Néhány évvel ezelőtt a vizsgaidőszak ideje alatt történt, hogy egy késő esti beszélgetés során egy kedves barátommal azon elmélkedtünk, hogy az emberek, miért teszik azt, amit, és miért úgy, ahogyan. Persze a legtöbb kérdésre sablonszerűen ráhúztuk a következő választ (és annak különböző megfogalmazásait): hát a Sátán ösztönzése miatt. A beszélgetés azonban egyszer csak nem várt fordulatot vett – egy sajátos pillanatban, olyan mondat hagyta el egyikünk száját, ami mindkettőnket meglepett: „Jólvanmár’, ne kenjünk mindent szegény Sátánra.” Ezután egy perc néma csend következett, amiben csak egy nagyon messze lévő tücsök ciripelését lehetett hallani. Cirip, cirip.
