Szerző

Szatmári Valéria

Szerző

„Mi, keresztyének mindenkit szeretünk, de van, akit tényleg.” Sokan hallottuk már ezt a rövidke mondatot, amit megmosolygunk, miközben nem tagadhatjuk annak hitelességét. Ha magunkba nézünk, be kell vallanunk, hogy a krisztusi szeretetből talán jelesre vizsgáznánk, ha annak csak elméleti része lenne. A gyakorlati részéből viszont időnként megbuknánk. Pedig egy keresztyén ember élete bőségesen termi a Lélek gyümölcseit (Gal 5,22–23): békében élünk, miközben a jóság, a szelídség, a mértékletesség beragyogja a mindennapjainkat – csak a szeretteinket ne kérdezze meg senki, azokat, akiket egyébként tényleg szeretünk… Milyen nehéz sokszor a legfontosabb missziós területünkön, a családunkban, a szoros környezetünkben „Krisztus jó illatát árasztani”…

„Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus!”(Galata 2,20)  „Nem vagyok jó keresztyén, mert…” – gondoltam, mondtam már sokszor. Vannak olyan periódusai az életemnek, amikor a hívő keresztyén ember rossz példája vagyok; adódnak olyan helyzetek, amelyekre a reakcióm nem éppen krisztusi. És igen: jó lenne néha megmondani a magamét, kiosztani a másikat, mindezt egyáltalán nem építő szándékkal. Szívesen ítéletre küldenék másokat egy-egy tette alapján, jogosan vagy épp jogtalanul. Talán sokakhoz hasonlóan én is szeretném időnként felhasználni akár testi erőmet is, hogy rendezzek egy igazságtalan helyzetet. De miért is nem teszem, tesszük mindezeket meg?

„Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, és vegye fel a keresztjét és kövessen engem.” (Márk 8,34) A 21. század és a keresztyénség sokak szerint nem összeegyeztethető fogalmak, mivel a köztudat szerint a keresztyénség túlzottan konzervatív értékrendet képvisel/követel meg, míg a 21. század szabad és modern. Többször döbbentem rá arra, hogy a mai kor keresztyénsége ezt a szakadékot úgy hidalja át, hogy a modernséget, korszellemet egyfajta szabadosságként éli meg.