Már megint itt hagyta a cipőjét az út közepén. Csak tudnám, miért is tartunk cipőspolcot, ha itt kell botorkálni a lábbelikben. Mi ez a sok sapka, kesztyű, semmit nem lehet a helyére tenni? Hányszor mondtam már el? A kávéscsésze persze a zongorán, mintha polc lenne. Miért nem lehet vigyázni rá? A koszos edény miért is nem kerül a mosogatóba? Már megint csupa cékla ez a ruha. Hogy tudja minden alkalommal leenni magát? A talpam meg még mindig fáj attól a tegnapi építőkockától. Azt is miért kellett széthagyni? Vannak napok, amikor belépve a házba egyre csak zsörtölődöm magamban, mert ott vannak…
A karácsonyt megelőző négy hét, adventi időszak, várakozás. A szeretet ünnepére várakozunk – és emellett olyan sok minden mást is várunk. Felgyülemlik ilyenkor a feladatok sora, lázasan készülődünk, díszben úszik minden, de vajon az igazi szeretet jelen van-e bennünk ezekben a napokban? Be kell valljuk, az ember sokszor nem tud jól szeretni, sem önmagát, sem embertársait, és sajnos az Istent sem. Sokszor meg próbáljuk magyarázni, hogy minket miért is lehet vagy nem lehet szeretni (és a másik embert ugyanígy). Én legalábbis hajlamos vagyok erre. És ebből elindul egy lavina, ami felhoz sok érzést, önkritikát, és a végén megkérdőjelezem, hogy akkor…
„Egész héten én vigyáztam a gyerekekre, az a minimum, hogy te vállalod a mai altatást.” „Oké, hogy te főzöl minden nap, de azt észre sem veszed, hogy mindent én javítok meg a ház körül, és még sosem kellett kiürítened a kukákat?” „Nemcsak főzök, hanem meg is tervezem, hogy mit együnk, és mindent beszerzek hozzá. Minden nap. Hát senki nem veszi észre, mennyit dolgozok?!” Remélem, hogy nem tudsz azonosulni a fenti mondatokkal, de nekem az a tapasztalatom, hogy nagyon könnyű beleesni abba a csapdába – főleg egy házastársi, de bármilyen emberek közti kapcsolatban –, hogy számon tartsuk a kapcsolatért tett erőfeszítéseket.…
„Gondolt ránk megaláztatásunkban, mert örökké tart szeretete.” (Zsolt 136,23) A korszellem szereti azt sugalni, hogyha valamire szeretnénk vinni az életben, akkor próbáljunk meg minél magasabbra emelkedni, minél több embert megalázni, és ne engedjük azt, hogy mi magunk megalázottak legyünk. Ettől függetlenül mind tudnánk legalább egy olyan eseményt felsorolni az életünkből, amikor megalázva éreztük magunkat, vagy azért, mert mások aláztak meg minket, vagy azért, mert magunkat hoztunk ilyen helyzetbe. Ezzel pedig nagyon gyakran együtt jár a szégyen. És ezt most nem azért emlegetem fel, hogy minden olvasóban kellemetlen érzést keltsek, hanem inkább azért, mert úgy hiszem és vallom az igénkkel együtt,…
“A Seregek Urának féltő szeretete viszi véghez ezt!” (Ézs 9,6b) Egyszer régen, valamikor, csak sötétség volt. De a Seregek Ura ott lebegett a sötétség felett. Egyszer régen, valamikor, az ember elbukott. De a Seregek Ura ígéretet adott a bukott embernek. Egyszer régen, valamikor, az emberek szeretetlenek, erőszakosak, bűnösek voltak. De a Seregek Ura mégis rátekintett a belül szenvedő, helyét kereső és azt nem találó emberre. Egyszer régen, valamikor, az embereknek szabadításra volt szükségük. És a Seregek Ura Szabadítót küldött nekik. Egyszer régen, valamikor, az emberek sötétségben jártak. De a Seregek Ura világosságot adott nekik. Egyszer régen az ember meglátta, hogy…
Olyan sokszor történik meg, hogy nem halljuk a másikat. Olyan sokszor megyünk el egymás mellett úgy, hogy nem is vagyunk kíváncsiak a körülöttünk lévőkre. Olyan sokszor élünk egymás mellett úgy, hogy nem halljuk, nem értjük meg egymást. Arra meg végképp kevés a példa, hogy tudnánk a sorok között olvasni, meghallani a ki nem mondott dolgokat, megérteni a burkoltan megfogalmazott érzéseket. Olyan sokszor csak élünk egymás mellett, de nem látjuk, halljuk igazán a másikat. De azt mondja az ige „közöttetek ne így legyen”. Tehát nem kell, hogy ez így is maradjon. Mert ha valóban Isten szeretete van bennünk, ez a szeretet…
„Krisztus szeretete szorongat minket” (2Kor 5,14a) Meggyőződésem, hogy Isten egyik alábecsült ajándéka az ölelés. Van, aki igyekszik elkerülni a helyzeteket, amikor neki kellene ölelnie vagy őt ölelnék meg mások, mégis van olyan élethelyzet, mikor természetes és szükséges kommunikációs forma szerettünk átkarolása. Mikor rendkívül nagy örömet vagy bánatot élünk át, sokkal többet jelent egy ölelés, mint egy jól megfogalmazott buzdító beszéd – és többre is emlékszünk belőle, mint az elmondottakból. A tökéletes isteni szeretetbe belefér az emberrel bánás egész világa: néha szabadra enged, máskor pedig magához szorít. Mindkettőnek megvan a helye, ideje és mélysége. Adventkor azt ünnepeljük, hogy Krisztus a testté…
„… szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által.” Róm 5,5b Életünk egyszerűsítése érdekében a legtöbb emberi kapcsolatunkat világos és látható határok között tartjuk. Ha házastársunk, szüleink, gyermekünk hív telefonon az éjszaka közepén, habozás nélkül, összeszoruló szívvel vesszük fel és hallgatjuk meg őket – ha ugyanezt egy kollégánk vagy az alig ismerős szomszéd teszi meg, talán figyelmen kívül hagyjuk a hívást. Amit megteszünk a közeliekért, azt nem tesszük meg azokért, akik távolabb vannak tőlünk. Isten szeretetének egyik csodálatos megnyilvánulása az, hogy nem ismer határokat. A szeretet bátor határátlépése volt az a bizonyos betlehemi éjszaka, amikor a Fiú felvette…