Szerző

Homoki Gyula

Szerző

Gyula vagyok. 26 és a halál között. Indiana Jones-féle régész akartam lenni, végül lelkész lett belőlem. Jelenleg Sárospatakon vagyok fellelhető, a helyi teológián tanítok – legalábbis próbálkozom. Ha épp nem itt, akkor valamelyik fantasy-világban kapcsolom ki magam. Istennek már régen átadtam a szívem, azóta próbálom visszavenni, csak nem engedi. Amikor írok, magamból írok Róla, olykor rólam Belőle.

„Látod ezeket a nagy épületeket? Nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának.” (Mk 13,2) Mintha egy könnyed kis délutáni városnézés képe jelenne meg előttünk. Jézus és a tanítványok békésen sétálgatnak a templom körül, s ezek a drága lelkek megroppannak az épület grandiózus látványa alatt, szinte kibukik belőlük a mindent letaglózó csodálkozás hangja: „Mester, nézd, mekkora kövek és mekkora épületek!”. Minden turista jól ismeri az érzést, amikor valami furcsa okból egy lenyűgöző látvány egyértelmű szépségét elkezdi magyarázni egyik a másiknak, miközben ugyanazt nézik és ugyanazt érzik. Csakhogy a tanítványok számára – hithű zsidók lévén – a templom sokkal többet…

A pünkösd egyik nagy titka éppen a befejezetlenségében van. Igen, egyszer egy napon, ahogyan régen megígérte, Isten kitöltötte a Lelkét e világra. Péter, tüzes nyelvek, szélzúgás, megtérők, ésatöbbi. Mégis, az ehhez hasonló nagy történeteket olvasva némi féltékenység vesz erőt a mindenkori hívő emberen, mert hát valljuk be őszintén, saját életünkben, istentiszteleteinken, ritkán lesz ennyire láthatóvá, érezhetővé a Szentlélek jelenléte. Nem féltjük az úrasztali terítőket, hogy lángra kapnak, vagy a vázát, hogy elfújná a szélvész. Mégis, a pünkösd – minden külső kelléke nélkül – máig velünk élő ünnep. A tanítványoktól búcsúzó Jézus János evangélista szerint a Paraklétosz, a Vigasztaló vagy Pártfogó…

Talán joggal várhatnánk el, hogy egy valamire való történet miután elérte csúcspontját, a boldog tanulság levonása felé vezesse az embert. A tetőpont után, ami előtt minden mozzanat meg esemény olyan mérhetetlenül zavarba ejtő és homályos, minden kerüljön a helyére, a kirakós apró részei nyerjék el értelmüket a nagy egészben. Mi meg mélyet sóhajthatunk, becsukjuk a könyvet és visszatesszük a polcra. Aki ilyen várakozásokkal közelít az evangéliumhoz, félő, csalódni kényszerül. Krisztus feltámadása ugyanis, ami vitathatatlanul az evangélium betetőzése, mintha mit sem változtatott volna a drámában szereplő emberi sorsokon. Az első húsvét napjáról szóló leírások nem köntörfalaznak: a tanítványok életét és állapotát…

A halál valósága vert fel álmomból. Minden olyan igazinak tűnt. A szeretett végső elköltözése. A könnyek. A jajgató gyásznép. A tehetetlenség lomha érzése, amely az ember minden porcikáját megköti fáradtsággal. A komor református zsoltárok mélabús lüktetése. A pap és a néhány körülötte álló kedélyes kis beszélgetése, amely a temetések előtt a rutin pályájára állítja a szertartást az Isten hivatalosa előtt. A nyitott koporsó és a fölébe hajolók nyugtázó pillantása: tényleg meghalt. Egyetlen borzalmas szimfóniává nőtte ki magát a jelenet, amely berántja az embert valami örvénylő sötétségbe, és nem engedi elmenekülni onnan. Valami végérvényesen lezárult. Az egész azért ijesztő, mert a…

A hetvenes éveiben járó bácsi nagy és kifejező gesztusok közepette érkezett az istentiszteletre. Köszöntöttem, kérdeztem, mire fel ez a nagy hevesség. Mondta, hogy a barátjának éppen azt magyarázta, hogy a híradóban arról beszéltek, Európában a keresztyénség 2050-re meg fog szűnni. Oldani akartam a feszültségét, és félig-meddig viccesen azt mondtam neki: „De hát ne tessék aggódni! Ázsiában, Afrikában és Dél-Amerikában robbanó mértékben növekszik a keresztyének száma.” Meghűlten, elsápadva csak annyit felelt: „Sárgák? Feketék? Ne higgyen azoknak!”. *** A háború kétszáz valahányadik napján szálltam fel a vonatra. A fülhallgatóm bekrepált, így kénytelen-kelletlen hallottam, miről beszélgetnek a körülöttem ülők. Természetesen a téma itt…

Sose tanultam meg úszni. Ennek okán pedig a víz számomra nem igazán az a közeg, amiben önfeledten otthon érzem magam. Olykor előfordult, hogy kenuba vagy hajóba kényszerítettek, s miközben mindenki élvezte a vízitúra izgalmait, az én fejemben ezer és egy módon képzeltem el a halál beköszöntét: a csónakot egy nagy hal fellöki, az felborul, a mentőmellény lecsúszik rólam, aztán szállítanak haza síró anyámnak a fekete zsákban. Meg effélék. Különös, de ez a cseppet sem komolyan vehető szcenárió valamit azért mégis elárul a fiatal felnőttlétről. Izgalmas, mély víz, amiben az ember teljesen meg van győződve arról, hogy a következő óvatlan pillanatban…

Az Isten jelenléte ebben a világban korántsem magától értetődő igazság. A látásunk, hallásunk, tapintásunk, belső életünk megannyi kavargása mind istennélküliségről akar meggyőzni bennünket. Rángatnak a képek, cibálnak a hangok, a durván odalökött szavak, a nyomorúságokat testközeliségből mutató híradások. Isten jelenléte és tapasztalása ritkán tűnik minden kétséget kívül rekesztő élménynek. A régi misztikusok is őszintén vallanak arról, hogy az Isten boldog látásának öröme hamar tovaröppen, és a lélek a megdicsőülés hegyéről folyton folyvást visszarepül a kétértelműségekkel hemzsegő világba. Aztán kezdődhet megint minden elölről: küzdés, mászás, kapaszkodás, hinni akarás, aztán röpke megelégülés, visszazuhanás. Advent fényeinél ritkán jut eszünkbe a Szentlélek személye. Még…

C. S. Lewis Narnia krónikái című könyvsorozata telis-tele van megkapó jelenetekkel. Nekem mégis az egyik személyes kedvencem A Hajnalvándor útjából az a mozzanat, amikor a mindenki számára elviselhetetlen, okoskodó, visszataszítóan felnőtteskedő és idegesítő Eustace Scrubb Narnia világában egyszer egy sárkányodúba tévedt, majd álmából felocsúdva azzal a ténnyel kellett szembesülnie, hogy ő maga is sárkánnyá változott. A mesélő nem hagy bennünket kétségek között: a fiatal fiú valójában csak elnyerte azt a külsőt, ami a legjobban illett belső tulajdonságaihoz. Eustace első reakciója természetét figyelembe véve az volt, hogy megállapította, végre nem kell senkitől és semmitől tartania, nem szállhat senki szembe a hatalmával…

A szászországi Meissen dómjának egyik oltárképe jár manapság a fejemben, amit augusztus elején volt szerencsém saját szememmel is látni. A kép a maga részletgazdagsága mellett egy sajátos kontrasztot tár elénk. A Kisjézus kiszolgáltatottan ül édesanyja ölében, testét alig takarja némi göngyöleg – maga az elesettség, a törékenység és mégis hatalom és tekintély fikarcnyi megnyilvánulása nélkül. Körülötte ott vannak a kor nagyjai, az ékes ruhába öltözött érsek, a felcicomázott pompában megjelenő fejedelem, messziről jött egzotikus alakok, akik mind trónusokról és magasodó székekről szállnak alá, hogy meghajtsák térdüket a kisded előtt. Furcsamód első gondolatom az volt a megható látvány után, hogy ez…

A háború első napjai sokunkat igencsak intenzív állapotba kergettek. Mindannyiunk egy eddig még nem tapasztalt valóságban találtuk magunkat. Bármilyen hosszabb vagy rövidebb beszélgetés az éppen aktuális, percre pontos hírtöredékek összerakásáról szólt. Latolgattuk, vajon mi jöhet most. Okoskodtunk, milyen okok, milyen célok húzódnak meg a borzalom mögött. A jövő – pillanatnyi vagy hosszabb távú – titkainak fürkészéséből álltak a beszélgetések nagy részei. Napokon belül eljutottam oda, hogy totálisan elveszettnek éreztem magam az információk özönében, miközben a válság praktikus kezelésének megannyi részletkérdései is megválaszolásra, megoldásra vártak. Így történt, hogy egyszer csak az egyik kedves barátommal találtam magam szembe. A fejem, a szívem,…