nem érdekelné az, hogy hétköznapi „világi” tevékenységeinkben hogyan és miképpen élünk. Az ilyenfajta megközelítés szerint az ember is két részre szakad: egyrészt ott van a „szent” része az életemnek, az Istennel való kapcsolatom, az egyéni kegyességem; másrészt viszont van a „minden más” kategória, az életem „alantasabb” tevékenységeinek összessége, ami nem is vonható bele Isten dicsőítésébe és szolgálatába. Nos, a Szentírás szerint nincs két életünk. Egyetlen életünk van, amely a maga teljességében Isten ajándéka, és amely a maga tökéletes egységében szolgálhat arra, hogy Isten dicsőségének színtere legyen. Az evés, az ivás, a munka mind-mind a hétköznapi életünk kifejeződésének apró mozzanatai, melyek egyrészt Isten ajándékai, másrészt pedig élvezhető részei az életnek, amelyek által közelebb kerülhetek Hozzá, és amiket az Ő szolgálatába állíthatok.

Karácsony csoda abban az értelemben véve is, hogy ott Isten igenlését láthatjuk. Igent mond a testre, a hétköznapi munkára, az evésre, ivásra, alvásra – mindenre, ami szerves része az emberi életnek. Krisztus mindenben hozzánk hasonlóvá lett, ezáltal megszentelte életünk egészét. A szó jó értelmében véve: nem bűn élvezni az életet, hiszen az élet, amelyet élünk megváltott és teljessé lett élet Krisztusban.

Homoki Gyula

← Vissza a naptárba

Nálad van a labda! – 9. nap

„Közel van az ÚR mindenkihez, aki hívja, mindenkihez, aki igazán hívja.” (Zsolt 145,18)

Minden nap kinyitni a lelki tartalmú adventi kalendáriumot.

Elolvasni a napi igét.

Lefekvés előtt imádkozni.

Meggyújtani a gyertyát az adventi koszorún.

Adakozni.

Vasárnap templomba menni, és végig odafigyelni az igehirdetésre…

Megpróbálok mindent kipipálni a keresztyén to-do listámról, mert idén nem akarok „üres” adventet. Érzem, hogy kiégtem, kevés az energiám a dolgaimra és más emberekhez is. Túl sok a teendő és én túl kevés vagyok hozzá. Szükségem van Isten nyugtató, de buzdító és reményt adó jelenlétére is. Idén nem fér bele, hogy az ünnep elrepüljön a fejem fölött.

„Közel van az ÚR mindenkihez, aki hívja, mindenkihez, aki igazán hívja.”

Csak hívnom kell. Megígérte, hogy ha kérem, akkor közel lesz hozzám. Megáldja az adventemet. Erőt ad, feltölti a lemerült akkumulátoromat, türelmet ad másokhoz, és szeretetet, amit tovább adhatok nekik.

Ez az ige az aktivitásról szól. Arról, hogy nekem mit kell tennem, és hogy mi az én felelősségem az Istennel való kapcsolatomban. Nem várhatom passzívan az áldást. Nem működik, hogy panaszkodom, hogy mostanában mennyire eltávolodtam Istentől, és milyen üresnek érzem magam. Nem működik, mert ha Isten távol van, az csak azért lehet, mert nem hívtam őt közel magamhoz. Nem hiányoltam eléggé.

Most van néhány percem, hogy elmondjam Istennek, milyen nagy szükségem van rá…

Molnár-Kovács Dorottya

← Vissza a naptárba

Adventi ima – 8. nap

Sok mindenbe belenyúltam a héten, Uram. Rátettem a kezem mások idejére és pénzére, mikor elvettem tőlük. Elém tettek egy kívül-belül mocskos zsákot, ami tele volt megalkuvásokkal, és kérték, nyúljak le az aljára. Jól megfizetik, utána pedig te megmosod a kezem. Én pedig könyékig belemerültem a zsákba – nem azért, mert igazán szükségem volt rá, hanem mert vágytam az aranyra, amit ígértek érte. Jobban ráállt a kezem a borospohárra, mint az imádságra, inkább ütöttem, mint simogattam. Kezet fogtam azokkal, akiket később elárultam. Jöjj, és mosd le véreddel a mocskos kezeimet!

Sokfelé jártam a héten, Uram. Eljutottam az önsajnálat széléig. Én, az erős és érzéketlen, gyermekként sírtam, és el is hittem, hogy nincs nálam nyomorultabb a földön. Könnyeimtől nem láttam mások nyomorúságát, éhen hagytam az éhezőket, nem vittem vigaszt a vigasztalásra váróknak. A testem eljutott a te házadba, közeledbe, de a gondolataimat ott hagytam sértődéseimnél, szívemet ott hagytam indulataimnál. Elvittek a lábaim a rossz tanácsadókhoz, kitapostam az önfejűség ösvényeit, beálltam a taposómalomba és csodálkoztam, miért vagyok fáradt. Jöjj, és most ne talpra állíts, de kényszeríts térdre, hogy ne magammal foglalkozzak, hanem téged imádjalak!

Sok mindennel volt tele a szám a héten, Uram. Káromlás és hitetlenség, pletyka és rosszindulatú megjegyzések, durva viccek és ragadós, sötét szavak ömlöttek belőle akárhányszor kinyitottam. Nem is emlékszem már, kit hogyan aláztam meg egy szájbiggyesztéssel vagy néhány gondosan beszúrt provokációval. Mennyi mindent mondtam, amit nem gondoltam komolyan! Mennyi szóval hígítottam fel, és tettem befogadhatatlanná a te örömhíredet. Jöjj, és tisztítsd meg a számat oltárról vett szénnel, zárd be, mint Zakariásét, ha hiábavalóan fecsegnék rólad!

Sok minden jutott a füleimig a héten, Uram. Örültem a másokról szóló rossz híreknek, együtt szörnyülködtem a titkon kárörvendőkkel. Könnyen sértődtem meg, mikor félresikerültek mások szavai. Könnyen hallottam bele mások beszédébe azt, amit nem ők mondtak, hanem én akartam beleérteni. Jöjj, és nyisd ki fülem az igéd előtt, Uram!

Sok minden történt a szemem előtt a héten, Uram. Láttam elesni és felkelni, imádkozni és átkozódni magam. Tükörbe néztem, és nem tudtam elképzelni, hogyan nézhetsz rám a te gyermekedként. Saját meglátásaim, igazságom fogságában vergődtem, mikor rám találtál és kijózanítottál.

Köszönöm, Uram, hogy akármit tettem azzal, amit kaptam, te csak adtál és adtál. Köszönöm, hogy mindannak ellenére, amit tettem velük, megőrizted testemet, érzékszerveimet. Köszönöm, hogy várnom kell és kellett arra, hogy a te legnagyobb ajándékodhoz, az Egyszülött Fiúhoz elvezess, és vele közösségem legyen. Enélkül már nem lehet igazi ünnepem. Minden más elmúlhat, kimaradhat. Köszönöm, hogy megélhettem ezt.

„Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátta szemem üdvösségedet …” (Lk 2,29)

Laskoti Zoltán

← Vissza a naptárba

„Szeressétek egymást…” De mégis hogyan? – 7. nap

Egy időszakban kerestem egy olyan részt a Bibliában, ahol le van írva, mit érzünk egészen pontosan, amikor szeretetet érzünk valaki iránt. Találtam leírást arról, hogy milyen a szeretet, mit tesz vagy nem tesz, arról viszont, hogy hogyan tudnám kiváltani a szívemben ezt az érzést, nem találtam útmutatót vagy to-do leírást. Nem véletlenül van ez így. Szánt szándékkal úgy teremtette meg Isten az emberi agy működését, hogy az érzéseinket nem tudjuk pontosan szavakkal megfogalmazni.

Ő teljesen más módon akarja megismertetni velünk a szeretet mivoltát, amit ha egyszer megértünk, az egész életünket megváltoztatja.

Egy másik megközelítésben a szeretetről azt olvastam: ,,A szeretet egyik alapvetése az, hogy tudnálak bántani, de nem teszem” (Feldmár András).

Kritizálhatnálak, de nem teszem.

Kihasználhatnálak, de nem teszem.

Megsebezhetnélek éles szavakkal, de nem teszem.

Eldobhatnálak, mert már nincs hasznom belőled, de nem teszem.

Végső soron pedig megbüntethetnélek a tetteidért, de nem teszem.

Így cselekedett Isten. Büntetés helyett inkább egy teljesen más csodát tett, ami karácsonykor kezdődött el. Jézussal beteljesítette a szeretet valódi fogalmát, és végtelen szeretetét mutatta ki felénk.

Ma pedig arra hív, hogy mi is hasonlóképpen cselekedjünk:

„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!”. (Jn 13,34)

Böszörményi-Bálint Eszter

← Vissza a naptárba

Belülről vezetve – 6. nap

„Áldom az Urat, mert tanácsot ad nekem, még éjszaka is figyelmeztet bensőm.” (Zsolt 16,7)

Isten eszköztára végtelen és változatos. Van, hogy egy bibliai szövegen, egy bölcs emberen, egy ismerős helyzeten keresztül szólít meg. És igen, van, hogy jön egy félrerakhatatlan, kikerülhetetlen érzés és egyszerűen csak tudom, mi a helyes. Akkor is, ha szembemegy minden logikával, ha senki nem érti, még talán én sem. És megtörténik, hogy a zsigerből meghozott döntésem olyan bajt előz meg, amiről abban a pillanatban még nem tudhattam. Vagy egy álmatlan éjszakán elmondott ima, egy udvariasságból feltett kérdés, egy ártatlan gesztus, egy nem tervezett utazás önálló életre kel, és megváltoztat emberi sorsokat.

Mi lenne, ha ma megengednénk, hogy Isten Lelke csak úgy, zsigerből vezessen? Ha spontán ajándékosztók lennénk, nem mikuláslistákat pipálgatva, hanem ösztönösen ráérezve, hogy a másiknak épp mire van szüksége?

Olasz Tímea

← Vissza a naptárba