Piros, sárga, zöld

Gurulok a piros lámpa felé. Még 32 másodperc. Na, állhatok itt megint hasztalan! Közeledem, azon gondolkodom, most nem állok olyan közel, mint tegnap, ne kelljen nyújtogatnom a nyakam, hogy mikor lesz már zöld. Lassítok. Felnézek. Három, kettő, egy… piros, sárga, zöld.

Azt hiszem, van időm. Akkor, amikor a zöldre várok, akkor, amikor mérlegelem a lehetőségeimet, amikor válogatok a boltban vagy az interneten. Amikor kattintás jön kattintás után, amikor senki sem tudja, hol járok – már én sem. Van időm. Még fél perc, még egy, még öt, még egy óra. Napok, hetek és évek. Az, hogy van időm, természetes. Most éppen arra kell rádöbbennem, az természetes csak, hogy az idő halad. Megállíthatatlanul, kérlelhetetlenül, kegyetlen pontosságú ritmusát betartva mindig egy irányba. Nincs, ami ebből a megátalkodottságából kiszakíthatná. Mi értelme hát az életnek? Nem hiábavalóság minden?

Ki tudja, mennyi időm van még, valószínűleg kevesebb, mint gondolom, és biztosan kevesebb, mint szeretném. Halogató típus vagyok, mint a mai húszas-harmincas korosztályból oly sokan. Közeledik a feladat, belekezdek a munkába és rádöbbenek: ha időben elkezdtem volna, mennyi mindent lehetett volna még, de már nincs idő. Attól tartok az utolsó percben is így lesz. Lehetőségek sokasága fog majd kihunyó értelmem utolsó mécsvilágánál feltűnni, és a szörnyű felismerés: már nincs időm, de lett volna.

Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni!

Jó hírem van: nem kell kiszállni. Az élet a maga tovatűnő összevisszaságában szép igazán. Egy szép virág, egy jóízű nevetés. Rácsodálkozni a naplemente kápráztató színeire vagy a hajnal első sugaraira. Megdöbbenni a havas hegycsúcsok láttán vagy a végtelen rónát kémlelve. Célokat kitűzni és azokat megvalósítani. Elbukni és újra felállni. Egy átbeszélgetett éjszaka. Barátot keresni és testvérre találni. Átélni azt a megvilágosodást, hogy bár minden múlandó és hiábavaló, az élet mégsem értelmetlen és örömtelen. Rájönni, hogy igazi örömöt, értelmet és jelentőséget nem abban lelsz, hogy kivé váltál és mid van, hanem, hogy valakihez tartozol – minden más hiábavaló. Feladni valamit azért, hogy valakié lehess. Amikor nem én vagyok a legfontosabb, hanem mi vagyunk, nem az ego, hanem a kapcsolat, ami számít. Ezt jelenti embernek lenni „mindig, minden körülményben”.

Jézus többre értékelte a menny dicsőségénél azt, ami közted és közte még nem volt, hogy a hiábavalóságból megszabadítson, és létrejöhessen a Kapcsolat. Azért jött, hogy hozzá tartozz végérvényesen. Ő már döntött, te ezért dönthetsz mellette. Ezért örülhetsz az életnek. Mert bár minden múlandó és sok minden hiábavaló, ami az övé, arról ő gondoskodik, hogy megmaradjon.

Örülj az életnek, mert a lámpa gyorsabban vált, mint gondolnád! Amikor pedig zöld lesz majd az út odaát, csak az fogad, aki már itt is ismert.

Bakó László

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..