Szerző

Homoki Gyula

Szerző

Gyula vagyok. 26 és a halál között. Indiana Jones-féle régész akartam lenni, végül lelkész lett belőlem. Jelenleg Sárospatakon vagyok fellelhető, a helyi teológián tanítok – legalábbis próbálkozom. Ha épp nem itt, akkor valamelyik fantasy-világban kapcsolom ki magam. Istennek már régen átadtam a szívem, azóta próbálom visszavenni, csak nem engedi. Amikor írok, magamból írok Róla, olykor rólam Belőle.

„Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak… Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben.” (2Kor 4,7.10) Egy ideje nem hagy már nyugodni a kérdés, hogy vajon mióta gondoljuk azt, hogy a keresztyénség az erősek vallása. Hadd hozzam kicsit közelebb a kérdést: mióta felejtettük el, hogy egyházunk, közösségeink – benne saját magunk – nem az erősek és a már dicsőséges, feddhetetlen szentek gyülekezete, hanem törékeny szentek közössége, akik kegyelemre szorulnak? Emlékszem, néhány évvel ezelőtt Philip Yancey Meghökkentő kegyelem című könyvének kezdőtörténete rendkívüli mértékben lesokkolt, és ugyanezt a…

Keresztyén emberként nem légüres térben élünk. Hitünket és Istenhez fűződő kapcsolatunkat nem vákuumban éljük meg. Nincs olyan, hogy van Isten és vagyok én, minden más pedig kívül marad ezen a kapcsolaton. Saját hitünk, saját életünk, saját Krisztus-követésünk egy adott helyen, egy adott időben, egy nyelv szavait és logikáit felhasználva és egy adott kulturális közegben történik. A fő kérdés, hogy miként viszonyul egymáshoz életünk Ura és életünk tere, milyen összefüggésben van Krisztus és a kultúra? A múlt század egyik meghatározó amerikai teológusa, Richard Niebuhr szerint a keresztyénség két évezredes történetében legalább ötféle válasz született Krisztus és a kultúra kapcsolatának meghatározására. https://www.harmat.hu/uzlet/krisztus-es-kultura/…

Megsebeztek. Megbántottak. Megcsaltak. Átvertek. Kirúgtak. Elhagytak. Becsaptak. Megaláztak. Kifosztottak. Elhurcoltak. Mind szenvedő szerkezetes szavak, amelyek életünk legborzalmasabb tapasztalásait sűrítik magukba. Helyzetek, amelyek egyik napról a másikra értek bennünket. Váratlanul érkeztek és sújtottak le ránk, mint a tavaszi zápor a verős napsütés óráiban. Csupa passzív szerkezet, amelyekben a történések és a történésekben résztvevők nem kérdeztek meg bennünket, hogy egyáltalán szeretnénk-e elviselni mindazt a fájdalmat, szorongást és megaláztatást, amelyeket ránk szabadítottak. Ezek azok a percek, amikor joggal érezzük magunkat jogfosztottnak és kisemmizettnek. Ilyenkor senki emberfia nem hibáztathat bennünket, nem fizethet ki olcsó tanácsok sokaságával. A megsemmisülés leheletét arcunkon érezve egyszerre vesz rajtunk…

Pünkösdig hosszú út vezet. A csodák nem adatnak könnyen. A Szentlélek, minden ajándékával és kegyelmével együtt nem hullik csak úgy a nyakunkba. Az ablakokat kicsapó szélvihar ugyanis csak a bezárt szoba nyomott levegője számára felüdítő. A lángnyelvek csak a sötétségben vacogóknak jelent újat, megmagyarázhatatlant, fényt. A nyelveken beszélés azoknak lesz csoda, akik régóta képtelenek már szólni – magukhoz, másokhoz, Istenhez. Az első pünkösd története csak akkor lesz a mi történetünkké, ha látjuk, érezzük és éljük a mélységet, a csalódottságot, a félelmet és kilátástalanságot, amibe beköszönt az áldott Lélek. Pünkösdig hosszú út vezet. Az ösvény valahol ott veszi kezdetét, hogy kilépünk…

Újra és újra egy kérdés forog bennem: vajon miért van az, hogy nehezen tűrünk meg másokat is Isten kebelén magunk mellett? Miért van az, hogy előszeretettel lubickolunk a kiválasztottság jóleső érzésében, miközben nehezen tűrjük azt, hogy ugyanez talán másokra is ugyanígy igaz? Miért van az, hogy nagy élvezettel vesszük a falatokat magunkhoz az Atya Isten asztalánál, ugyanakkor megtagadjuk azok élvezetét másoktól? Még mindig miértek… Miért van az, hogy azt hisszük, mi vagyunk a házigazdák Isten országában, és jogunk van ahhoz, hogy bárki mást kívül rekesszünk? Miért érezzük azt, hogy a mennyország kapuinál mi állunk és mi dönthetjük el, ki méltó…

Újra és újra belegondolok abba, milyen ingatag ez a húsvéti történés. Az evangéliumok sem leplezik az események hihetetlenségét. A mindenek mögé néző józan emberi ész számára a feltámadás legfeljebb asszonyi fecsegés, a megszomorodott szívek képzelgése, a csalódott tanítványok belső meggyőződésében létrejövő szilárd hit, a Názáretit követők szélhámos húzása, amikoris ellopják a halott testet és ezzel becsapják az egész világot. Húsvétban megütközik a magyarázatokat követelő kétkedő elme az alig-alig hihető isteni csodával. Ennyi van nekünk: néhány asszony bizonysága, néhányszáz szemtanú ellentmondásos elbeszélése. Mint ahogy a homok kipereg kezeink közül, úgy hervadnak el a bizonyítékok a ma embere számára. A keresztyének kockáztató…

Néhány évvel ezelőttről hívom vissza az egyik kedves emlékemet, amikor megtapasztaltam, hogy Isten jelenléte az övéi között nincs korlátok közé szorítva. Amikor 2014-ben kirobbant a kijevi majdan, utána pedig a kelet-ukrajnai háború, gyülekezetünk kisebb közössége úgy döntött, hogy imádságban minden nap összegyűl és ezt az egész nyomorúságot Az elé teszi le, Aki tud is kezdeni valamit vele. Eleinte több hónapon keresztül buzgón imádkoztunk közösen az ügyért. Aztán lassan fogyni kezdett a buzgalom és ezzel együtt a csapat létszáma is. Egyik nap, amikor a megadott időpontban megjelentem a gyülekezeti ház udvarán, nem fogadott más, csak egy idősebb néni. Vártunk, várakoztunk, hátha…

Sokáig nem tudtam elhelyezni a keresztyén életemben az úrvacsorával való élés gyakorlatát. Persze tudtam, hogy ez elvileg fontos dolog, tudtam, hogy akkor és ott valami történik, de igazából az egész rituálét valami formális szerepként értettem: a lelkész felolvassa a kötelező mondatokat, a gyülekezet monoton hangon válaszol a kérdésekre, aztán egy falat kenyér, egy korty bor – és végeztünk. Aztán az egyik ilyen szokványos úrvacsorai közösség egyszercsak valami megmagyarázhatatlan drámává változott át. A kis falusi templom úrasztala körül megállva, egy félig lebénult középkorú férfi került velem szembe. Nem volt szép látvány. Ahogy kifelé vonulva húzta maga után bénult részeit egyszerre töltött…

Néhány héttel ezelőtt a Keleti pályaudvar előtt álltam. Még jónéhány perc maradt a vonat indulásáig, így gondoltam élvezem még egy kicsit a délutáni napsütés pillanatait. A hömpölygő embertömegek morajlását aztán különféle hangok kezdték túlharsogni. Az aluljáróban egy fiatal srác egyszál gitárral a kezében valami kortárs popének variánsait üvöltötte a járókelők fülébe. A pályaudvar kapujában egy idős cigányember próbálta túlharsogni az ifjú negédes – mondanám: nyálas – repertoárját, valami fájdalmas balladára húzott rá. A kettő között megállva ostorozták a hangfoszlányok füleimet, melyre egy-egy külföldi csoport rikácsolása is rásegített. Aztán hirtelen minden hangot túlharsogott a több hangszórón keresztül kiszüremlő lágy, melankolikus zene,…

Nehéz a karácsonyban egyértelműséget látni. Telve van zavarral, homállyal, értetlenséggel. Mária: szűz és anya. József: az értelmetlen körülmények között értelmet kereső vőlegény. Megnémult Zakariás. Öregkorában szülő Erzsébet. Eltévedt bölcsek. Alvó pásztorok. Forrongó világ, tömött szálláshelyek, állatok leheletével melegedő Isten Fia. Gyermekgyilkosság. A politika undorító, mély bugyrait hűen képviselő Heródes. Csak tőszavakban az első karácsonyról. Nehéz a karácsonyban egyértelműséget látni. Talán módfelett belebonyolódtunk saját életünk labirintusaiba. A körülmények alakulása, a hétköznapok tévútjai, az apró koporsószegek, amelyek velünk vagy általunk történnek saját vagy mások életében, túlzottan kivehetetlenné teszik létezésünk térképét. A nyomokat elvesztettük, nincsenek csillagok az égen. Jelzés és irány nélkül tesszük…