karácsony címkével jelölt bejegyzések

Vesszőszál

Vesszőszál hajt ki Isai törzsökéről, hajtás sarjad gyökereiről. (Ézs 11,1)

Karácsony második napján egy különleges vendég szeretne bebocsátást a magánszféránkba és kéri, figyeljünk rá, mert valami fontosat akar mondani nekünk. Ézsaiás próféta ő, akire több mint 700 évvel Jézus születése előtt különleges üzenetet bízott Isten. Az üzenet első részlete így szól: vesszőszál hajt ki Isai törzsökéről.

Nem a levegőben lóg ez az ígéret, hiszen ha visszaolvasunk az előző fejezetekben, akkor láthatjuk, a nép nehéz történelmi helyzetben van. Betelt a harag pohara Istennél és most kiönti a népre, a prófétával fogságra készítteti őket. Ezért beszél Ézsaiás arról, hogy az egész ország olyan lesz, mint egy letarolt erdő, ahol már csak a fák gyökerei árulkodnak arról, hogy itt valamikor élet volt. Az egyik gyökérről pedig növekedésnek indul egy kis ág, olyan vékony, mint egy vessző. De ezen az ágon gyümölcs terem – békessége kiárad a világra.

olvasás folytatása

Jelenlévő

Nehéz a karácsonyban egyértelműséget látni. Telve van zavarral, homállyal, értetlenséggel. Mária: szűz és anya. József: az értelmetlen körülmények között értelmet kereső vőlegény. Megnémult Zakariás. Öregkorában szülő Erzsébet. Eltévedt bölcsek. Alvó pásztorok. Forrongó világ, tömött szálláshelyek, állatok leheletével melegedő Isten Fia. Gyermekgyilkosság. A politika undorító, mély bugyrait hűen képviselő Heródes. Csak tőszavakban az első karácsonyról.

Nehéz a karácsonyban egyértelműséget látni. Talán módfelett belebonyolódtunk saját életünk labirintusaiba. A körülmények alakulása, a hétköznapok tévútjai, az apró koporsószegek, amelyek velünk vagy általunk történnek saját vagy mások életében, túlzottan kivehetetlenné teszik létezésünk térképét. A nyomokat elvesztettük, nincsenek csillagok az égen. Jelzés és irány nélkül tesszük egyik lábunkat a másik után remélve, hogy az út vezet valahová, és nem egyszerűen csak a végső megsemmisülés mély völgyébe zuhanunk majd alá.

olvasás folytatása

“Anyám a konyhában a boldogságot főzi…” – 24. nap

  • Anyu, mit sütünk az ünnepre? 
  • Nem akarok most semmi különöset, csak csinálunk egy kis linzert, egy narancsos-dióst, egy rumos-csokis-meggyest, még valamilyen karamelles krémest, egy kis trubocskit závárnoje krémmel, meg majd gyorsan összedobsz egy kis kókuszgolyót a szélekből. Úgyis csak hármasban leszünk, mami meg csinál zserbót, hókiflit, badalói krémest, úgyhogy elég lesz az, nem akarok én most semmi extrát. 

A kilencféle sütemény jelenti a semmi extrát… Ez Iszájevics Anna öröksége, ami már generációk óta szálldogál anyai ágon lányról lányra: mi így szeretünk na, beledolgozzuk az ételbe.

Napokkal korábban tervezgetni, készülődni, lisztesen vaníliás-citromos illatban beszélgetni egész nap a konyhában a készülő lakoma mellett, félig még fasírtszagúan szentesti istentiszteleten üldögélni, este boldogan nézni a mosolygó arcokat, és jó magyar ember módjára szótlanul ízlelni a falatokat a szépen megterített asztalnál. 

Nálunk ez az ünnep: hogy csendben ülünk, nagyon szeretjük egymást, és közben nem történik semmi különös.

Én mégis évről évre görcsösen keresem benne Jézust. A kimondott nevét, a külön imát, a fánál énekelt zsoltárokat. Mert sokszor mondták már, hogy az étel csak falánkság, és mindez csak felszín. Ezért keresem azt a bizonyos igazit, őszintét, és évről évre érzem,  hogy erőltetett a szándékom. Mert az Úr nem mindig úgy van jelen, ahogy én elképzelem, hogy benne kell lennie. Vagy, ahogy mások elképzelik. 

Ezért ma már azt gondolom, hogy nem kell Jézust mesterkélt magamba fordulásokkal kutatnom az ünnepben, mert Ő magától is ott van. 

A hagyományokkal önmagukban nincs semmi probléma, csak a megélésükkel. Ha az egész stressz, kényszer és kirakat-felhajtás, akkor valóban felszínes, de ha igazi megélés vezérli, akkor nincs vele az égvilágon semmi baj. Pont annyira lehet hamis ájtatossággal a belső szobában imádkozni, mint amekkora őszinte szeretettel sütni a karácsonyi linzerkarikát.

Szóval ha a készülődés neked sem teher, hanem színtiszta gondoskodás, a megválasztott ajándék meg nem pénzköltés/letudás, hanem csupa-csupa odafigyelés, és a mézeskalács sem csak az instára készül, hanem igazi időtöltésként, akkor nem kell aggódni, mert a valódi dolgokban, és egymás szívből szeretésében mindig ott van az Isten. 

Sárközi Andrea

← Vissza a naptárba

Gondolatok a jászolnál

A jászolhoz, melyben az istengyermek fekszik, nem tudunk úgy odalépni, mint egy más gyerek bölcsőjéhez. Aki az istengyermek bölcsőjéhez kíván lépni, azzal valami történik. Alá kell vetnie magát az ítéletnek vagy a megváltásnak, elszökni előle nem tud. Neki itt vagy össze kell omolnia, vagy megbizonyosodik arról, hogy Isten irgalmasságában felé fordul.

olvasás folytatása

Grincsfa, Mikulás és társai

Azt hiszem, az atomfenyegetettség, a menekültválság és a globális felmelegedés után újabb problémával kell megküzdenie keresztyén közösségeinknek: a karácsony környéki grincsfa-állítás egyre inkább terjedő divatjával. Jó, megígértem magamnak: megpróbálom félretenni minden szarkazmusomat és szemforgatás, valamint homlokráncolás nélkül írni erről az egész jelenségről. Merthogy ez tényleg jelenség. Karácsony előtt több ismerősöm is nagy buzgalommal osztotta meg az eredetileg szombathelyi evangélikus testvérektől származó figyelmeztetést: a grincsfa nem keresztyéni, sőt, egyenesen sátáni eredetű amerikai szokás, amelyet az ördög le szeretne nyomni a torkunkon (Hopsz. Eddig bírtam). Szóval, a minden hivatkozást nélkülöző és erősen erőltetett magyarázatokat kínáló, szent hagyományainkat és féltve őrzött keresztyénségünket mindenképpen védeni akaró felhívás véleményem szerint több kárt okozott, mint hasznot. Sorra keltettek újabb felháborodást azok az ítélkező hozzászólások, melyek szerint mindenki, aki ilyen ördögi dologra adja a fejét (még ilyen megalapozott (!) figyelmeztetés után is), az így vagy úgy, de magával az Ellenséggel, enyhébb változatban a világgal és a korszellemmel paktált le. Aztán, a grincsfán túl, megjelentek a Mikulás körüli újabb bonyodalmak: a kék sarokban a hitoktatóval, aki elmondta a gyermekeknek, hogy (spoiler következik!) nem is létezik a Nagyszakállú, a piros sarokban pedig gyerkőcök gyermekkorát foggal-körömmel védő édesapával. A küzdelmet kívülről szemlélő nézőközönség pedig a témában képviselt igazi keresztyén álláspont keresésével szállt be a „bunyóba”.

olvasás folytatása