Szerző

Homoki Gyula

Szerző

Gyula vagyok. 26 és a halál között. Indiana Jones-féle régész akartam lenni, végül lelkész lett belőlem. Jelenleg Sárospatakon vagyok fellelhető, a helyi teológián tanítok – legalábbis próbálkozom. Ha épp nem itt, akkor valamelyik fantasy-világban kapcsolom ki magam. Istennek már régen átadtam a szívem, azóta próbálom visszavenni, csak nem engedi. Amikor írok, magamból írok Róla, olykor rólam Belőle.

A háború első napjai sokunkat igencsak intenzív állapotba kergettek. Mindannyiunk egy eddig még nem tapasztalt valóságban találtuk magunkat. Bármilyen hosszabb vagy rövidebb beszélgetés az éppen aktuális, percre pontos hírtöredékek összerakásáról szólt. Latolgattuk, vajon mi jöhet most. Okoskodtunk, milyen okok, milyen célok húzódnak meg a borzalom mögött. A jövő – pillanatnyi vagy hosszabb távú – titkainak fürkészéséből álltak a beszélgetések nagy részei. Napokon belül eljutottam oda, hogy totálisan elveszettnek éreztem magam az információk özönében, miközben a válság praktikus kezelésének megannyi részletkérdései is megválaszolásra, megoldásra vártak. Így történt, hogy egyszer csak az egyik kedves barátommal találtam magam szembe. A fejem, a szívem,…

Rendkívüli időkben alapelvárás a gyors reakció. Amikor nagy vész szabadul egy országra, ott bizony tenni kell valamit. Az idő szorít, a percek fogynak, és ilyenkor minden egyes pillanat számít. A tétovázás újabb életeket követelhet, a bekövetkezett katasztrófa – legyen az bármilyen is – pedig sorra szedi az áldozatait. Krízishelyzetekben a tétlenség veszélyes, és a szó szoros értelmében véve pusztító hatású is. Jóel próféta idejében Izráel népe egy addig aligha tapasztalt természeti katasztrófával nézett szembe. Egy szinte a semmiből feltűnő sáskaraj teljesen felemésztette az ország földjein lévő gabonát, amelynek következményeként az éhezés valóságos lehetőséggé vált a nép számára. A próféta érzékletesen…

Próbálom felidézni és visszahívni az emléket arról a napról. Az évek porát lefújni róla, mint ahogy egy régi képet szabadítunk ki az idő rárakódott rétege alól. Emlékszem, nagy izgalommal vártuk Galilea egy kis szegletében, hogy végre ránk köszöntsön az engesztelés napja, a jóm kippúr, ahogyan mind a mai napig nevezik Izráel fiai. Leálltunk a munkával. Elcsendesítettük az egyébként állandóan szóló zenét az udvarban. Böjtöltünk, egész nap nem vettünk magunkhoz sem ételt, sem italt. Valahogy tudatosan vagy tudat alatt átadtuk magunkat annak a lüktetésnek, ami átjárta az országot azon a meleg októberi napon. Merthogy tényleg minden megállt és szinte megízlelte az…

„Sok pestis és sok háború volt a világon. De pestis és háború mindig készületlenül éri az embert” – mondja Camus elbeszélője A pestisben. Egy héttel ezelőtt háború hírére ébredt a világunk, és egyszer csak egy rémálomban találtuk magunkat, amelynek korántsem látszik a vége. Az óra mutatója jár ugyan, a naptári év napjai követik egymást, az idő azonban megállt – nem mozdul. Mi pedig itt vagyunk, megrendülten, készületlenségünk teljes tudatában. Hetven évnyi béke után újra fegyverek dördülnek, ember ember ellen támad, testvér kaszabol testvért. Bombák robbannak, épületek égnek, szirénák hangzanak fel, katonák és civilek halnak meg, menekültek kelnek át a határokon…

Valahol olvastam, hogy az Y-generációsok beszélgetései 90%-ban arról szólnak, hogy az egyik fél beszámol arról, hogy épp milyen sorozatot néz, mire a másik bólogat, hogy „igen, igen, abba már én is bele akartam kezdeni…”. Valahogy így vagyunk a könyvekkel is: akinek épp meghatározó könyvélményben van része, általában alig bírja magában tartani, pedig nem mindig ez a legjobb téma azok számára, akik nem ismerik az adott kötetet. Év elején viszont már hagyomány nálunk, hogy nem fogjuk vissza magunkat, és szerzőink az előző évben olvasott könyveik közül választanak egyet, amit szívesen ajánlanak a TeSó blog olvasóinak. Szóval, ha épp az olvasási listádat…

Napok óta azon tűnődöm, vajon mi van azokkal, akiknek nincs karácsonya. Bölcsekkel, mágusokkal, akik ugyanazt a csillagot látták az égen, mint társaik, mégsem indultak több ezer kilométeres útra. Nekik nem volt elég a mennybolt sötétjén feltűnő világosság. Pásztorokkal, akik másutt legeltették a nyájukat, messze a betlehemi mezőktől. Nekik nem jelentek meg angyalok, esélyük sem volt hallani arról, miként talál egymásra Isten dicsősége és az ember békessége a menny és föld metszésének ünnepén. A fogadóssal, aki a panziója kényelmében számolgatta zsíros bevételét, miközben a falu határában valahol felsírt a gyermek, és elhozta számára is az örök élet gazdagságát. Írástudókkal, akik papírtekercsekkel…

Hogy mi köze Frank Sinatra Jingle Bells-ének a démonokhoz, magam sem igazán tudtam, mindaddig, amig elém nem került egy cikk, amely azt ecsetelte, hogy a mai karácsonyi harangok használata valójában az ősi pogány szertartásokig vezethető vissza. A harang – hitték egykor az emberek – ugyanis elzavarja a gonosz szellemeket, és a különféle fesztiválok alkalmával ezzel a zajjal szavatolták a városok népei a biztonságukat az est beköszöntével. Az okosabbak úgy tartják, hogy a keresztyének – mint oly sok minden mást – átvették ezt a meggyőződést hitetlen elődeiktől, és felaggatták a harangra még azt a funkciót is, hogy istentiszteleti alkalmakra hívogasson. Az…

„Én vagyok a világ világossága” – mondta Jézus egykoron. Kevés olyan kijelentése van az evangéliumok lapjain, amit önmagára és tanítványaira egyaránt használt. Ez épp ilyen. Ugyanis az, aki azt mondta „Én vagyok a világ világossága”, egyszerre azt is megállapította a követőiről, hogy „Ti vagytok a világ világossága”. Hogy mit jelent ez a világosság és fény, senkinek nem kell szájbarágva ecsetelni. A fény természete szerint ad, áramlik, ömlik, a sötétségbe hasít azért, hogy a homályban lévő árnyak megfutamodjanak, az ember pedig biztonságban tudja elvégezni a maga feladatát. Gyermekkoromban a gyakori áramkimaradások idején hosszú estéket töltöttünk gyertyafény mellett. Így írtuk a leckét,…

Néhány évvel ezelőtti izraeli önkéntes évem ideje alatt találkoztam egy kis verssel, ami hatalmas plakáton lógott a helyi templom falán. Nyers magyar fordításban így tudom visszaadni: „Mi az ártatlan bűne? Hol kezdődik? Ott kezdődik, amikor nyugodtan, lógó kezekkel megvonja a vállát, félreáll, begombolja a kabátját, rágyújt egy cigire és ezt mondja: »Nem tehetek semmit«. Nos, itt kezdődik az ártatlan bűne.” Már első olvasásra is megfogott ez a rövid szöveg, mert belesűrűsödik mindaz, amit gyakorta érzek én magam is: a rossz diadalához valóban elég csak annyi, ha azt mondom „nem tehetek semmit”. Egy jól megírt fantasy nem hősként született nagy embereket…

Az istentisztelet az egyház legfontosabb életfeltétele, itt és ekkor lesz igazán láthatóvá, hogy mi az egyház célja és rendeltetése: Isten magasztalása, az Ő nevének megvallása és az Ő szolgálatának betöltése. Tudjuk jól, hogy az istentisztelet nem szorítható be heti egy vagy több órai templomlátogatásba, viszont ezek a kiemelt alkalmak (akár ünnepnap, vasárnap vagy hétköznap) olyan közvetlen találkozási lehetőségek Isten és a gyülekezeti tagok között, amelyek kézzelfoghatóvá és egyértelművé teszik az ember számára Isten jelenlétét. Csakhogy a különféle felekezetek másképpen ünneplik ezeket a találkozásokat: más istentiszteleti rendet (ezt nevezzük liturgiának) alkalmaznak, más énekeket énekelnek, talán stílusban is máshogy élik át és…