Egyszer azt mondta Ő, akinek mi egyénileg és közösségileg is mondogatjuk „Uram, Uram!”, hogy az ember amikor beszél, akkor valójában nem tud mást mondani, mint amit mondania kell. Amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj, hiszen nem tehet mást, csak egyszerűen és automatikusan – mint amikor egy zsákot kivágnak – ömlik ki a benne lévő tartalom. Belőlem itt és most ömlik, és csak remélni merem, hogy vendégszerzőként nem adok ezzel nagy feladatot az utánam takarítóknak. Az én szívem már nagyon-nagyon régen mérhetetlen keserűséggel van tele, de nem igazán tudtam megfogalmazni, hogy valójában miért vagy kiért. Csak duzzogtam, ahol…
