Homoki Gyula bejegyzései

Gyula vagyok. 26 és a halál között. Indiana Jones-féle régész akartam lenni, végül lelkész lett belőlem. Jelenleg Sárospatakon vagyok fellelhető, a helyi teológián tanítok – legalábbis próbálkozom. Ha épp nem itt, akkor valamelyik fantasy-világban kapcsolom ki magam. Istennek már régen átadtam a szívem, azóta próbálom visszavenni, csak nem engedi. Amikor írok, magamból írok Róla, olykor rólam Belőle.

Jelenlévő

Nehéz a karácsonyban egyértelműséget látni. Telve van zavarral, homállyal, értetlenséggel. Mária: szűz és anya. József: az értelmetlen körülmények között értelmet kereső vőlegény. Megnémult Zakariás. Öregkorában szülő Erzsébet. Eltévedt bölcsek. Alvó pásztorok. Forrongó világ, tömött szálláshelyek, állatok leheletével melegedő Isten Fia. Gyermekgyilkosság. A politika undorító, mély bugyrait hűen képviselő Heródes. Csak tőszavakban az első karácsonyról.

Nehéz a karácsonyban egyértelműséget látni. Talán módfelett belebonyolódtunk saját életünk labirintusaiba. A körülmények alakulása, a hétköznapok tévútjai, az apró koporsószegek, amelyek velünk vagy általunk történnek saját vagy mások életében, túlzottan kivehetetlenné teszik létezésünk térképét. A nyomokat elvesztettük, nincsenek csillagok az égen. Jelzés és irány nélkül tesszük egyik lábunkat a másik után remélve, hogy az út vezet valahová, és nem egyszerűen csak a végső megsemmisülés mély völgyébe zuhanunk majd alá.

olvasás folytatása

Új név – 14. nap

„Új neveden szólítanak téged, amelyet az Úr maga ad majd neked.” (Ézs 62,2)

Ezek a szavak évezredes távolságból szólnak hozzánk a mában. Egy megalázott, kifosztott, meggyötört, megszégyenített népnek hangzottak el először a fogság idegensége közepette. Isten népének legsötétebb adventje volt ez: elhagyott, reménytelen és szerencsétlen időszak, amikor szó szerint „féregnek” látta saját magát másokhoz viszonyítva. Valakinek, akit még Istene is hátrahagyott, és nem törődik velük, nem érdekli a helyzetük. Egy-egy ilyen pillanat talán számunkra is ismerősnek hathat. Amikor a gödör mélyéről – vagy még mélyebbről – gyenge és erőtlen hangunk is csak a lemondás keserűségével hangzik fel. Ilyenkor önmeghatározásunk, saját létünk, életünk tömör összefoglalása is keserű színeket fest: „Egy rakat szerencsétlenség vagyok”… Isten mégis „új nevet” ígér. Az ószövetségi ember számára saját neve nemcsak valami azonosító jelző önmagára nézve, hanem saját személyiségének és életének hordozója. Az új név új távlatokat nyit, új utakat önmagunk felé, új lehetőségeket arra, hogy saját helyzetünket átértékeljük. Ez is isteni ajándék – Ő maga adja nekünk.

Fel kell emelni a fejem. Nem hallgathatok magamra. Nem hallgathatok másra. Nem hallgathatok a körülöttem lévő, lehúzni akaró történések morajlására. Nem ezek határoznak meg engem. Még csak én magamat sem határozhatom meg. Hiszen Övé vagyok egyedül: testestül-lelkestül, életemben és halálomban. Ez a nevem: Krisztusé.

Homoki Gyula

← Vissza a naptárba

Teljes életélvezet – 10. nap

„De az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik, és jól él fáradságos munkájából.” (Préd 3,13)

Sokszor visszaköszönő problémaként tűnik fel keresztyénségünkben, hogy az Isten és ember közötti kapcsolatot elspiritualizáljuk, ellelkizzük, mintha Isten csak az üdvösségünkkel foglalkozna, mintha nem érdekelné az, hogy hétköznapi „világi” tevékenységeinkben hogyan és miképpen élünk. Az ilyenfajta megközelítés szerint az ember is két részre szakad: egyrészt ott van a „szent” része az életemnek, az Istennel való kapcsolatom, az egyéni kegyességem; másrészt viszont van a „minden más” kategória, az életem „alantasabb” tevékenységeinek összessége, ami nem is vonható bele Isten dicsőítésébe és szolgálatába. Nos, a Szentírás szerint nincs két életünk. Egyetlen életünk van, amely a maga teljességében Isten ajándéka, és amely a maga tökéletes egységében szolgálhat arra, hogy Isten dicsőségének színtere legyen. Az evés, az ivás, a munka mind-mind a hétköznapi életünk kifejeződésének apró mozzanatai, melyek egyrészt Isten ajándékai, másrészt pedig élvezhető részei az életnek, amelyek által közelebb kerülhetek Hozzá, és amiket az Ő szolgálatába állíthatok.

Karácsony csoda abban az értelemben véve is, hogy ott Isten igenlését láthatjuk. Igent mond a testre, a hétköznapi munkára, az evésre, ivásra, alvásra – mindenre, ami szerves része az emberi életnek. Krisztus mindenben hozzánk hasonlóvá lett, ezáltal megszentelte életünk egészét. A szó jó értelmében véve: nem bűn élvezni az életet, hiszen az élet, amelyet élünk megváltott és teljessé lett élet Krisztusban.

Homoki Gyula

← Vissza a naptárba

Mozdulni kellene – 4. nap

„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Máté 11,28)

Mindjárt kilenc óra. Épp az előbb nyitottam be a lakás ajtaján. Ma mögöttem van vagy ötszáz kilométer, a főváros nyüzsgő zaja, emberek morajlása, beszéd és szó, történések. Alig léptem ki a vonat vagonjából, az agyam már rögtön a holnapi nap feladatait vette sorra, meg a következő hét teendőit és az azutániét. Ja, igen, itt van még ez az adventi naptáras dolog is. Még egy kipipálásra váró kocka a sorban… Néha szégyellem a gépiességem, azt, hogy minden egy to-do listává zsugorodott az életemben. Megfáradás és megterhelés. Állapotok, amelyek rettenetesen időtlennek tűnnek, amelyeket nem lehet leírni valami könnyen szétmázolt mondással, hogy „aha, most ez egy ilyen neccesebb időszak”, hiszen már nem is emlékszem mikor kezdődtek, és fogalmam sincs, hogy valaha vége lesz-e. Ez a már-már klisévé torzult jézusi mondás a maga borzalmasan idilli nyugalmasságával roppant mód keserű ízűnek hat ebben a percben. Na persze, Jézus meg én a fűben heverészve, szalmaszál lóg a szánkból, röhögünk valami fura formájú felhőn, amint elvonul felettünk az égen… Mennyire groteszk! Aztán eszmélek, hogy Neki se voltak ilyen idilli nyugalmas órái, a wellness helyett a Gecsemáné várt rá. Ha pedig így van, akkor ez a megnyugvás valami belső dolog kell legyen, valami lelki tehermentesítés, odafigyelés Arra, akitől függ minden az égmegadta világon az életemben. Adventben mozdulni kell: „Jöjjetek!”. A megfáradás és megterhelés feneketlenségében nekünk kell odalépni Hozzá úgy, hogy közben tudjuk, ebben a „Jöjjetek”-ben már benne van az ígéret is: „Eljöttem. Itt vagyok. És itt is maradok.”.

Homoki Gyula

← Vissza a naptárba

Beszélgessünk!

Pál, szokása szerint, itt is elment a zsinagógába. Három héten keresztül minden szombaton beszélgetett a zsidókkal az Írásokról.” (Apostolok Cselekedetei 17,2 – Egyszerű Fordítás)

Ami számomra igazán meglepő Pál apostol missziójában, hogy mert kockázatot vállalni. Az első századi római városok csak úgy hemzsegtek a mindenféle vallási és filozófiai csoportosulásoktól, akik közül mindenki az üdvösség, a boldogság és a megváltás útját kínálta az arra tévedőknek. Sok esetben a zsinagóga sem volt más, mint egy nagy olvasztótégely, amiben egy csipetnyi mózesi törvényt kevertek némi misztikus ezotériával, és ezt adták el „zsidó” néven a betérőknek. Egy ilyen közegben labdába rúgni nem volt egyszerű dolog. Pál azonban mégsem hallgat, városról városra megy és beszélget. Nem rúgja az ajtót senkire, nem kopogtat az ajtókon prospektusokat tukmálva a lakókra. Nem szervez sütögetést a zsinagóga bejáratánál, hogy a jó illattal odacsalogassa az éppen arra járókat. Nem áll fel a főtéren valami piadesztára, és nem fenyegeti hallgatóságát az eljövendő ítélettel és a pokol kénköves lángjaival. Sok mindent nem csinál, amit talán mi evangelizáció vagy misszió néven láttunk már művelni, vagy akár saját magunk is részt vettünk benne. Egyszerűen bemegy hétről hétre a zsinagógába és beszélget, dialógust folytat az ottlévőkkel. Magabiztosan (de figyeljük meg: nem pöffeszkedően!) érvel azzal, hogy Jézus, a szenvedő Krisztus feltámadt a halálból, és ezzel minden megváltozott ezen a világon. A siker nem osztatlan: sokaknak elképzelhetetlen egy keresztre feszített isten látványa, az pedig még abszurdabb, hogy egy ilyen nagybetűs kudarcra építsék életüket. Akár csalódásnak is elkönyvelhetnénk a thesszalonikai missziós kiszállást, mert csak néhányan fogadják be a beszélgetés által plántált evangéliumot, de azok életében valóban meghatározó és egyre mélyülő valósággá lett.

olvasás folytatása