Karácsonykor sokan ajándékoznak és kapnak ajándékot. Fontos, hogy az ajándék találó legyen. Olyat igyekszünk adni, aminek a megajándékozott örül, ami egyedi, ami csak neki szól. Általánosságban elmondható, hogy minél jobban átgondolt, minél személyre szólóbb az ajándék, annál több örömöt okoz. És éppen ez teszi nehézzé az ajándékozást. Bizonyára mind álltunk már a bevásárlóközpont közepén ezzel a gondolattal a fejünkben: „Vajon X minek örülne? Vajon mit vehetnék neki, hiszen annyi mindene van?”. A nagy ajándékvásárlásban néha ki is megy a fejünkből, hogy ki volt az első ajándékozó, és mi volt az első ajándék, amire emlékezve mi magunk is ajándékot adunk. Bizony,…

Ez az év nagyon másképp alakult, mint ahogy vártuk. A nagyhatalmak sorra hoztak különféle rendelkezéseket, amivel kényelmetlen, nehezen elviselhető helyzetbe hoztak családokat, egyéneket, közösségeket. Most is ünnepre készülünk, de miféle ünnep lesz ez, hiszen semmi nem olyan, mint régen volt… Idáig értem a gondolatban, amikor belebotlottam egy zsoltárversbe: „Ez az a nap, amelyet az Úr elrendelt, vigadozzunk és örüljünk ezen!” Zsolt 118,24 Vigadozás és öröm? Nem, ez az ünnep most nem erről fog szólni. Hogy is lehetne boldogan énekelni a fa alatt, önfeledten bontogatni ajándékcsomagokat, amikor a karácsony legfontosabb pillérei hiányoznak? A család nem teljes, az asztal szegényes, hideg van…

„Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8,32) Tökéletes karácsony. Minden évben próbálunk egy elképzelt ideát kergetve megfelelni a sokszor saját magunk által támasztott elvárásoknak. A tökéletes ajándékok után rohangálunk, kutatjuk a tökéletes bejgli, mézeskalács, karácsonyi vacsora receptjét, hullafáradtra dolgozzuk magunkat, hogy az ünnepre minden tökéletesen a helyére kerüljön. Még talán december közepén ott bujkál a gondolatainkban, hogy a karácsony igazából arról szól, hogy Isten mennyire szeret bennünket, de aztán az ünnepi napokhoz közeledve teljesen elkap a gépszíj. Rohanássá válik minden percünk. Lehetne még hosszan írni arról, hogy mit csinálunk ezekben…

Sose tanultam meg úszni. Ennek okán pedig a víz számomra nem igazán az a közeg, amiben önfeledten otthon érzem magam. Olykor előfordult, hogy kenuba vagy hajóba kényszerítettek, s miközben mindenki élvezte a vízitúra izgalmait, az én fejemben ezer és egy módon képzeltem el a halál beköszöntét: a csónakot egy nagy hal fellöki, az felborul, a mentőmellény lecsúszik rólam, aztán szállítanak haza síró anyámnak a fekete zsákban. Meg effélék. Különös, de ez a cseppet sem komolyan vehető szcenárió valamit azért mégis elárul a fiatal felnőttlétről. Izgalmas, mély víz, amiben az ember teljesen meg van győződve arról, hogy a következő óvatlan pillanatban…

Bárcsak megláthatnám az életünkre vonatkozó tervedet. Bárcsak megérthetném az akaratodat. Az is elég lenne, ha csak egy pillanatra megvilágosodna előttem az az ösvény, ami még vár rám. Talán akkor látnám a közelgő magasságokat és reményre találnék bennük. S talán egyúttal látnám a közelgő mélységeket is – bár tudom jól, hogy erre még nem állok készen. Te jobban tudod, mire van szükségem, mint én, ismered a gondolataimat, előre láttad kételyeimet. Ezért ígéretedet ültetted el a szívemben, most pedig ebben találok csak fénysugarat: ,,Igazságot szolgáltat az árvának és az özvegynek, szereti a jövevényt, kenyeret és ruhát ad neki.’’(5Móz 10,18) Magamra ismerek igédben,…

„Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi”. (Ézs 40,29) Az Ézsaiás könyvében olvasott igevers nem véletlenül van aláhúzva a legtöbb Bibliában, és halljuk, látjuk olyan gyakran idézve nem csak a szószékeken, de a Facebook-falunkon is. Mindannyian megfáradunk olykor. Az igeszakasz folytatása is erről szól: hogy időnként még a fiatalok, a legerősebbek is elfáradnak. Hirtelen túl sok lesz a teher az életünkben, egyszerre jön össze minden, és úgy érezzük, ezt már nem bírjuk sokáig így. A fáradtaknak, a túlterhelteknek, a kiábrándultaknak, az elkeseredetteknek mindig is vigasztaló volt hallani, olvasni a jól ismert ígéretet: Isten erőt ad a megfáradtnak.…

Az Isten jelenléte ebben a világban korántsem magától értetődő igazság. A látásunk, hallásunk, tapintásunk, belső életünk megannyi kavargása mind istennélküliségről akar meggyőzni bennünket. Rángatnak a képek, cibálnak a hangok, a durván odalökött szavak, a nyomorúságokat testközeliségből mutató híradások. Isten jelenléte és tapasztalása ritkán tűnik minden kétséget kívül rekesztő élménynek. A régi misztikusok is őszintén vallanak arról, hogy az Isten boldog látásának öröme hamar tovaröppen, és a lélek a megdicsőülés hegyéről folyton folyvást visszarepül a kétértelműségekkel hemzsegő világba. Aztán kezdődhet megint minden elölről: küzdés, mászás, kapaszkodás, hinni akarás, aztán röpke megelégülés, visszazuhanás. Advent fényeinél ritkán jut eszünkbe a Szentlélek személye. Még…

„Mert annak az embernek, akit ő jónak talál, bölcsességet, tudást és örömöt ad.” (Préd 2,26) Advent idején fókuszba kerül az a várakozás, amiről egyébként egész keresztyén életünk kellene, hogy szóljon: várni Krisztus második eljövetelét, és készen lenni erre a találkozásra. Mint ahogyan az öt okos szűz, aki nem csak látszólag várta a vőlegény eljövetelét, de extra olajjal felszerelkezve, felkészülten fogadták őt. Velük szemben a balga szüzek példája pedig arra mutat rá, hogy lelki felkészültséget, Istennel való élő kapcsolatot nem lehet kölcsön kérni vagy utolsó pillanatban, sőt késve beszerezni. A várakozásnak a találkozásra való felkészülésről kellene szólnia. Istenem, adj bölcsességet, hogy…