Többé nem rózsaszín

Tizenöt éves voltam. Egy baptista táborban történt, egy nyári éjszakán, amikor a szervezők összegyűjtöttek bennünket táborozókat, s azt mondták, valami különlegesnek lehetünk szemtanúi. Elcsendesedtünk, és a szervezők segítségével újraélhettük a nagypénteki eseményeket. Láthattuk a páskavacsorát, a lábmosást, ahogy Péter megtagadja Jézust, és a végén jött egy drámai pillanat, amikor egyszerre csak egy tömeg közepén találtuk magunkat, akik azt kiabálták: „Feszítsd meg!”. Megdöbbentem, hiszen akkor először nehezedett rám annak a súlya, hogy Jézus keresztre feszítésében nekem is részem volt. Többé nemcsak távoli, ismerős bibliai történet volt, ami nagypénteken történt, hanem valami személyes átélt pillanat, amiben nekem is részem volt. Ekkor tértem meg.

És arra is emlékszem, hogy a megtérésemnek abszolút megvolt az úgynevezett tűzijáték hangulata. Úgy éreztem, hogy ez volt a neheze, ide eljutni és meghozni a döntést, de innentől kezdve minden sétagalopp lesz majd. Jézussal a világ ellen! – ez a gondolat vezérelt.

Nem hittem volna, hogy ez a naivitás 30 éves koromra is elkísér. Mert tudjátok, én valamilyen titokzatos oknál fogva meg voltam győződve, hogy Ausztráliával kapcsolatban is az ide vezető út lesz a legnehezebb. Ha visszaemlékeztek, két posztban is írtam arról, milyen érzelmi hullámvasúton át vezetett Isten, s hogyan érkeztem meg ahhoz a felismeréshez, hogy az is rendben van, ha nem fér ez most bele az életembe, és milyen volt aztán szembesülni azzal, hogy mégis sikerült az ösztöndíj. Akkor szinte ugyanaz az idilli állapot uralkodott el rajtam, mint zsenge tinédzserkoromban.

Amikor megérkeztem, hamar rá kellett jönnöm, hogy az igazi kihívások még csak most kezdődnek. S hogy a kezdeti lelkesedésem körülbelül az első csalódásomig fog tartani. Amikor az általam tervezett alkalom nem úgy sikerül, amikor a diákjaimat egyáltalán nem érdekli a mondanivalóm, vagy amikor kificamodik a bokám, esetleg éppen két óráig tart bevergődni a városba. Nem kalkuláltam be az itt-létembe az esetleges kudarcokat. Pedig Jézus soha nem mondta, hogy könnyű lesz…

„Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.”(Mt 11,29-30).

Sokat gondolkodtam ezen az igerészen mostanság. Sehogy nem fért a fejembe, hogy az a bizonyos iga lehet gyönyörűséges, még inkább, hogy az a teher lehet akár könnyű is.

Mert könnyű akkor jókedvűnek és szeretetteljesnek lenni, amikor jól alakulnak dolgok. Könnyű mosolyogni, amikor visszamosolyognak rád. Könnyű úgy dolgozni, hogy a munkádat értékelik. Ha mindez nincs így, én hajlamos vagyok csalódni, és feladni.

Amikor a tanítványok követni kezdték Jézust, valószínűleg nem tudták, mit vállaltak. És talán ők is azt hitték, amit én, hogy túl vannak a nehezén. Viszont a Jézussal eltöltött három év lehetett életük legkülönlegesebb időszaka. Tudom, hogy mióta Vele járok, az én életem is színesebb. Semmiképpen sem egyszerűbb, de annál inkább kalandosabb. És ami talán még fontosabb: valódi.

Ismeritek azokat az amerikai filmeket, amik happy end-del végződnek, ugye? Ahol összejön a pár, elcsattan az első csók és már vége is a filmnek. Pedig még csak ezután jön a legizgalmasabb rész. Az én esetemben ehhez a részhez bizony hozzátartoznak a veszekedések, kisebb-nagyobb mosolyszünetek, de az egyre szorosabbá váló Isten-kapcsolat is.

Ha hozzáteszem a fent említett igeszakaszhoz a 28. verset is, számomra új értelmet nyer az egész gondolatmenet:

„Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket”.

Ha beismerem Jézusnak, hogy eddig csak a saját véges erőforrásaimat tettem bele az egészbe, de még inkább azt, hogy én azt hittem, Nélküle is meg tudom oldani, akkor Ő azt mondja nekem, hogy jöjjek, és pihenjek meg nála. Majd kérjem el Tőle azt a szeretet, ami kiapadhatatlan. Ami akkor is ott pislákol, amikor nem kap pozitív megerősítést. Mert mindezektől független. Az Atyától jön.

Most ezt tanulom. Egyrészt annak a beismerését, hogy a saját erőforrásaim már rég elapadtak. Hogy fáradt és terhekkel teli vagyok. Másrészt annak a művészetét, hogyan lehetek szelíd és alázatos szívű. Hogyan kérhetem el Jézustól azokat a szükséges eszközöket, amitől az Ő igája gyönyörűséges lesz, terhe pedig könnyű.

Marofejeva Nelli

Facebook kommentek



Vélemények:

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

Marofejeva Nelli, Nelcsi, Mazsola, de valakinek akár Nelli Fedorivna is. Szeretem, hogy mindenkinek van egy neve számomra.
25 éves, tanár, akit néha a diákjai tanítanak. :) Jelenleg Kijevben lakom, távol a saját közösségemtől, barátaimtól és megszokott komfortzónámtól. Ez sok mindent megváltoztatott bennem, erről majd igyekszem írni is. Szeretem a zenét és a hangszereket, a jó könyveket, a jó és a kevésbé jó embereket, valamint a provokáló beszélgetéseket. Izgalommal tölt el, hogy megoszthatom veletek a gondolataimat, és kíváncsian várom, miről írnak majd a többiek, akik között vannak barátok, ismerősök, tiszteletes urak, és számomra még ismeretlen emberek egyaránt. Előre érzem, hogy nagyon izgalmas lesz, ami itt fog történni!