A hetvenes éveiben járó bácsi nagy és kifejező gesztusok közepette érkezett az istentiszteletre. Köszöntöttem, kérdeztem, mire fel ez a nagy hevesség. Mondta, hogy a barátjának éppen azt magyarázta, hogy a híradóban arról beszéltek, Európában a keresztyénség 2050-re meg fog szűnni. Oldani akartam a feszültségét, és félig-meddig viccesen azt mondtam neki: „De hát ne tessék aggódni! Ázsiában, Afrikában és Dél-Amerikában robbanó mértékben növekszik a keresztyének száma.” Meghűlten, elsápadva csak annyit felelt: „Sárgák? Feketék? Ne higgyen azoknak!”. *** A háború kétszáz valahányadik napján szálltam fel a vonatra. A fülhallgatóm bekrepált, így kénytelen-kelletlen hallottam, miről beszélgetnek a körülöttem ülők. Természetesen a téma itt…
Sose tanultam meg úszni. Ennek okán pedig a víz számomra nem igazán az a közeg, amiben önfeledten otthon érzem magam. Olykor előfordult, hogy kenuba vagy hajóba kényszerítettek, s miközben mindenki élvezte a vízitúra izgalmait, az én fejemben ezer és egy módon képzeltem el a halál beköszöntét: a csónakot egy nagy hal fellöki, az felborul, a mentőmellény lecsúszik rólam, aztán szállítanak haza síró anyámnak a fekete zsákban. Meg effélék. Különös, de ez a cseppet sem komolyan vehető szcenárió valamit azért mégis elárul a fiatal felnőttlétről. Izgalmas, mély víz, amiben az ember teljesen meg van győződve arról, hogy a következő óvatlan pillanatban…
Az Isten jelenléte ebben a világban korántsem magától értetődő igazság. A látásunk, hallásunk, tapintásunk, belső életünk megannyi kavargása mind istennélküliségről akar meggyőzni bennünket. Rángatnak a képek, cibálnak a hangok, a durván odalökött szavak, a nyomorúságokat testközeliségből mutató híradások. Isten jelenléte és tapasztalása ritkán tűnik minden kétséget kívül rekesztő élménynek. A régi misztikusok is őszintén vallanak arról, hogy az Isten boldog látásának öröme hamar tovaröppen, és a lélek a megdicsőülés hegyéről folyton folyvást visszarepül a kétértelműségekkel hemzsegő világba. Aztán kezdődhet megint minden elölről: küzdés, mászás, kapaszkodás, hinni akarás, aztán röpke megelégülés, visszazuhanás. Advent fényeinél ritkán jut eszünkbe a Szentlélek személye. Még…
C. S. Lewis Narnia krónikái című könyvsorozata telis-tele van megkapó jelenetekkel. Nekem mégis az egyik személyes kedvencem A Hajnalvándor útjából az a mozzanat, amikor a mindenki számára elviselhetetlen, okoskodó, visszataszítóan felnőtteskedő és idegesítő Eustace Scrubb Narnia világában egyszer egy sárkányodúba tévedt, majd álmából felocsúdva azzal a ténnyel kellett szembesülnie, hogy ő maga is sárkánnyá változott. A mesélő nem hagy bennünket kétségek között: a fiatal fiú valójában csak elnyerte azt a külsőt, ami a legjobban illett belső tulajdonságaihoz. Eustace első reakciója természetét figyelembe véve az volt, hogy megállapította, végre nem kell senkitől és semmitől tartania, nem szállhat senki szembe a hatalmával…
A szászországi Meissen dómjának egyik oltárképe jár manapság a fejemben, amit augusztus elején volt szerencsém saját szememmel is látni. A kép a maga részletgazdagsága mellett egy sajátos kontrasztot tár elénk. A Kisjézus kiszolgáltatottan ül édesanyja ölében, testét alig takarja némi göngyöleg – maga az elesettség, a törékenység és mégis hatalom és tekintély fikarcnyi megnyilvánulása nélkül. Körülötte ott vannak a kor nagyjai, az ékes ruhába öltözött érsek, a felcicomázott pompában megjelenő fejedelem, messziről jött egzotikus alakok, akik mind trónusokról és magasodó székekről szállnak alá, hogy meghajtsák térdüket a kisded előtt. Furcsamód első gondolatom az volt a megható látvány után, hogy ez…
A háború első napjai sokunkat igencsak intenzív állapotba kergettek. Mindannyiunk egy eddig még nem tapasztalt valóságban találtuk magunkat. Bármilyen hosszabb vagy rövidebb beszélgetés az éppen aktuális, percre pontos hírtöredékek összerakásáról szólt. Latolgattuk, vajon mi jöhet most. Okoskodtunk, milyen okok, milyen célok húzódnak meg a borzalom mögött. A jövő – pillanatnyi vagy hosszabb távú – titkainak fürkészéséből álltak a beszélgetések nagy részei. Napokon belül eljutottam oda, hogy totálisan elveszettnek éreztem magam az információk özönében, miközben a válság praktikus kezelésének megannyi részletkérdései is megválaszolásra, megoldásra vártak. Így történt, hogy egyszer csak az egyik kedves barátommal találtam magam szembe. A fejem, a szívem,…
Rendkívüli időkben alapelvárás a gyors reakció. Amikor nagy vész szabadul egy országra, ott bizony tenni kell valamit. Az idő szorít, a percek fogynak, és ilyenkor minden egyes pillanat számít. A tétovázás újabb életeket követelhet, a bekövetkezett katasztrófa – legyen az bármilyen is – pedig sorra szedi az áldozatait. Krízishelyzetekben a tétlenség veszélyes, és a szó szoros értelmében véve pusztító hatású is. Jóel próféta idejében Izráel népe egy addig aligha tapasztalt természeti katasztrófával nézett szembe. Egy szinte a semmiből feltűnő sáskaraj teljesen felemésztette az ország földjein lévő gabonát, amelynek következményeként az éhezés valóságos lehetőséggé vált a nép számára. A próféta érzékletesen…
Próbálom felidézni és visszahívni az emléket arról a napról. Az évek porát lefújni róla, mint ahogy egy régi képet szabadítunk ki az idő rárakódott rétege alól. Emlékszem, nagy izgalommal vártuk Galilea egy kis szegletében, hogy végre ránk köszöntsön az engesztelés napja, a jóm kippúr, ahogyan mind a mai napig nevezik Izráel fiai. Leálltunk a munkával. Elcsendesítettük az egyébként állandóan szóló zenét az udvarban. Böjtöltünk, egész nap nem vettünk magunkhoz sem ételt, sem italt. Valahogy tudatosan vagy tudat alatt átadtuk magunkat annak a lüktetésnek, ami átjárta az országot azon a meleg októberi napon. Merthogy tényleg minden megállt és szinte megízlelte az…
„Sok pestis és sok háború volt a világon. De pestis és háború mindig készületlenül éri az embert” – mondja Camus elbeszélője A pestisben. Egy héttel ezelőtt háború hírére ébredt a világunk, és egyszer csak egy rémálomban találtuk magunkat, amelynek korántsem látszik a vége. Az óra mutatója jár ugyan, a naptári év napjai követik egymást, az idő azonban megállt – nem mozdul. Mi pedig itt vagyunk, megrendülten, készületlenségünk teljes tudatában. Hetven évnyi béke után újra fegyverek dördülnek, ember ember ellen támad, testvér kaszabol testvért. Bombák robbannak, épületek égnek, szirénák hangzanak fel, katonák és civilek halnak meg, menekültek kelnek át a határokon…
Valahol olvastam, hogy az Y-generációsok beszélgetései 90%-ban arról szólnak, hogy az egyik fél beszámol arról, hogy épp milyen sorozatot néz, mire a másik bólogat, hogy „igen, igen, abba már én is bele akartam kezdeni…”. Valahogy így vagyunk a könyvekkel is: akinek épp meghatározó könyvélményben van része, általában alig bírja magában tartani, pedig nem mindig ez a legjobb téma azok számára, akik nem ismerik az adott kötetet. Év elején viszont már hagyomány nálunk, hogy nem fogjuk vissza magunkat, és szerzőink az előző évben olvasott könyveik közül választanak egyet, amit szívesen ajánlanak a TeSó blog olvasóinak. Szóval, ha épp az olvasási listádat…