Tizenöt éves voltam. Egy baptista táborban történt, egy nyári éjszakán, amikor a szervezők összegyűjtöttek bennünket táborozókat, s azt mondták, valami különlegesnek lehetünk szemtanúi. Elcsendesedtünk, és a szervezők segítségével újraélhettük a nagypénteki eseményeket. Láthattuk a páskavacsorát, a lábmosást, ahogy Péter megtagadja Jézust, és a végén jött egy drámai pillanat, amikor egyszerre csak egy tömeg közepén találtuk magunkat, akik azt kiabálták: „Feszítsd meg!”. Megdöbbentem, hiszen akkor először nehezedett rám annak a súlya, hogy Jézus keresztre feszítésében nekem is részem volt. Többé nemcsak távoli, ismerős bibliai történet volt, ami nagypénteken történt, hanem valami személyes átélt pillanat, amiben nekem is részem volt. Ekkor tértem…

Uram, nem tudom, hogy mi van most odabenn. Leginkább igazi ősz: valami új, valami különleges, valami ezerszínű és ezerillatú furcsaság, amit szeretnék eléd hozni, de már nagyon rég nem találok szavakat, amikor Hozzád beszélek. Rengeteg hála van belül. Most nem az az erőltetett fajta, amit azért érzek, mert megtanultam, hogy minden apróságért hálásnak kell lenni, hanem most a csontom velejéig átérzem, hogy amit alkottál, az lenyűgözően szép, és szinte irigy vagyok magamra, amiért én is a részese lehetek. Semminek nem kell történnie a boldogságomhoz, és ilyenkor tudom, hogy nagyon közel vagy. Valahogy így képzelem el annak a valós megtapasztalását, hogy…

Nos, igen, az ősz újra beköszöntött. Ravaszul kijátszotta a nyarat, és már ő trónol. Befutott az utcába, az udvarra, keresztülszáguldott vékony ruháim szövetén. A fecskék is elköltöztek már. Ódzkodva figyelem a szürkülő eget, a gyarapodó esőfelhőket és tócsákat, a fázós embereket. Zokon esik ez a hűvös. Nem az aranyló ősz csókját érzem, hanem a kellemetlen, arculcsapó, esőcseppekkel vívódó, cudar változást. Pedig a változás természetes dolog. A nyaralást, a láblógatást felváltja az iskola. A szabadságnak vége, és ideje újra munkába állni. A Nap elbújik és beköszönt az ősz. Bevallom töredelmesen, sokszor nem fűlik a fogam a változáshoz. Mármint az új dolgok…

„Pál, szokása szerint, itt is elment a zsinagógába. Három héten keresztül minden szombaton beszélgetett a zsidókkal az Írásokról.” (Apostolok Cselekedetei 17,2 – Egyszerű Fordítás) Ami számomra igazán meglepő Pál apostol missziójában, hogy mert kockázatot vállalni. Az első századi római városok csak úgy hemzsegtek a mindenféle vallási és filozófiai csoportosulásoktól, akik közül mindenki az üdvösség, a boldogság és a megváltás útját kínálta az arra tévedőknek. Sok esetben a zsinagóga sem volt más, mint egy nagy olvasztótégely, amiben egy csipetnyi mózesi törvényt kevertek némi misztikus ezotériával, és ezt adták el „zsidó” néven a betérőknek. Egy ilyen közegben labdába rúgni nem volt egyszerű…

Várván vártam az Urat… mikor már kora reggel fáradtan ébredtem, és éjjel álmatlanul forgolódtam; mikor az elvégzett munkámért mást dicsértek meg; mikor mások gondja-dolga az én vállamat nyomta. Várván vártam az Urat… mikor kegyetlenül megbántottak; mikor én gázoltam más lelkébe; mikor a bocsánatkérések elmaradtak, a sebek elmélyültek, a kapcsolatok megszakadtak. Várván vártam az Urat… mikor mindig a sor végére toltak, mindig megvárattak; mikor terhek szakadtak rám, csapások sújtottak; mikor az idő kifolyt a kezeim közül, és a határidők agyonnyomtak. Várván vártam az az Urat… mikor üres volt a pénztárcám, és senki nem segített ki; mikor tele volt a zsebem, mégsem…

„Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak.” (2Kor 4,7) Olyan szakaszát élem most az életemnek, amikor nagyítóval kell keresnem a legapróbb dolgot is, amiért hálát adhatok. Ebben a helyzetben fedeztem fel ismét ezt az igeszakaszt, amely – váratlan módon – vigasztalásomra vált. Megosztom veletek, amire jutottam általa, remélve, hogy egyik vagy másik gondolatom nektek is segítségetekre lesz, hiszen így töltjük be Krisztus törvényét: ha segít az egyik szenvedő a másikon. Az egyik legcsodálatosabb dolog, amit átéltem jelenlegi élethelyzetemben forgatva ezt az igeszakaszt, hogy a Biblia szavai az adott szituációban, Istennel való…

A sötétség, amely ebben a világban és gyakran az éppen aktuális életkörülményeink miatt a mi életünkben is jelen van, könyörtelenül meg akar minket győzni arról, hogy mindaz a rossz, amin épp most keresztül megyünk, a végső valóság, hogy ettől tovább nincs, hogy törődj bele, mert nem lesz jobb. Ha nem vigyázunk, a sátán felhasználja a nehézségeinket arra, hogy kételyt támasszon bennünk Isten iránt, azt suttogva a fülünkbe, hogy Ő magunkra hagyott bennünket a bajainkkal, sőt hogy Ő nem szeret bennünket, ami a legnagyobb hazugság, amit elhitethet velünk Istenről. Sajnos hívőkként sem vagyunk mentesek az élet gondjaitól, s talán nem mindig…

Bizonyára mindenki, aki rendszeresen eljár valamely keresztyén gyülekezet alkalmaira, elgondolkodott már azon, hogy melyek azok a részei a közösség működésének, amelyeket az emberek, a hagyomány, a kényelem, esetleg a szükség alakított olyanná, amilyen, és melyek azok, amelyek szerves részét képezik egy, a Biblia tanításait követni próbáló gyülekezetnek. Tény, tökéletesen biblikus gyülekezet itt a Földön nem létezik. Néha azonban nem árt újra elővenni azokat az igeszakaszokat, amelyek egy ilyen ideál megvalósításáról adnak iránymutatást számunkra. És ez most nem arról szól, hogy orgona vagy egy komplett rockzenekar kíséri-e a dicsőítést, vagy hogy rögzített fapadokon vagy kényelmes, párnázott székeken foglal-e helyet a gyülekezet.…

Hogy ez furcsán hangzik? Tudom. Az önsegítő könyvek, a motivációs trénerek és éppen ezért a közösségi oldalak posztjai is mind arra biztatnak, hogy legyél magabiztos! Legyen erőd, bátorságod, legyél merész! És ez tényleg jól hangzik. Járható és boldogító útnak. De tényleg az? A nyaram egyik emlékezetes pillanata volt, amikor egy fesztivál közepén én, a református lelkésznő egy ortodox pappal üldögéltem a padon és felfedeztük, hogy ugyanazt a keresztyén magatartást rühelljük a legjobban. Hogy melyiket? Az olyanokat, akiben semmi, de semmi bizonytalanság nincsen. Az történt ugyanis, hogy jószándékú keresztyének közölték velünk, hogy amit mi csinálunk, az már tényleg túlzás. És dobálták…

Épp az orrom előtt csukódott be a villamospótló busz ajtaja. Először arra gondoltam: ezt nem hiszem el! Ha hamarabb indulok el, ha egy kicsit gyorsabban szedem a lábaimat, még épp elértem volna. Meg, ha az a nő nem pont előttem bambáskodik az úton; ha a sofőr egy picit is jó fej; ha nem kellett volna akkora kerülőt tennem a bánatos útlezárás miatt… Aztán eszembe jutott a budapesti tömegközlekedés egyik alapszabálya: no para, jön a következő. És tényleg jött. Alig lézengtek benne az emberek, viszont gyorsan beérte az előzőt. Egyszóval időben célba értem, ráadásul kényelmesebben utaztam. Azok a fránya zárt ajtók.…

„Annakokáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is.” (Filippi 2,5) Mikor tini voltam, nagy divatját élte a W.W.J.D.-s karkötő (na persze lehet, most is, csak akik között mozgok, már kinőttek belőle). Elég sok keresztyén ismerősöm hordta akkoriban. Én is boldog voltam, mikor beszereztem egyet, olyan volt ez, mint a halacskás kitűző: ezzel mutattuk, hogy mi valamit (Valakit) képviselni akarunk ebben a világban. Emlékszem, jó pár évig hordtam hűségesen. Még egyszer utazás közben beszélgetésbe is elegyedtem valakivel, akinek lelkesen elmondhattam, hogy mit is jelentenek a betűk – tiszta büszke boltam, hogy milyen jó kis bizonyságtétel ez. Aztán…

Hova menjek lelked elől?Orcád elől hova fussak?139. zsoltár Hova menjek? – Talán ez a nyár legégetőbb kérdése… Ha már nem kell a suliban gubbasztani, ha az utolsó vizsga is megvan, ha kivehetem végre a szabit; hova menjek? Ha elég volt a horvát tengerpartból, és a görög szigeteket is unom, akkor hova menjek? Ha az Alpokban és a Tátrában is megmásztuk már a legjobb csúcsokat, akkor hová menjek? Ha nem akarom idén újra hallgatni otthon a rokonok minden nyűgét-baját, akkor hova menjek? Ha a haverok nem akarnak velem tartani, hova menjek? Ha idén nem sikerült félretenni a nyaralásra, hova menjek? Ha…