Október volt. Azokat a kora őszi, napsütéssel átitatott napokat éltük, amelyben az ember már érzi a hideg tél fuvallatát, de még benne ragad a nyár forgatagában, és addig kapaszkodik belé, ameddig csak képes rá. Épp a parkban sétálgattam, amikor hirtelen egy érzés kerített a hatalmába. Nem tudtam, nem is értettem miért, de olyan felszabadultságot és hálát éreztem, hogy még én is meglepődtem rajta. Ekkor jutott eszemben a 147. zsoltár egyik verse: „Megszabja a csillagok számát, nevet ad mindegyiknek” (Zsolt 147,4). Sokszor küzdök azzal – amivel úgy gondolom, legtöbbünknek meggyűlik a baja –, hogy feleslegesnek és tehetetlennek látom magam. Úgy érzem,…