Szerző

Homoki Gyula

Szerző

Gyula vagyok. 26 és a halál között. Indiana Jones-féle régész akartam lenni, végül lelkész lett belőlem. Jelenleg Sárospatakon vagyok fellelhető, a helyi teológián tanítok – legalábbis próbálkozom. Ha épp nem itt, akkor valamelyik fantasy-világban kapcsolom ki magam. Istennek már régen átadtam a szívem, azóta próbálom visszavenni, csak nem engedi. Amikor írok, magamból írok Róla, olykor rólam Belőle.

Hetedik éve indult útjára a blogunk. Még ízlelgetni kell ezt a számot, hiszen úgy tűnhet, hogy egy pillanat alatt elsuhant, mégis olyan sok tapasztalatot, élményt, emléket őriz, hogy tízszer annyinak is érződhet. A Bibliában a hetes szám mindig valami többet rejt magában, a teljességet jelképezi. Így érezzük mi magunk is: az eddig megtett úton mi is a teljesedés felé haladtunk. Örömben és együtt sírásban. Mély, emberileg kibeszélhetetlen völgyeken keresztül és a hálaadás magaslatain. A fájdalmak, az elengedés, a halál és a találkozás, a reménység, a szeretet útjain. Egyéni életeinkben is rengeteg külső körülmény változott, de a TeSó mindannyiunk számára az…

Mindannyiunk életében eljön a pont, amikor nagyon nehézzé válik a hit. Külső és belső körülmények összjátékaként egész egyszerűen megbénulunk, és képtelenek vagyunk bízni abban, hogy valaha is felkelünk, és még képesek leszünk újra járni. Talán valaki megbánt, megsebez, eldob magától, és a padlóra kerülünk. Talán az élet ezernyi baja közül egy vagy több ránk támad, és a szenvedések örvényébe taszít bennünket. Talán magunk alatt vágjuk a fát, és miután földre huppanunk, csak nézünk körbe: a világ halad körülöttünk, mi pedig csendben és sajgó tagokkal meredünk a talajon. Bárhogy is legyen, bármi is vezet el bennünket ebbe az állapotba, végig az…

Mindkét eset december elején történt meg velem. Egy munkás nap utáni estén saját gondolataim zavaros fellegébe burkolózva sétáltam a lakásom felé. Fáradt voltam, nyomta a fejem az, ami valószínűleg mindenkiét ezekben a hónapokban: a járvány, a bizonytalanság, a „meddig még?” kérdések tömkelege, a reménytelenség. Miközben már-már ismételten átengedtem magamat a fásultság ismerős szellemének, egy hang ütötte meg a fülem. Egy közeli iskola nagyterméből zene szűrődött ki, ismerős csángó dallamok. A résnyire nyitott ablakon keresztül belesve láttam, hogy egy nagy körben gyermekek táncolnak. Az egész egyszeriben olyan valószerűtlennek tűnt számomra: hát ezek nem tudják, mi van idekint? Ezek az alig-felnőttek nem…

Az év elején ajánlott számos lista – például számadások az elmúlt évről és tervek az ideire – elkészítése mellett talán érdemes megfontolnunk egy olvasási lista összeállítását is. Már csak azért is, hogy a gyakori „idén szeretnék többet olvasni” pontot az újévi fogadalmaink között konkrét tervekkel is megtámogassuk. Épp ezért a TeSó blog állandó szerzői közül néhányan megosztják az elmúlt évük legmeghatározóbb könyvélményét, kedvcsináló gyanánt. Ezek nem minden esetben kifejezetten „lelki” tartalmú kötetek, ellenben olyanok, amelyekből sokat tanultunk, önreflexióra sarkalltak, esetleg megráztak, meghatottak bennünket, vagy épp tágították világlátásunkat és hitértelmezésünket. Cserébe szívesen vesszük, ha hozzászólásban kiegészítitek a listát a saját legkedvesebb…

Karácsony környékén újra és újra elő szoktam venni Charles Dickens Karácsonyi énekét, előfordul, hogy többféle vászonra vitt filmfeldolgozását is megnézem: egyfajta készülődés ez a „karácsonyi szellem” befogadására. Az egyik legkedvesebb jelenetem az egész könyvben az, amikor a rideg, karácsonyiatlan Scrooge irodájába becsöppen unokaöccse, és elmondja, hogy számára mit is jelent az ünnep: „…mindig úgy gondolok a közelgő karácsonyra, mint jó ünnepre. Kedves, szeretetteljes, jótékony, kellemes ünnepre, az egyetlen olyan időszakra az évben, amikor férfiak és nők szélesre tárják bezárt szívük kapuját, és úgy gondolnak egymásra, mint útitársakra a sír felé vezető ösvényen, és nem mint vadidegen, ismeretlen célok felé kapaszkodó…

A mobiljaink és egyéb elektromos kütyüjeink szinte testünk részévé váltak, és néha tényleg az az érzésünk támad, hogy üressé válik a kezünk, ha nem szorít valami világító képernyőt. Anélkül, hogy démonizálnánk ezeket a dolgokat, vagy bölcsen felállítanánk a „mindent lehet jóra és rosszra is használni” középutas megoldást, egyszerűen csak azt a kérdést tenném fel, hogy tényleg lemaradunk-e bármiről is, ha néhány perc erejéig – vagy akár egy óra hosszára is – letesszük a hozzánk nőtt készülékeinket. Szerintem az egyik legnagyobb veszélye az online térben töltött túl sok időnek, hogy egyszerűen beleragadunk, és azt gondoljuk, hogy minden fontos dolog, minden szóra…

A régi keresztyén hagyomány szerint advent a nagy szembenézés ideje. Ez idő tájt az úgynevezett négy végső dolog, a halál, az ítélet, a pokol és a menny felé fordították figyelmüket a hívek. Ma már elég nehéz megragadni az elképzelés lényegét, hiszen könnyebben jutnak eszünkbe a karácsonyt megelőző időszakban a Coca-Colás ünnepi kamionok, a legfinomabb mézeskalács-receptek vagy a tökéletesen ízesített forralt borok titkai, mint ezek a – többségükben – kellemetlen jelenségek. Most komolyan: ki szeretne a halálra, az ítéletet trombitaszóval meghirdető angyalokra, tűzre meg hasonló iszonyú dolgokra gondolni ezekben a meghitt napokban?! Úgy hangzik az egész, mint valami szándékos partigyilkosság, amellyel…

Vegyél részt a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ) egyik kampányában, és támogass adományoddal egy rászorulót! Jobb adni, mint kapni. Micsoda triviális közhely, amelyet már-már rongyosra használtunk a hétköznapi beszédben. Talán sokan nincsenek is tisztában vele, hogy ez a szólás nem valamelyik népmese egyszerű tanulságaként szivárgott be a köznyelvbe, hanem egy újszövetségi igére mutat. Amikor Pál búcsút vett az egyik gyülekezettől, akkor állította önmaga kemény munkáját példaként eléjük: „…jól tudjátok, hogy a magam szükségleteiről meg a velem levőkéről ezek a kezek gondoskodtak. Mindezekben megmutattam nektek, hogy milyen kemény munkával kell az erőtlenekről gondoskodni, megemlékezve az Úr Jézus szavairól. Mert ő mondta: «Nagyobb…

„Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak… Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben.” (2Kor 4,7.10) Egy ideje nem hagy már nyugodni a kérdés, hogy vajon mióta gondoljuk azt, hogy a keresztyénség az erősek vallása. Hadd hozzam kicsit közelebb a kérdést: mióta felejtettük el, hogy egyházunk, közösségeink – benne saját magunk – nem az erősek és a már dicsőséges, feddhetetlen szentek gyülekezete, hanem törékeny szentek közössége, akik kegyelemre szorulnak? Emlékszem, néhány évvel ezelőtt Philip Yancey Meghökkentő kegyelem című könyvének kezdőtörténete rendkívüli mértékben lesokkolt, és ugyanezt a…

Keresztyén emberként nem légüres térben élünk. Hitünket és Istenhez fűződő kapcsolatunkat nem vákuumban éljük meg. Nincs olyan, hogy van Isten és vagyok én, minden más pedig kívül marad ezen a kapcsolaton. Saját hitünk, saját életünk, saját Krisztus-követésünk egy adott helyen, egy adott időben, egy nyelv szavait és logikáit felhasználva és egy adott kulturális közegben történik. A fő kérdés, hogy miként viszonyul egymáshoz életünk Ura és életünk tere, milyen összefüggésben van Krisztus és a kultúra? A múlt század egyik meghatározó amerikai teológusa, Richard Niebuhr szerint a keresztyénség két évezredes történetében legalább ötféle válasz született Krisztus és a kultúra kapcsolatának meghatározására. https://www.harmat.hu/uzlet/krisztus-es-kultura/…