Szerző

Kustár György

Szerző

Néha falra mászok attól, hogy az edzésen újra és újra elővesszük az alapgyakorlatokat. Helyes állás, helyes kéztartás. Főleg olyankor bosszantó ez, amikor kezdők jönnek, és velük együtt kell ugyanazokat az untig ismert feladatokat csinálni. Azt meg néha kifejezetten nem értettem, amikor nekünk, haladóbbaknak például a szabályos fordulást vagy a legegyszerűbb ütést kellett gyakorolni. A negyedik év után ez már majdnem hogy sértő volt. Csakhogy többször előfordult, hogy rá kellett döbbennem: hiába megy jobban egy-egy gyakorlat, mint a teljesen kezdőnek, én sem tudom egészen jól. Rossz helyen van a súlypont, nem zárt a térd. És ilyenkor jövök rá: néha vissza kell…

„Igen rettenetes az Isten a szentek gyűlésében, és félelmetes mindazok között, akik körülötte vannak.” (Zsolt 88, 8) Valahogy ezt a kemény Istent sosem tudtam sehova se rakni. Miért félelmetes? Értem én, hogy amikor az ember a szenttel találkozik, összeroskad önmaga semmisség-érzésétől. Teremtő és teremtmény viszonyában nem is lehet ez másképp. De ezen a szörnyű nagyságon túl, melyet ember nem képes befogadni, van-e valami jelentősége annak, hogy Isten félelmetes? Nemrég rájöttem, hogy talán igen.

Sokszor tűnik egy lépés ésszerűtlennek, mégsem kell feltétlenül önmarcangolássá válnia. És válhat valami belső késztetéssé úgy, hogy később megbánjuk – még ha úgy tűnik is, hogy az Istentől származott. Sajnos öntudatlan profizmussal tudjuk igazolni a saját önző vágyainkat Isten igéjével, de ugyanígy a tehetetlenségünket is. Mélységes gyász fakadhat abból a felismerésből, hogy amitől – úgy gondoltam, Istenért – megtartóztattam magam, nem több mint megideologizált gyávaság és szorongás. De abból is, ha arra jövök rá, hogy Isten helyett akartam megtenni dolgokat – akár olyanokat is, amelyekhez neki semmi köze sincs.  Csak használtam a nevét, miközben megtagadtam őt. Nincs felszabadult öröm igazi…

„Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt!” – Lk 17,10. Szeretek kalandozni, bár én csendes duhaj vagyok – a koponyacsontomon belül bújik meg az a világ, melyben újra és újra útra kelek. Gyerekkorom egy része a szamuráj-korszak véres csatáinak hősei közt telt. Újabban valahogy ösztönösen ráléptem arra az ösvényre, mely ebbe a világba vezet. Nemrég a neten ráakadtam a Hagakure magyar fordítására. A könyv Jamamoto Cunetomonak az 1700-as évek legelején született szamuráj kódexe.) Nekiültem, és a Pataktól Miskolcig tartó vonatúton végigolvastam az első két részt.

Szeretsz te engem? – kérdez. Igen Uram, szeretlek téged… Oscar Wilde-é az érdem. A történetben a szépséges Narcissus halála után a tó sós vizű könnyé válik. Amikor a tündérek ezt látják, a tó köré gyűlnek, hogy megvigasztalják. De amikor arról kezdenek beszélni, hogy nem csodálják bánatának mértékét, hiszen egy olyan gyönyörű férfit kell gyászolni, mint Nárcissus, a tó csak ennyit kérdezett: – Valóban szép volt Narcissus? – Hát ki tudná ezt jobban, mint te! – válaszolták a meglepett oreádok. – Bennünket elkerült, de téged keresett, és partjaidra feküdve minden nap feléd hajolt, hogy vizeid tükrében saját szépségét lássa tükröződni. A…