Övé a földnek kereksége, mit a tengeren épített,
Folyóvizekkel körülvett, melyben meglátszik bölcsessége.”
Rám esteledett, csak úgy meglepett, mint mindig. Még most kezdtem a napot, még most is érzem terhének súlyát a vállaimon, még most nyeltem le a reggeli kávém utolsó, már-már kihűlőben lévő kortyát… és újra este van. De bevallom, olyan kedves szívemnek ez a napszak, főleg így ősz tájékán. Ez idő tájt kiszabadulok a természetbe és csak úgy szívom be a friss levegőt, mely ilyenkor betölti a tüdőm minden egyes kis pontját. Közben hosszú percekig élvezem az utcai világítás fényében vetkőző, kopár fák elnyúlt ágait. Én annyi szépet látok ebben a sokaknak nyomasztó és rideg, nyálkás időben. Előszeretettel toccsanok egy-egy tócsába, majd pajkosan nézek szét, vajon nem látott-e meg valaki. Gyermeki huncutsággal futok neki a ködnek és hagyom, hogy körbevegyen, átöleljen. Úgy megfognám, megmarkolnám, de kicsúszik a kezeim közül. Majd újra felocsúdok: „de hisz mit művelek, felnőtt vagyok” – kérek elnézést a bennem megszólaló homo sapienstől.
