„Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik.” (Mt 7,7-8) A férjemet – aki tinédzserkora óta keresztyén, de közben fizikus kutató is – eléggé foglalkoztatja az evolúció kérdése, és az, hogy hogyan egyeztethető össze a Biblia tanítása a tudomány álláspontjaival. Például Ádám és Éva történetében többek között az érdekli, hogy vajon ők az első emberpár voltak-e, vagy csak az első Homo sapiensek (akiket pedig akkor szükségszerűen megelőztek időben a Neander-völgyiek)*. Vajon de novo lettek teremtve bele a világba, vagy vele együtt fejlődtek? Estleg a róluk…

Ifjú farizeus koromban történt, hogy a hitben erős ifjúsági csoportunk, amely hétről hétre összegyűlt a Mester lábainál újra és újra megerősödni a kiválasztottság-tudatában, egyszer nagy dilemmával találta szembe magát. Az egyik közülünk való lányról ugyanis kiderült, hogy az előző hétvégén bizony elment a helyi szórakozóhelyre, és nem teljesen missziói szándéktól vezérelve jól merte érezni magát. Az esetet követő gyűlés egyik fő témája ez a kihágás volt. Mindenki egyetértett abban, hogy a Mester hű követője nem szennyezheti be magát a világ pöcegödrében, nem érezheti jól magát másutt, csakis az Ige mellett, és nem hozhat szégyent sem azúrjézusra, sem pedig ránk. Természetesen…

Ahogy szalad velem az idő, egyre jobban azt veszem észre, hogy irtózatosan nehéz egyensúlyt tartani magam körül. Néhány éve csak annyi feladatom volt, hogy tanuljak, átmenjek a vizsgákon és megírjam a beadandókat. Alig telt el egy kis idő és máris egyre több felelősségem lett, egyre több területen kell megfelelnem. Már nem a házikat kell megírni, hanem a munkahelyen teljesíteni, a családban a szerepemet betölteni, a háztartásamról gondoskodni. Közben a szeretteimmel kapcsolatot tartani, szociális életet élni, nem égni ki a mindennapi mókuskereket taposva, nem fordulni magamba ebben a borzasztó izolált időszakban, és még Isten engedelmes gyermekének is maradni. És Isten látja…

Nem tudom, gondolkodtál e már azon, vajon miért van szüksége Istennek arra, hogy dicsérjük őt? Bevallom, engem sokáig zavart ez a dilemma. Hogy van az, hogy Isten, aki az egész világ teremtője, akinek hatalma van életet adni és elvenni, halandó emberektől dicséretet vár? Miközben – valljuk be – az emberek között a gyenge önértékelés jele az, ha valaki folyamatosan igényli a dicséretet. Én, akinek az egyik domináns szeretetnyelve egyértelműen a dicsérő szó, mindig kicsit szégyellem ezt a tényt magamról. Hogy szükségem van az elismerésre, ha valamit jól csinálok. Hogy azt akarom, hogy szóvá tegyék, ha ügyes voltam. Mennyire gyerekes, nem…

Ne nekünk, URam, ne nekünk, hanem a te nevednek szerezz dicsőséget szeretetedért és hűségedért! Miért mondanák a pogányok: Hol van az ő Istenük? A mi Istenünk a mennyben van, megalkotott mindent, amit akart! A bálványok ezüstből és aranyból vannak, emberi kéz csinálmányai. Van szájuk, de nem beszélnek, van szemük, de nem látnak.Van fülük, de nem hallanak, van orruk, de nem szagolnak. Van kezük, de nem tapintanak, van lábuk, de nem járnak, nem jön ki hang a torkukon. Hozzájuk hasonlók lesznek készítőik és mindazok, akik bennük bíznak.Izráel, az ÚRban bízzál! Segítséged és pajzsod ő. Áron háza, az ÚRban bízzál! Segítséged és pajzsod ő. Akik félitek az URat, az ÚRban…

„Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, éppen nem volt velük, amikor megjelent Jézus. A többi tanítvány így szólt hozzá: „Láttuk az Urat.” Ő azonban ezt mondta nekik: „Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.” Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: „Békesség néktek!” Azután így szólt Tamáshoz: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd…

Amikor János evangéliumának a feltámadásról szóló történeteit olvasom, különleges érzések kerítenek hatalmukba. Próbáltam azonosítani magamban ezeket az ingereket, és arra jutottam, hogy kétféle emóció küszködik bennem. Egy jól kivehető nyugtalanság, amely az „üres sír”, a „látják Jézust, de nem ismerik fel”, az „Ő az, vagy mégsem” bizonytalanságából fakad. Ugyancsak érzek leírhatatlan kíváncsiságot is, amely már több a megvalósult vágynál, kevesebb a bizonyosságnál. És ha mindezeket csokorba fogom, akkor valószínűleg ugyanazok az érzések vannak bennem, amelyek a tanítványokban is a feltámadás hajnalán és az azt követő időkben, csak bennük sokkal erőteljesebben, intenzívebben jelentkeztek. János első beszámolóját olvasva érzékelem a legerőteljesebben magamban…

Nagypéntek az üdvtörténet mélypontja, amikor megtörténik az, ami a tanítványok számára elképzelhetetlen: Isten Báránya, Jézus Krisztus nem csupán sebezhetővé, megkorbácsolhatóvá válik, hanem odaadja életét a világért. Az idei nagypénteken talán jobban átérezzük, mit jelent kiszolgáltatottnak és sebezhetőnek lenni, ahogy újraolvassuk és újraéljük az evangéliumi tudósításokat Jézus megfeszítéséről. És talán éppen ez a lelkiállapot, ez a szükség fordít most mindannyiunkat egy irányba: a kereszt felé, ahová elcipelhetjük minden nyomorúságunkat, és ahol átélhetjük: Jézus könnye, vére értünk folyt, fájdalmát értünk szenvedte, hogy minket, tékozló gyermekeket hazavezessen az atyai házba. A keresztnél láthatjuk együtt a sokszor hallott ige teljes valóságát: „…a bűn zsoldja…