Amikor megállás nélkül változnak az idők, és szemlátomást romlanak a körülmények – mint például az utóbbi néhány évben –, olyankor felértékelődik minden, ami stabil, ami megbízható, esetleg örök. Figyeljétek csak, mit üzen Isten szava ma nekünk: „Ne tévelyegjetek, szeretett testvéreim: minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.” (Jak 1,16–17) Jézus testvére, Jakab írja ezeket a sorokat egy olyan időszakban, amikor sokan megkérdőjelezték Isten jóságát, hűségét. Szólt ez akkor a hitben, reménységben megroggyant testvéreinek, és szól ez ma nekünk: nem várhatunk máshonnan jóadományt, tökéletes ajándékot, csak…

Maradj velünk a hosszú éjszakákon, Uram, és világíts nekünk ígéreteiddel! Gyertyáink elégtek és szétfolytak, akkumulátoraink merülőben, nincs térerőnk, sem internetünk – imádságunk van, míg magába zár a sötét. Visszaemlékezünk a széthulló világ korábbi állapotára. A régi, fényes napokra, mikor mindig jött víz a csapból, a kapcsoló fényt csiholt a szobákban, működött a fűtés, és nem kellett feszült aggódásban kelnünk és feküdnünk. Mikor kézen fogtál, néven szólítottál, ígéretet adtál és próbát ígértél. Köszönjük, hogy előre szóltál. Hosszúak a napok és észrevétlenül telünk meg panasszal és feszültséggel, Uram. Van, aki stresszevővé vált, mások kórosan lefogytak közülünk. Sokan könnyű vigasztalást remélnek az italtól,…

A legutóbbi igehirdetésen, amelyen részt vettem a farizeus és vámszedő példázata volt középpontban. Bevallom, jól ismerve a történetet már előre elkönyveltem magamban az egész igehirdetés üzenetét. Micsoda kegyelem, hogy Isten Lelke ennek ellenére átütötte az egóm falait, és megértettem a történetet egy másik aspektusból is. A farizeust hirtelen nem is láttam olyan gőgösnek, mint amilyennek korábban gondoltam, sőt, már-már vágyakozni kezdtem azért az életért, amit ő élt. Hisz, amit a farizeus az imádságában elmond magáról, az igaz. Kiderül, hogy ő aztán igazán komolyan veszi a vallásosságát, és szinte már kínos pontossággal ragaszkodik az Isten törvényéhez. Böjtöl és áldoz, tehát a…

Van néhány olyan igevers a Bibliában, amelyeket, ha bárhol idézve látok, hallok, instant bűntudat tör rám, mert érzem, hogy ennek a mércének közel sem felelek meg. Például az Ézsaiás 58-ban arról olvasunk, hogy milyen valójában az Istennek tetsző böjt. Az, hogy az egyik kedvtelésünkről gálánsan lemondunk, csak azért, hogy egy másikkal helyettesítsük – nem ilyen. Az igeszakasz szerint Isten ehelyett a következőt akarja látni a böjtünkben: „Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől!” (Ézs 58,7). Ha őszinte akarok lenni, ami a kenyeremet illeti, én legfeljebb…

Amikor beléptem a terembe és megláttam a lányt, egy pillanatra megállt bennem a levegő. Csontsovány volt és teljesen kopasz. Az első gondolatom az volt, hogy micsoda bátorság van benne. Megjelenik közöttünk, mindenféle rejtőzködés és pironkodás nélkül: tessék, ilyen vagyok, ez vagyok én! Nemsokára elkezdődött a koncert, ő néhány sorral előttem foglalt helyet. Isten nagyságáról szóltak a dalok, a lány pedig egyre csak énekelt, táncolt. Lement a színpad mellé, elkért egy zászlót, alig bírta mozgatni, de lengette, ahogy tudta. Amikor felkínálták az imalehetőséget, ő is beállt szépen a sorba. Minden esetlensége mellett valami megmagyarázhatatlan szépség volt benne. Szívfacsaró volt, ugyanakkor bámulatos.…

“Azokban a napokban pedig, mivel nőtt a tanítványok száma, a görögül beszélő zsidók zúgolódni kezdtek a héberül beszélők ellen, hogy a naponkénti gondoskodásban elhanyagolják a közülük való özvegyasszonyokat. Válasszatok ki magatok közül, testvérek, hét férfit, akikről jó bizonyságot tesznek, akik telve vannak Lélekkel és bölcsességgel, és őket állítsuk be ebbe a munkába.” ApCsel 6, 1 és 3 A legtöbb ember szereti elkerülni a konfliktusokat és csendesen élni az életünket. A legjobb az, ha szépen simán mennek a dolgok és nincs semmi baj. Ritka ember az, aki a konfliktus helyzetben érzi jól magát és ebben tud kiteljesedni. Mi, a többiek megteszünk…

C. S. Lewis Narnia krónikái című könyvsorozata telis-tele van megkapó jelenetekkel. Nekem mégis az egyik személyes kedvencem A Hajnalvándor útjából az a mozzanat, amikor a mindenki számára elviselhetetlen, okoskodó, visszataszítóan felnőtteskedő és idegesítő Eustace Scrubb Narnia világában egyszer egy sárkányodúba tévedt, majd álmából felocsúdva azzal a ténnyel kellett szembesülnie, hogy ő maga is sárkánnyá változott. A mesélő nem hagy bennünket kétségek között: a fiatal fiú valójában csak elnyerte azt a külsőt, ami a legjobban illett belső tulajdonságaihoz. Eustace első reakciója természetét figyelembe véve az volt, hogy megállapította, végre nem kell senkitől és semmitől tartania, nem szállhat senki szembe a hatalmával…

A gyászról beszélni nem könnyű feladat, mert nincs két egyforma veszteség, nincs két egyforma gyász. Ráadásul a gyászban érzelmi pályák egész sokaságán tengődünk, és ahány érzelem önti el a szívünket, annyiféleképpen látjuk a világot magunk körül. Én édesapám elvesztését gyerekként éltem meg, magával a veszteség fájdalmával viszont fiatal felnőttként néztem szembe. Évekig sok kérdés és gondolat kavargott bennem, és hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a helyes kérdést tegyem fel magamnak. A gyász elején haraggal átitatva az „Istenem, miért pont velem történik mindez?” kérdésre kerestem a választ, tovább haladva a bűntudatommal viaskodtam („Tehettem volna ellene, hogy mindez megtörténjen?”), de a…