várakozás címkével jelölt bejegyzések

Hétköznapi zsoltár

Várván vártam az Urat…

mikor már kora reggel fáradtan ébredtem, és éjjel álmatlanul forgolódtam;
mikor az elvégzett munkámért mást dicsértek meg;
mikor mások gondja-dolga az én vállamat nyomta.

Várván vártam az Urat…

mikor kegyetlenül megbántottak;
mikor én gázoltam más lelkébe;
mikor a bocsánatkérések elmaradtak, a sebek elmélyültek, a kapcsolatok megszakadtak.

Várván vártam az Urat…

mikor mindig a sor végére toltak, mindig megvárattak;
mikor terhek szakadtak rám, csapások sújtottak;
mikor az idő kifolyt a kezeim közül, és a határidők agyonnyomtak.

Várván vártam az az Urat…

mikor üres volt a pénztárcám, és senki nem segített ki;
mikor tele volt a zsebem, mégsem tudtam adakozni,
mikor az anyagiak fontosabbak voltak a lelkieknél, a tárgyak az embereknél.

Várván vártam az Urat…

mikor alaptalanul vádoltak, rágalmaztak;
mikor én nem tudtam megfékezni a nyelvemet;
mikor túl sokáig voltam csendben vagy elhallgattam a bűnt.

Várván vártam az Urat…

mikor mindenki elköltözött, csak én maradtam itt,
mikor én is elköltöztem, s vittem magammal a problémáimat,
mikor itthon is, máshol is – bárhogy is – magányos voltam.

Várván vártam az Urat…

mikor egy hónapon belül háromszor is megbetegedtem;
mikor gyógyíthatatlan beteg lett egy szerettem;
mikor meghalt a számomra oly fontos személy.

Várván vártam az Urat,
és Ő hozzám hajolt,
és meghallgatta kiáltásomat…

Pusztai-Tárczy Beatrix

Együtt várni a Mindenhatóval

Fotó: Sárközi Andrea

De még vár az ÚR, hogy megkegyelmezhessen, még hallgat, hogy irgalmazhasson. Mert bár ítélő Isten az ÚR, boldogok mindazok, akik benne reménykednek.” (Ézs 30,18)

Az a fajta ember vagyok, aki szeret egyből meglépni dolgokat. Gyorsan és hirtelen ugrok bele szinte mindenbe, hamar hozok döntést, hamar lelépek, hamar cselekszem. Épp ezért borzalmasan nehéz volt megbékélnem az Úrnak azzal a roppantul bosszantó tulajdonságával, hogy türelemre, várakozásra int. Nem is csak int, hanem nevel. Az még hagyján, ha valakit tunyának, tétlennek látok, de ha a toporgása már engem is befolyásol, bevallom, néha továbbállok. Azt hiszem a legtöbb viharom emiatt van az Úristennel. Hogy Ő márpedig vár és várat, és nem osztja meg veled, hogy mi van a háttérben, nem ad rálátást a teljes képre, hanem egyszerűen bizalomra kér.

olvasás folytatása

24. nap – december 24.

Fotó: Yaoyao Ma Van As

Igazi

Megbabonázva bámulta a mennyezetet, ahonnan furcsa, évszázados alakzatok néztek le a fényárban úszó tömegre. Majd a karzatra tévedt a szeme, ahonnan a fiatal, nyakigláb fiúk leskelődtek, és néhány örökifjú férfi harsogta hamisan a Mennyből az angyalt. Semmit sem értett. Furcsa volt a jéghideg kőtemplom padján ücsörögni. Nem fészkelődött sokat, anyja előzőleg – biztos, ami biztos – eligazította: ha rosszul viselkedik, lőttek az összes zselés szaloncukornak, ezt pedig nem kockáztathatta. Így hát csak a lábaival kalimpált és tátott szájjal bámészkodott. A Csendes éjbe hangosan bekapcsolódott, azt ő is tudta, otthon mindig énekelték a fa mellett. A körben ülő felnőttek mosolyogtak rajta. Ezt sem értette, de nem bánta, elszántan, kipirosodott arccal fújta tovább. Aztán csend lett, s valamiért mindenki egy fekete ruhás, komor alakra kezdett figyelni, aki neki egyáltalán nem volt szimpatikus. De a furcsa bácsi mesélni kezdett. Mesélt egy anyukáról és egy apukáról, s az ő kicsi fiukról, akiről csak ők tudták, hogy igazából királyfi: az Isten fia. Kicsoda az az Isten, azt ugyan nem tudta, de Jézust – így hívták a kisbabát – nagyon sajnálta. Miféle dolog, hogy istállóba küldik – még a végén megfázik. Jászolban aludni – megborzongott és szorosabban simult az anyjához. Ráadásul a kisfiút egy gonosz király meg akarta ölni, de Isten küldött jó királyokat, akik segítettek eltéríteni őt. Tetszett neki a mese, de a legvégén nagyon elszomorodott: hiába a sok kedvesség, mikor a fiú felnőtt, végül mégiscsak meg kellett halnia. Értünk halt meg, hogy mi élhessünk – mondta a fekete ruhás, aztán megint énekeltek. Kifelé menet kis kártyákat osztogattak. Ő is kapott. Szép volt: felismerte a jászolt és a báránykákat, megértette, hogy a meséből kapott egy jelenetet. Valami írás is volt a papíron, de azt nem értette – még csak az “A”, “D” és “K” betűket ismerte, azokat büszkén rajzolta az otthoni könyvek hátsó lapjaira, apja nem kis haragjára.

ÉRTÜNK. Hazafelé egyre ez járt a fejében, hogy miért kell valakinek érte is meghalni, hogy ő éljen. Meg akarta kérdezni az anyját, de az összeakadt néhány távoli rokonnal, akiktől hiába próbált riadtan szabadulni, összecsipkedték hideg arcocskáját, és cuppanós puszikat adtak neki. Gyorsan letörölte arcát, és tovább bukdácsolt a hóban, sürgetve-rángatva a felnőtteket. Így értek haza, ahol már csöngetett az angyal – valójában mama, kileste tavaly az unokatestvérével –, s ő mindenről megfeledkezve rohant a gyönyörű, fényes karácsonyfa felé.

 

Sűrű, vizes pelyhekben esett, mit esett, szakadt a hó, amikor kilépett a hatalmas, meleg épületből. Mérgesen nyugtázta, hogy nincs nála esernyő, hazáig bőrig ázhat. Megint. Néhány másodpercig tanácstalanul ácsorgott a küszöbön, végül nagyot sóhajtott, és elindult. Rosszkedvűen, zsebre dugott kézzel vágott át a főtéren. Nem érzékelte, hogy az ízléstelen, giccses papírmaséval dekorált utcai betlehemesben végre élő, aranyos bárányok bégetnek. A hóeséstől mámorosan andalgó szerelmespártól undorodva és némi – a világért be nem vallott – irigységgel fordult el. Elhaladt az ismerős koldus mellett, és a tér sarkán befordult. Az erős szél vadul az arcába tolta a kavargó fehér örvényt. Arcába húzta a sálját – mint gyerekkorában, most is az álla fázott a legjobban, és elszántan baktatott, míg végre beesett a hideg lakásba. Gyorsan felhúzta a fűtést, vizet tett oda, és rövidesen már kedvenc bögréjéből szürcsölte a fahéjas teát. Próbált lelket önteni magába. Karácsony volt, nagy hó, takarítatlan utak, rengeteg koccanás, baleset, útlezárás, így a városban ragadt. Az órára nézett – anyja épp most mehet templomba, nincs kit felhívjon. Tanácstalanul ült az ágy szélén, csak nézett maga elé, a szőnyeg furcsa, kanyargó mintáját bámulta. Ezerszer látta már, most mégis úgy meredt rá, mintha először látná.

 

Megbillent a keze, érezte a hideg tea fröccsenését. Bosszankodva indult a konyha felé. Az ajtó előtt, a könyvespolc mellett hirtelen megállt. Szinte önkéntelenül nyúlt apja hagyatéka, a régi, nagy családi Biblia után. Soha ki nem nyitotta addig. A poros könyvből kihullott valami. Felismerte a képet: az a réges-régi kártya volt, amit azon a furcsa –  ma már tudta – istentiszteleten kapott a túlbuzgó hittanosoktól. Megfordította. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

 

Azon az estén először volt igazi karácsonya.

Kocsis Julika

 

← Vissza a naptárba

23. nap – december 23.

 

Akkor ezt mondtam: Íme, itt vagyok, amint a könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat, Istenem. (Zsidókhoz írt levél 10,7)

Íme, itt vagyok. Már tényleg nem tudom, hogy mit tervezel velem, Istenem. Semmi sem úgy sikerül, ahogyan én azt kiterveltem. Elfáradtam, és azt sem tudom, hogy mihez kezdjek hozzá először. A nagy zűrzavarban, amit sikeresen megteremtettem, olyan nehezen hallom meg, hogy mit is szeretnél Te tőlem.

Íme, itt vagyok… Az ajtó egyik oldalán Te zörgetsz, hogy végre engedjelek be az otthonomba és a szívembe. A másik oldalon én állok: koszosan, fáradtan, túlhajszolva, félkészen. Én is zörgetek, hogy nyisd ki az ajtót, mert egyedül nem tudok rendet teremteni. Tudod, Istenem, erre csak Te vagy képes: káoszból valami csodálatosat formálni. Szerettelek volna meglepni, hogy amikor megérkezel, ne legyen egyikünknek se munkája, hanem csak üljünk, beszélgessünk, vagy csak hallgassunk – de végre együtt legyünk.

Kinyitom az ajtóm, és leroskadok lábaid előtt: „Itt vagyok Uram, nézz szét életemben, és mondd el, hogy mit kell tennem! Végre hallom a hangod, mert nincs közöttünk már a zárt ajtó…”

„Gyermekem nézz körül! Csak arra vártam, hogy beengedj…”

„Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” (Jelenések 3,20)

Laskoti Réka

 

← Vissza a naptárba

22. nap – december 22.

 

De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! (János 12,27/b)

Illatos, foszló kalács a polcon. Zamatos italok a pincében. Dísztelenül ácsorgó fenyő a garázsban. Félkész ételek a konyhában…

A karácsony itt van a kertek alatt. Most már tényleg. Néhány óra és kigyúlnak a fények, megszólal a „Csendes éj”, lassan díszbe öltözik a szív, és csomagolópapírba a sok ajándék.

Vajon lesz ember, aki észreveszi Isten Fiát, Krisztust, a Megváltót azokban a dolgokban, amelyek arra hívattak, hogy ünneppé tegyék az ünnepet? A kalácsban, amely azért készül, hogy elfogyasszák; az italban, amely a szomjat enyhíti; a fenyőfában, amely néhány napig szemet gyönyörködtet, illatozik, aztán elkezdi hullatni a tűleveleit; a szétszakadt csomagolópapírban…

Hiszed vagy nem, ezek a dolgok mind mesélnek. A Megváltóról tesznek bizonyságot, aki azért született meg azon a csodás éjszakán, hogy Isten Bárányaként utat nyisson nekünk Isten országa felé.

Ő volt az egyetlen, aki emberként nem az életre, hanem a halálra volt rendelve. Mert nem volt más megoldás a bűnre. Ami a mi szemünkben talán csak hiba, meggondolatlanság vagy emberi gyarlóság, azért Neki az életével kellett fizetnie.

Bárhol, bárhogyan köszöntsön is rád az ünnep, tudd: Ő azért jött, hogy meghaljon érted.

Mert Neki számít, hogy mi lesz veled.

Mert szeret.

Jobban, mint saját magát.

Olasz Tímea

 

← Vissza a naptárba