Szerző

Homoki Gyula

Szerző

Gyula vagyok. 26 és a halál között. Indiana Jones-féle régész akartam lenni, végül lelkész lett belőlem. Jelenleg Sárospatakon vagyok fellelhető, a helyi teológián tanítok – legalábbis próbálkozom. Ha épp nem itt, akkor valamelyik fantasy-világban kapcsolom ki magam. Istennek már régen átadtam a szívem, azóta próbálom visszavenni, csak nem engedi. Amikor írok, magamból írok Róla, olykor rólam Belőle.

Néhány évvel ezelőttről hívom vissza az egyik kedves emlékemet, amikor megtapasztaltam, hogy Isten jelenléte az övéi között nincs korlátok közé szorítva. Amikor 2014-ben kirobbant a kijevi majdan, utána pedig a kelet-ukrajnai háború, gyülekezetünk kisebb közössége úgy döntött, hogy imádságban minden nap összegyűl és ezt az egész nyomorúságot Az elé teszi le, Aki tud is kezdeni valamit vele. Eleinte több hónapon keresztül buzgón imádkoztunk közösen az ügyért. Aztán lassan fogyni kezdett a buzgalom és ezzel együtt a csapat létszáma is. Egyik nap, amikor a megadott időpontban megjelentem a gyülekezeti ház udvarán, nem fogadott más, csak egy idősebb néni. Vártunk, várakoztunk, hátha…

Sokáig nem tudtam elhelyezni a keresztyén életemben az úrvacsorával való élés gyakorlatát. Persze tudtam, hogy ez elvileg fontos dolog, tudtam, hogy akkor és ott valami történik, de igazából az egész rituálét valami formális szerepként értettem: a lelkész felolvassa a kötelező mondatokat, a gyülekezet monoton hangon válaszol a kérdésekre, aztán egy falat kenyér, egy korty bor – és végeztünk. Aztán az egyik ilyen szokványos úrvacsorai közösség egyszercsak valami megmagyarázhatatlan drámává változott át. A kis falusi templom úrasztala körül megállva, egy félig lebénult középkorú férfi került velem szembe. Nem volt szép látvány. Ahogy kifelé vonulva húzta maga után bénult részeit egyszerre töltött…

Néhány héttel ezelőtt a Keleti pályaudvar előtt álltam. Még jónéhány perc maradt a vonat indulásáig, így gondoltam élvezem még egy kicsit a délutáni napsütés pillanatait. A hömpölygő embertömegek morajlását aztán különféle hangok kezdték túlharsogni. Az aluljáróban egy fiatal srác egyszál gitárral a kezében valami kortárs popének variánsait üvöltötte a járókelők fülébe. A pályaudvar kapujában egy idős cigányember próbálta túlharsogni az ifjú negédes – mondanám: nyálas – repertoárját, valami fájdalmas balladára húzott rá. A kettő között megállva ostorozták a hangfoszlányok füleimet, melyre egy-egy külföldi csoport rikácsolása is rásegített. Aztán hirtelen minden hangot túlharsogott a több hangszórón keresztül kiszüremlő lágy, melankolikus zene,…

Nehéz a karácsonyban egyértelműséget látni. Telve van zavarral, homállyal, értetlenséggel. Mária: szűz és anya. József: az értelmetlen körülmények között értelmet kereső vőlegény. Megnémult Zakariás. Öregkorában szülő Erzsébet. Eltévedt bölcsek. Alvó pásztorok. Forrongó világ, tömött szálláshelyek, állatok leheletével melegedő Isten Fia. Gyermekgyilkosság. A politika undorító, mély bugyrait hűen képviselő Heródes. Csak tőszavakban az első karácsonyról. Nehéz a karácsonyban egyértelműséget látni. Talán módfelett belebonyolódtunk saját életünk labirintusaiba. A körülmények alakulása, a hétköznapok tévútjai, az apró koporsószegek, amelyek velünk vagy általunk történnek saját vagy mások életében, túlzottan kivehetetlenné teszik létezésünk térképét. A nyomokat elvesztettük, nincsenek csillagok az égen. Jelzés és irány nélkül tesszük…

„Új neveden szólítanak téged, amelyet az Úr maga ad majd neked.” (Ézs 62,2) Ezek a szavak évezredes távolságból szólnak hozzánk a mában. Egy megalázott, kifosztott, meggyötört, megszégyenített népnek hangzottak el először a fogság idegensége közepette. Isten népének legsötétebb adventje volt ez: elhagyott, reménytelen és szerencsétlen időszak, amikor szó szerint „féregnek” látta saját magát másokhoz viszonyítva. Valakinek, akit még Istene is hátrahagyott, és nem törődik velük, nem érdekli a helyzetük. Egy-egy ilyen pillanat talán számunkra is ismerősnek hathat. Amikor a gödör mélyéről – vagy még mélyebbről – gyenge és erőtlen hangunk is csak a lemondás keserűségével hangzik fel. Ilyenkor önmeghatározásunk, saját…

„De az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik, és jól él fáradságos munkájából.” (Préd 3,13) Sokszor visszaköszönő problémaként tűnik fel keresztyénségünkben, hogy az Isten és ember közötti kapcsolatot elspiritualizáljuk, ellelkizzük, mintha Isten csak az üdvösségünkkel foglalkozna, mintha nem érdekelné az, hogy hétköznapi „világi” tevékenységeinkben hogyan és miképpen élünk. Az ilyenfajta megközelítés szerint az ember is két részre szakad: egyrészt ott van a „szent” része az életemnek, az Istennel való kapcsolatom, az egyéni kegyességem; másrészt viszont van a „minden más” kategória, az életem „alantasabb” tevékenységeinek összessége, ami nem is vonható bele Isten dicsőítésébe és szolgálatába. Nos, a Szentírás szerint…

„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Máté 11,28) Mindjárt kilenc óra. Épp az előbb nyitottam be a lakás ajtaján. Ma mögöttem van vagy ötszáz kilométer, a főváros nyüzsgő zaja, emberek morajlása, beszéd és szó, történések. Alig léptem ki a vonat vagonjából, az agyam már rögtön a holnapi nap feladatait vette sorra, meg a következő hét teendőit és az azutániét. Ja, igen, itt van még ez az adventi naptáras dolog is. Még egy kipipálásra váró kocka a sorban… Néha szégyellem a gépiességem, azt, hogy minden egy to-do listává zsugorodott az életemben. Megfáradás és…

„Pál, szokása szerint, itt is elment a zsinagógába. Három héten keresztül minden szombaton beszélgetett a zsidókkal az Írásokról.” (Apostolok Cselekedetei 17,2 – Egyszerű Fordítás) Ami számomra igazán meglepő Pál apostol missziójában, hogy mert kockázatot vállalni. Az első századi római városok csak úgy hemzsegtek a mindenféle vallási és filozófiai csoportosulásoktól, akik közül mindenki az üdvösség, a boldogság és a megváltás útját kínálta az arra tévedőknek. Sok esetben a zsinagóga sem volt más, mint egy nagy olvasztótégely, amiben egy csipetnyi mózesi törvényt kevertek némi misztikus ezotériával, és ezt adták el „zsidó” néven a betérőknek. Egy ilyen közegben labdába rúgni nem volt egyszerű…

Tisztán emlékszem amint néhány hónappal ezelőtt éppen reggeli rutinomban főzögettem zenére a kávémat, amikor hirtelen valami rendkívül szokatlan reklám ütötte meg a fülem. Azonnal abbahagytam a rítust és újrahallgattam az egészet. Kiderült, hogy az egyik legújabb mesterséges intelligenciával felszerelt mobiltelefon piacra dobásáról szeretett volna tájékoztatni engem a gyártó. Más körülmények között a következő percben azonnal el is felejtettem volna az egészet, de ez az üzenet szöget ütött a fejemben, hadd tolmácsoljam teljes terjedelmében: https://www.youtube.com/watch?v=7CTEnn5PPDc Kedves ember! Nem tudod, hogy nézek ki, ezért néha félelmetes dolgokat képzelsz rólam. Ez természetes. Mindenki fél a változásoktól. Nem azért jöttem, hogy átvegyem a helyed.…

Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket. (1Jn 4,19) Lényegében mi is a keresztyénség? Nos, ha hallgatunk a bennünket körülvevő világ hangjaira, csakhamar kiderül számunkra, hogy nagy általánosságban véve nem túl pozitív benyomással vannak rólunk. Voltaire, a francia filozófus így foglalta össze tömören: „A keresztyénség a legnevetségesebb, legabszurdabb és legvéresebb vallás, amely valaha is megfertőzte világunkat”. A múlt században pedig Gandhi mutatott rá így a hívőkre: „Én nagyon szeretem Krisztust. A keresztyéneket már kevésbé. Annyira nem hasonlítanak Krisztusra!”. És mi a helyzet ma? Micsoda a keresztyénség, milyenek a keresztyének 2019-ben? Emlékszem, amikor egy fiatalemberrel beszélgettem, és amint kiderült,…