Olasz Tímea bejegyzései

Hivatásom: segítőtárs. Munkámat tekintve fiataloknak mutatok utat a világban, illetve hitoktatóknak segítek gyermeknyelvre fordítani a Bibliát. Ha gitárt adsz a kezembe, Isten trónjához segítem a szívedet. Kereshetsz, ha játékra van szükséged, ha nincs kivel teáznod, vagy ha hangosan szeretnél gondolkozni… Itt és most az a célom, hogy elindítsak pár gondolatfonalat, amit tovább lehet gombolyítani. Élj a lehetőséggel, és oszd meg velem, mire jutottál! Kíváncsi vagyok rád.

A nagy testvér

Bibliodrámán ültünk épp, Jerikó ostromát beszéltük át. A szerepválasztásnál én a kürtös pap szerepét vállaltam (mi mást?). Kiderült, hogy nincsen ládavivő pap, tehát azt is nekem kellene csinálnom. Szemrebbenés nélkül nemet mondtam. Engem a zenész szerepe érdekelt, egyébként is csak két kezem van, nem tudok tülkölni meg ládát cipelni is egyszerre. Sikerült meggyőzni a csoportot, ment tovább a foglalkozás minden zökkenő nélkül. Hazafelé szöget vert belém a kérdés: vajon miért volt annyira más ez a játék, mint az eddigiek? Miért tudtam most felszabadult lenni?

Rájöttem. Az este folyamán egyszer sem éreztem, hogy a nagy testvérnek kellene lennem.

olvasás folytatása

Van élet a zárt ajtókon kívül!

Épp az orrom előtt csukódott be a villamospótló busz ajtaja. Először arra gondoltam: ezt nem hiszem el! Ha hamarabb indulok el, ha egy kicsit gyorsabban szedem a lábaimat, még épp elértem volna. Meg, ha az a nő nem pont előttem bambáskodik az úton; ha a sofőr egy picit is jó fej; ha nem kellett volna akkora kerülőt tennem a bánatos útlezárás miatt… Aztán eszembe jutott a budapesti tömegközlekedés egyik alapszabálya: no para, jön a következő. És tényleg jött. Alig lézengtek benne az emberek, viszont gyorsan beérte az előzőt. Egyszóval időben célba értem, ráadásul kényelmesebben utaztam.

Azok a fránya zárt ajtók.

Némelyikük az ember orra előtt csukódik be, váratlanul, érthetetlenül. És vannak ajtók, amik egyáltalán nem nyílnak ki, akarattól és energiaráfordítástól függetlenül. Egy dolog közös bennük: elzárnak az álmainktól. Legyen szó szívdobogtató lehetőségről, pótolhatatlan kapcsolatról vagy bármiről, amiről lecsúszunk, az első reakció a szívtépő fájdalom. Aztán jön a sok miért, a bűnbakkeresés, az önmarcangolás, a kétségbeesés és végül a teljes reménytelenség: én már sosem leszek boldog…

olvasás folytatása

Elég sokáig

„Az ÚR, a mi Istenünk, így szólt hozzánk a Hóreben: Elég sokáig maradtatok már e mellett a hegy mellett. Induljatok útnak, és menjetek az emóriak hegyvidékére meg az azzal szomszédos területekre, az Arábá-völgybe, a hegyvidékre és a Sefélá-alföldre, a Délvidékre és a tengerpartra, a kánaániak földjére és a Libánonra, a nagy folyamig, az Eufráteszig. Íme, én nektek adtam ezt a földet. Menjetek hát, és vegyétek birtokba azt a földet, amelyről megesküdött az ÚR atyáitoknak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak, hogy nekik és utódaiknak adja.” (5Móz1,6–8)

Elég sokáig maradtatok már e mellett a hegy mellett…

Szinte látom magam előtt a fogadtatását ennek a kijelentésnek. Valaki szerint túlságosan is régen időznek már itt. Kijöttek a nyüzsgő és pezsgő Egyiptomból, ahol mindig volt mit tenni. Most meg itt vannak a pusztában, ahol a madár se jár, legfeljebb amikor az Úr küldi a következő ételszállítmányt. Egy éve nem történik semmi konkrét dolog, csak felkészülés valamire, ami majd egyszer várni fog rájuk – állítólag. Szabályokat bifláznak, Szentsátrat raknak össze, mannát,fürjet gyűjtenek. Ennyi? Hol a kihívás? Hol a kaland? Emiatt igazán nem volt érdemes otthagyni az otthonukat.

És bizonyára vannak, akik egyáltalán nem szeretnének indulni. Ezt a helyet már ismerik. Tudják, mit hol találnak. Nem túl ingergazdag a vidék, de legalább biztonságos. Minden jól kiszámítható. Meg hát itt a Szenthegy. Kell ennél több?

olvasás folytatása

Az élet nagy kérdése

Böjti egypercesek 19.

„Mester! Ezt mondta Mózes: ha valaki meghal, és nem marad fiúgyermeke, akkor testvére vegye feleségül az asszonyt, és támasszon utódot testvérének. Volt nálunk hét testvér: az első, miután megnősült, meghalt, és mivel nem volt utóda, feleségét testvérére hagyta. Hasonlóan a második is, a harmadik is, és így egymásután mind a hét. Végül aztán meghalt az asszony is. A feltámadáskor tehát kinek a felesége lesz az asszony a hét közül, hiszen mindegyiknek a felesége volt?” (Mt 22,23–33)

Itt áll Jézus, a Mester, aki minden kérdésre tudja a választ. Nem sok ideje van már. Ezzel a közösséggel talán most beszél utoljára. Épp arra készül, hogy megváltsa a világot, szeplőtlen Bárányként odaáldozva magát szeretetből, törődésből. Erre ott csahol előtte ez a kis palotapincsi valami mondvacsinált problémával.

Édesem! Most komolyan? Tényleg ez a legnagyobb gondod? Nem alszol hetek óta, mert nem tudod, hogy Kovács Manci az örök életét Pityuval tölti vagy valamelyik öccsével?

„Tud-e Isten akkora követ teremteni, amelyet már Ő sem bír felemelni?”

Ugye?! Mindannyian ismerünk ilyen embereket. Eszük ágában sincs eszmét cserélni. Nem beszélgetni akarnak, hanem a szellemességüket fitogtatni. Nem érdeklik őket a másik tapasztalatai, nézőpontjai. Tele vannak elméleti feltevésekkel, szélsőséges példákkal, provokatív kérdésekkel.

Szeretek beszélgetni másképp gondolkodókkal. Érdekel, hogy tudnak-e olyat mondani, ami szélesítheti a látókörömet, árnyalhatja a véleményemet. Mindezek mellett bevallom, engem idegesítenek a kötekedők. Ahogy meghallom a sokszor puffogtatott közhelyeiket, sarkon fordulok, és köd előttem, köd utánam. Nem vagyok hajlandó időt, energiát pocsékolni a semmire.

Jézus nem ilyen. A Tőle megszokott módon most is megtalálja a probléma gyökerét: gyerekek, ti nagyon el vagytok tájolódva, mert gőzötök nincs róla, hogy miről beszél az Írás, Isten csodás tetteit meg hírből sem ismeritek.

A szadduceusok nagyon is jól ismerték az írást. Mármint a törvényt. És Isten hatalmával is tisztában voltak. Úgy értem, azzal, ami ésszel követhető volt. A feltámadás náluk abszolút kívül esett a kockán. A csodák esetében is meg tudták magyarázni, hogy az miért nem pont úgy van ahogy.

És látod, itt az eredménye: nem fedezték fel a nagy lehetőséget. Nem ismerik fel, hogy ez a pillanat egyszeri és megismételhetetlen. Talán, ha a jó kérdést tennék fel most, megváltozna az egész életük. Egyszeriben kitágulna a világ, és színessé válna az, ami most csak fekete-fehér.

És mi?

Olyan sokszor kérdezünk, de vajon épp a legégetőbb szükségünkre keressük a választ?

A jól ismert felszínt sikálgatjuk újra és újra, vagy készek vagyunk a dolgok mélyére nézni?

Vajon nem azért figyeljük, boncolgatjuk, fésülgetjük mások életét, mert ijesztő és elbátortalanító lenni a saját nincseinkkel foglalkozni?

Legyünk őszinték: mi sokszor nem Isten akaratára vagyunk kíváncsiak, hanem arra, hogy Ő hogyan és mikor fogja végre elvégezni azt, amit mi szeretnénk. Az igétől nem Krisztus tanítását várjuk, hanem hogy igazolva lássuk a tetteinket, gondolatainkat, érzéseinket. Halálosan rettegünk attól, hogy Isten Lelke egyszer csak általunk kontrolálhatatlan dolgokat kezd tenni körülöttünk vagy (Uram, irgalmazz!) bennünk.

De jó lenne pedig megtalálni az aktuálisan legfontosabb kérdéseket! Életre kelne tőle Isten szava. És mi magunk is.

Olasz Tímea

Isten szerint gondolkozol?

Böjti egypercesek 2.

Amikor Jézus Cézárea Filippi területére ért, megkérdezte tanítványait: „Kinek mondják az emberek az Emberfiát?” Ők így válaszoltak: „Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, megint mások pedig Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Erre megkérdezte tőlük: „Hát ti kinek mondotok engem?” Simon Péter megszólalt, és így felelt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Jézus így válaszolt neki: „Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám.
Ettől fogva kezdte el Jézus Krisztus mondani tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. Péter ekkor magához vonta őt, és feddeni kezdte: „Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!” Ő pedig megfordult, és így szólt Péterhez: „Távozz tőlem, Sátán, botránkoztatsz engem, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.” (Mt. 16,13-17; 21-23)

Mennyire másképp értelmezi Péter a felkentséget és az istenfiúságot, mint Jézus! Az egykori halász Messiás-hitébe nem fér bele, hogy a Kiválasztottat, az élő Isten Fiát bántódás érheti.  Ha egyszer Ő a Mindenható, a Mindentudó, a mindeneken változtatni képes Úr, akkor mit tehetnének ellene cselekvésükben és felfogásukban korlátozott emberek?

Mi vajon értjük, hogy hogyan történhetnek rossz dolgok jó emberekkel, például velünk vagy a szeretteinkkel? Felfogjuk, hogyan fordulhat majd jóra az, ami most minden oldalról megvizsgálva is csak értelmetlen szenvedésnek látszik? Hittel és bizalommal fogadjuk, amikor Isten nem a számunkra legkényelmesebb módon szövi az eseményeket?

Tudnék mesélni nem is egy olyan kilátástalan helyzetről, amiről egy idő után kiderült, hogy az valójában Isten gondviselése volt. Amikor benne voltam, akkor szenvedtem tőle és utáltam. Amikor kijöttem belőle, hálás voltam érte, hogy végre elmúlt, de továbbra sem értettem, hogy miért pont így történtek a dolgok, és miért épp velem. Amikor aztán elkezdtek elősorakozni annak az időszaknak a gyümölcsei, akkor beláttam, hogy ezek a következmények másképpen nem jöttek, nem jöhettek volna létre. Valóban nem volt nagyobb a teher, mint amit el bírtam viselni, viszont amit mindeközben kimunkált az Úr bennem és másokban, az valami csoda. Kincset érő tapasztalatokkal és kapcsolatokkal lettem gazdagabb.

Áldott, aki nem test és vér szerint tekint a történésekre, hanem a mennyei Atya szívén és akaratán keresztül.

Áldott, aki nem ragad bele a maga rózsaszín elképzeléseibe, hanem el tudja fogadni, hogy a sötét tónusoknak is megvan a maguk szerepe.

Áldott, aki meg tudja különböztetni a Szentlélek hangját a saját félelmeitől, vágyaitól, életfelfogásától, vagy akár a Sátán cselvetésétől.