Nézem a kurzort. Nézem, ahogy villog rám fenyegetően. Ütemesen, megállíthatatlanul. Mint a karmester, aki adja az ütemet, s nekem játszanom kellene. Írni. Írni, írni, írni. Istenről. Róla. Húsvét után vagyunk. Ilyenkor talán még jobban kellene éreznünk a megváltásunk csodáját. Ilyenkor talán még jobban bele kellene bolondulnunk az isteni szeretetbe. Agapé. De… Mindig az a de. Mindannyian otthonainkba vagyunk zárva. Írni kellene arról, hogy milyen nagyszerű volt az itthoni úrvacsora. Hogy megtörtük a kenyeret házanként. Hogy átéreztem, hogy a Kárpát-medence minden reformátusával egyszerre veszek részt a krisztusi közösségben és élem meg a sákramentumot. Nem tudtam ezt átérezni, mert hiányoztak hozzá az…