A Kárpátaljai Református Ifjúsági Szervezet blogja
Olasz Tímea bejegyzései
Hivatásom: segítőtárs. Munkámat tekintve fiataloknak mutatok utat a világban, illetve hitoktatóknak segítek gyermeknyelvre fordítani a Bibliát. Ha gitárt adsz a kezembe, Isten trónjához segítem a szívedet. Kereshetsz, ha játékra van szükséged, ha nincs kivel teáznod, vagy ha hangosan szeretnél gondolkozni… Itt és most az a célom, hogy elindítsak pár gondolatfonalat, amit tovább lehet gombolyítani. Élj a lehetőséggel, és oszd meg velem, mire jutottál! Kíváncsi vagyok rád.
Bibliodrámán ültünk épp, Jerikó ostromát beszéltük át. A szerepválasztásnál én a kürtös pap szerepét vállaltam (mi mást?). Kiderült, hogy nincsen ládavivő pap, tehát azt is nekem kellene csinálnom. Szemrebbenés nélkül nemet mondtam. Engem a zenész szerepe érdekelt, egyébként is csak két kezem van, nem tudok tülkölni meg ládát cipelni is egyszerre. Sikerült meggyőzni a csoportot, ment tovább a foglalkozás minden zökkenő nélkül. Hazafelé szöget vert belém a kérdés: vajon miért volt annyira más ez a játék, mint az eddigiek? Miért tudtam most felszabadult lenni?
Rájöttem. Az este folyamán egyszer sem éreztem, hogy a nagy testvérnek kellene lennem.
Épp az orrom előtt csukódott be a villamospótló busz ajtaja. Először arra gondoltam: ezt nem hiszem el! Ha hamarabb indulok el, ha egy kicsit gyorsabban szedem a lábaimat, még épp elértem volna. Meg, ha az a nő nem pont előttem bambáskodik az úton; ha a sofőr egy picit is jó fej; ha nem kellett volna akkora kerülőt tennem a bánatos útlezárás miatt… Aztán eszembe jutott a budapesti tömegközlekedés egyik alapszabálya: no para, jön a következő. És tényleg jött. Alig lézengtek benne az emberek, viszont gyorsan beérte az előzőt. Egyszóval időben célba értem, ráadásul kényelmesebben utaztam.
Azok a fránya zárt ajtók.
Némelyikük az ember orra előtt csukódik be, váratlanul, érthetetlenül. És vannak ajtók, amik egyáltalán nem nyílnak ki, akarattól és energiaráfordítástól függetlenül. Egy dolog közös bennük: elzárnak az álmainktól. Legyen szó szívdobogtató lehetőségről, pótolhatatlan kapcsolatról vagy bármiről, amiről lecsúszunk, az első reakció a szívtépő fájdalom. Aztán jön a sok miért, a bűnbakkeresés, az önmarcangolás, a kétségbeesés és végül a teljes reménytelenség: én már sosem leszek boldog…
„Az ÚR, a mi Istenünk, így szólt hozzánk a Hóreben: Elég sokáig maradtatok már e mellett a hegy mellett.Induljatok útnak, és menjetek az emóriak hegyvidékére meg az azzal szomszédos területekre, az Arábá-völgybe, a hegyvidékre és a Sefélá-alföldre, a Délvidékre és a tengerpartra, a kánaániak földjére és a Libánonra, a nagy folyamig, az Eufráteszig. Íme, én nektek adtam ezt a földet. Menjetek hát, és vegyétek birtokba azt a földet, amelyről megesküdött az ÚR atyáitoknak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak, hogy nekik és utódaiknak adja.” (5Móz1,6–8)
Elég sokáig maradtatok
már e mellett a hegy mellett…
Szinte látom magam előtt a fogadtatását ennek a kijelentésnek. Valaki
szerint túlságosan is régen időznek már itt. Kijöttek a nyüzsgő és pezsgő
Egyiptomból, ahol mindig volt mit tenni. Most meg itt vannak a pusztában, ahol
a madár se jár, legfeljebb amikor az Úr küldi a következő ételszállítmányt. Egy
éve nem történik semmi konkrét dolog, csak felkészülés valamire, ami majd
egyszer várni fog rájuk – állítólag. Szabályokat bifláznak, Szentsátrat raknak
össze, mannát,fürjet gyűjtenek. Ennyi? Hol a kihívás? Hol a kaland? Emiatt
igazán nem volt érdemes otthagyni az otthonukat.
És bizonyára vannak, akik egyáltalán nem szeretnének indulni. Ezt a
helyet már ismerik. Tudják, mit hol találnak. Nem túl ingergazdag a vidék, de
legalább biztonságos. Minden jól kiszámítható. Meg hát itt a Szenthegy. Kell
ennél több?
„Mester! Ezt mondta Mózes: ha valaki meghal,
és nem marad fiúgyermeke, akkor testvére vegye feleségül az asszonyt, és
támasszon utódot testvérének. Volt nálunk hét testvér: az első, miután
megnősült, meghalt, és mivel nem volt utóda, feleségét testvérére hagyta.
Hasonlóan a második is, a harmadik is, és így egymásután mind a hét. Végül
aztán meghalt az asszony is. A feltámadáskor tehát kinek a felesége lesz az
asszony a hét közül, hiszen mindegyiknek a felesége volt?” (Mt 22,23–33)
Itt áll Jézus, a Mester, aki
minden kérdésre tudja a választ. Nem sok ideje van már. Ezzel a közösséggel
talán most beszél utoljára. Épp arra készül, hogy megváltsa a világot,
szeplőtlen Bárányként odaáldozva magát szeretetből, törődésből. Erre ott csahol
előtte ez a kis palotapincsi valami mondvacsinált problémával.
Édesem!
Most komolyan? Tényleg ez a legnagyobb gondod? Nem alszol hetek óta, mert nem
tudod, hogy Kovács Manci az örök életét Pityuval tölti vagy valamelyik
öccsével?
„Tud-e Isten akkora követ
teremteni, amelyet már Ő sem bír felemelni?”
Ugye?! Mindannyian ismerünk ilyen
embereket. Eszük ágában sincs eszmét cserélni. Nem beszélgetni akarnak, hanem a
szellemességüket fitogtatni. Nem érdeklik őket a másik tapasztalatai, nézőpontjai.
Tele vannak elméleti feltevésekkel, szélsőséges példákkal, provokatív
kérdésekkel.
Szeretek beszélgetni másképp
gondolkodókkal. Érdekel, hogy tudnak-e olyat mondani, ami szélesítheti a látókörömet,
árnyalhatja a véleményemet. Mindezek mellett bevallom, engem idegesítenek a
kötekedők. Ahogy meghallom a sokszor puffogtatott közhelyeiket, sarkon
fordulok, és köd előttem, köd utánam. Nem vagyok hajlandó időt, energiát
pocsékolni a semmire.
Jézus nem ilyen. A Tőle
megszokott módon most is megtalálja a probléma gyökerét: gyerekek, ti nagyon el
vagytok tájolódva, mert gőzötök nincs róla, hogy miről beszél az Írás, Isten
csodás tetteit meg hírből sem ismeritek.
A szadduceusok nagyon is jól
ismerték az írást. Mármint a törvényt. És Isten hatalmával is tisztában voltak.
Úgy értem, azzal, ami ésszel követhető volt. A feltámadás náluk abszolút kívül
esett a kockán. A csodák esetében is meg tudták magyarázni, hogy az miért nem
pont úgy van ahogy.
És látod, itt az eredménye: nem
fedezték fel a nagy lehetőséget. Nem ismerik fel, hogy ez a pillanat egyszeri
és megismételhetetlen. Talán, ha a jó kérdést tennék fel most, megváltozna az
egész életük. Egyszeriben kitágulna a világ, és színessé válna az, ami most
csak fekete-fehér.
És mi?
Olyan sokszor kérdezünk, de vajon
épp a legégetőbb szükségünkre keressük a választ?
A jól ismert felszínt sikálgatjuk
újra és újra, vagy készek vagyunk a dolgok mélyére nézni?
Vajon nem azért figyeljük,
boncolgatjuk, fésülgetjük mások életét, mert ijesztő és elbátortalanító lenni a
saját nincseinkkel foglalkozni?
Legyünk őszinték: mi sokszor nem
Isten akaratára vagyunk kíváncsiak, hanem arra, hogy Ő hogyan és mikor fogja végre
elvégezni azt, amit mi szeretnénk. Az igétől nem Krisztus tanítását várjuk,
hanem hogy igazolva lássuk a tetteinket, gondolatainkat, érzéseinket. Halálosan
rettegünk attól, hogy Isten Lelke egyszer csak általunk kontrolálhatatlan
dolgokat kezd tenni körülöttünk vagy (Uram,
irgalmazz!) bennünk.
De jó lenne pedig megtalálni az aktuálisan
legfontosabb kérdéseket! Életre kelne tőle Isten szava. És mi magunk is.
Amikor Jézus Cézárea Filippi területére ért, megkérdezte tanítványait: „Kinek mondják az emberek az Emberfiát?” Ők így válaszoltak: „Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, megint mások pedig Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Erre megkérdezte tőlük: „Hát ti kinek mondotok engem?” Simon Péter megszólalt, és így felelt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Jézus így válaszolt neki: „Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám. Ettől fogva kezdte el Jézus Krisztus mondani tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. Péter ekkor magához vonta őt, és feddeni kezdte: „Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!” Ő pedig megfordult, és így szólt Péterhez: „Távozz tőlem, Sátán, botránkoztatsz engem, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.” (Mt. 16,13-17; 21-23)
Mennyire másképp értelmezi Péter a felkentséget és az
istenfiúságot, mint Jézus! Az egykori halász Messiás-hitébe nem fér bele, hogy
a Kiválasztottat, az élő Isten Fiát bántódás érheti. Ha egyszer Ő a Mindenható, a Mindentudó, a
mindeneken változtatni képes Úr, akkor mit tehetnének ellene cselekvésükben és
felfogásukban korlátozott emberek?
Mi vajon értjük, hogy hogyan történhetnek rossz dolgok jó
emberekkel, például velünk vagy a szeretteinkkel? Felfogjuk, hogyan fordulhat majd
jóra az, ami most minden oldalról megvizsgálva is csak értelmetlen szenvedésnek
látszik? Hittel és bizalommal fogadjuk, amikor Isten nem a számunkra
legkényelmesebb módon szövi az eseményeket?
Tudnék mesélni nem is egy olyan kilátástalan helyzetről,
amiről egy idő után kiderült, hogy az valójában Isten gondviselése volt. Amikor
benne voltam, akkor szenvedtem tőle és utáltam. Amikor kijöttem belőle, hálás
voltam érte, hogy végre elmúlt, de továbbra sem értettem, hogy miért pont így
történtek a dolgok, és miért épp velem. Amikor aztán elkezdtek elősorakozni
annak az időszaknak a gyümölcsei, akkor beláttam, hogy ezek a következmények
másképpen nem jöttek, nem jöhettek volna létre. Valóban nem volt nagyobb a
teher, mint amit el bírtam viselni, viszont amit mindeközben kimunkált az Úr
bennem és másokban, az valami csoda. Kincset érő tapasztalatokkal és kapcsolatokkal
lettem gazdagabb.
Áldott, aki nem test
és vér szerint tekint a történésekre, hanem a mennyei Atya szívén és akaratán keresztül.
Áldott, aki nem ragad
bele a maga rózsaszín elképzeléseibe, hanem el tudja fogadni, hogy a sötét
tónusoknak is megvan a maguk szerepe.
Áldott, aki meg tudja
különböztetni a Szentlélek hangját a saját félelmeitől, vágyaitól, életfelfogásától,
vagy akár a Sátán cselvetésétől.
