Olasz Tímea bejegyzései

Hivatásom: segítőtárs. Munkámat tekintve fiataloknak mutatok utat a világban, illetve hitoktatóknak segítek gyermeknyelvre fordítani a Bibliát. Ha gitárt adsz a kezembe, Isten trónjához segítem a szívedet. Kereshetsz, ha játékra van szükséged, ha nincs kivel teáznod, vagy ha hangosan szeretnél gondolkozni… Itt és most az a célom, hogy elindítsak pár gondolatfonalat, amit tovább lehet gombolyítani. Élj a lehetőséggel, és oszd meg velem, mire jutottál! Kíváncsi vagyok rád.

Belülről vezetve – 6. nap

„Áldom az Urat, mert tanácsot ad nekem, még éjszaka is figyelmeztet bensőm.” (Zsolt 16,7)

Isten eszköztára végtelen és változatos. Van, hogy egy bibliai szövegen, egy bölcs emberen, egy ismerős helyzeten keresztül szólít meg. És igen, van, hogy jön egy félrerakhatatlan, kikerülhetetlen érzés és egyszerűen csak tudom, mi a helyes. Akkor is, ha szembemegy minden logikával, ha senki nem érti, még talán én sem. És megtörténik, hogy a zsigerből meghozott döntésem olyan bajt előz meg, amiről abban a pillanatban még nem tudhattam. Vagy egy álmatlan éjszakán elmondott ima, egy udvariasságból feltett kérdés, egy ártatlan gesztus, egy nem tervezett utazás önálló életre kel, és megváltoztat emberi sorsokat.

Mi lenne, ha ma megengednénk, hogy Isten Lelke csak úgy, zsigerből vezessen? Ha spontán ajándékosztók lennénk, nem mikuláslistákat pipálgatva, hanem ösztönösen ráérezve, hogy a másiknak épp mire van szüksége?

Olasz Tímea

← Vissza a naptárba

Ad jóllakásig – 3. nap

„Ad majd az Úr ennetek este húst, reggel pedig kenyeret jóllakásig…” (2Móz 16,8)

Isten nem végez félmunkát. Ha ad, a teljességre törekszik. Továbbmegy az épp, hogy szükségesnél. Nem csupán az a célja, hogy abbahagyjuk a méltatlankodást. Meg akar elégíteni. Be akar tölteni.  Sosem cselekszik ugyanúgy, de mindig megkapjuk azt, ami adott pillanatban a leginkább az Ő dicsőségét hirdeti.

Akkor meg miért sopánkodom és aggodalmaskodom a holnapom felől? Miért nem merem odaadni a feleslegemet a szükségben lévő társamnak? Este nem lesz hús az asztalon? Reggel nem lesz kenyerem?

Lesz. Jóllakásig lesz. Ő ezt ígérte, és én hiszek neki.

Vajon lehetek ma én a szél, ami a fürjet vagy a mannát szállítja a szükségben lévőnek? Mutasd meg, Atyám, kit lakathatok jól a Te túláradó jóságodból!

Olasz Tímea

← Vissza a naptárba

A nagy testvér

Bibliodrámán ültünk épp, Jerikó ostromát beszéltük át. A szerepválasztásnál én a kürtös pap szerepét vállaltam (mi mást?). Kiderült, hogy nincsen ládavivő pap, tehát azt is nekem kellene csinálnom. Szemrebbenés nélkül nemet mondtam. Engem a zenész szerepe érdekelt, egyébként is csak két kezem van, nem tudok tülkölni meg ládát cipelni is egyszerre. Sikerült meggyőzni a csoportot, ment tovább a foglalkozás minden zökkenő nélkül. Hazafelé szöget vert belém a kérdés: vajon miért volt annyira más ez a játék, mint az eddigiek? Miért tudtam most felszabadult lenni?

Rájöttem. Az este folyamán egyszer sem éreztem, hogy a nagy testvérnek kellene lennem.

olvasás folytatása

Van élet a zárt ajtókon kívül!

Épp az orrom előtt csukódott be a villamospótló busz ajtaja. Először arra gondoltam: ezt nem hiszem el! Ha hamarabb indulok el, ha egy kicsit gyorsabban szedem a lábaimat, még épp elértem volna. Meg, ha az a nő nem pont előttem bambáskodik az úton; ha a sofőr egy picit is jó fej; ha nem kellett volna akkora kerülőt tennem a bánatos útlezárás miatt… Aztán eszembe jutott a budapesti tömegközlekedés egyik alapszabálya: no para, jön a következő. És tényleg jött. Alig lézengtek benne az emberek, viszont gyorsan beérte az előzőt. Egyszóval időben célba értem, ráadásul kényelmesebben utaztam.

Azok a fránya zárt ajtók.

Némelyikük az ember orra előtt csukódik be, váratlanul, érthetetlenül. És vannak ajtók, amik egyáltalán nem nyílnak ki, akarattól és energiaráfordítástól függetlenül. Egy dolog közös bennük: elzárnak az álmainktól. Legyen szó szívdobogtató lehetőségről, pótolhatatlan kapcsolatról vagy bármiről, amiről lecsúszunk, az első reakció a szívtépő fájdalom. Aztán jön a sok miért, a bűnbakkeresés, az önmarcangolás, a kétségbeesés és végül a teljes reménytelenség: én már sosem leszek boldog…

olvasás folytatása

Elég sokáig

„Az ÚR, a mi Istenünk, így szólt hozzánk a Hóreben: Elég sokáig maradtatok már e mellett a hegy mellett. Induljatok útnak, és menjetek az emóriak hegyvidékére meg az azzal szomszédos területekre, az Arábá-völgybe, a hegyvidékre és a Sefélá-alföldre, a Délvidékre és a tengerpartra, a kánaániak földjére és a Libánonra, a nagy folyamig, az Eufráteszig. Íme, én nektek adtam ezt a földet. Menjetek hát, és vegyétek birtokba azt a földet, amelyről megesküdött az ÚR atyáitoknak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak, hogy nekik és utódaiknak adja.” (5Móz1,6–8)

Elég sokáig maradtatok már e mellett a hegy mellett…

Szinte látom magam előtt a fogadtatását ennek a kijelentésnek. Valaki szerint túlságosan is régen időznek már itt. Kijöttek a nyüzsgő és pezsgő Egyiptomból, ahol mindig volt mit tenni. Most meg itt vannak a pusztában, ahol a madár se jár, legfeljebb amikor az Úr küldi a következő ételszállítmányt. Egy éve nem történik semmi konkrét dolog, csak felkészülés valamire, ami majd egyszer várni fog rájuk – állítólag. Szabályokat bifláznak, Szentsátrat raknak össze, mannát,fürjet gyűjtenek. Ennyi? Hol a kihívás? Hol a kaland? Emiatt igazán nem volt érdemes otthagyni az otthonukat.

És bizonyára vannak, akik egyáltalán nem szeretnének indulni. Ezt a helyet már ismerik. Tudják, mit hol találnak. Nem túl ingergazdag a vidék, de legalább biztonságos. Minden jól kiszámítható. Meg hát itt a Szenthegy. Kell ennél több?

olvasás folytatása