kegyelem címkével jelölt bejegyzések

Átragyog-e..?

Nézem az őszi leveleket, s megérint ahogyan egy-egy erezet mögött felsejlik a levél egész élettörténete… Hogyan bújt elő?  Vajon milyen volt rügynek? Hogyan formálódott a tavaszi napsugarak, szél és eső táncában igazi levéllé? Milyen volt először együtt susogni, mozogni a többi levéltársával? Milyen volt felfedezni azt, hogy miközben élnek, falombbá egyesülve árnyékot és frissítő lélegzetet nyújtva másokat is éltetnek? Hogyan viselték el mikor vihar tépázta vagy nyári forróság perzselte őket?

Ezek a nyomok mind-mind ott vannak szinte művészi pontosságú lenyomatként egy-egy levélen, és mégis az őszi jó időben mindegyik gyönyörű, mikor átragyog rajtuk a napfény…

Most átfordítom a kérdéseket: vajon én milyen lennék levélnek? Vajon a jelenlegi élethelyzetem milyen erezetet rajzolna ki? Vajon tudok-e együtt örülni az engem körülvevőkkel? Vajon élem-e a nekem rendelt életet? Vajon a helyemen vagyok-e, és vajon éltet-e másokat az én életem? S vajon a vihartépte, nyárcserzette történetem sebein átragyog-e még egy kis szeretet? 

Szeretnék elbújni a feltett kérdések – főként az utolsó – elől, de attól még adottak. Megállásra, visszanézésre ösztönöznek, pár percre lelassítva jól forgó mókuskerekemet.

Az elmúlt évek történései bizony nem kevéssé csiszolgattak, formáltak – nagybetűsen FELNŐTT életbe merítettek. Megtapasztalhattam a korábban nem ismert gyászt, a veszteséget, lépegettem a magam valódi kis lépcsőfokait az ideálisabbnak elképzelt munka világában, és naiv gyermeki lényem is elkezdett érni megtalálva cselekedetei mögött a nem egyszer téves meghajtókat. Ha a felnőtté válásom folyamatát egy levélre szeretném felrajzolni, bizony lennének benne csípések, lyukacskák és itt-ott még gyógyulóban lévő sérülések is.

Mindeközben a felelős válaszkeresgélésben az is egyre tisztább előttem, hogy ahogyan egészen a legvégsőkig a levelet is tartja a fa, engem is ilyen ragaszkodó szeretettel tartott meg Isten ebben a folyamatban. És ami fontos – habár ennek a jelentőségére, csak mostanság kezdek igazán ráeszmélni -, hogy ezt újra és újra felidézzem, újra és újra “megemlékezzem az Ő szeretetéről”.

Hiszen Ő szeretett…

Akkor is amikor nem akartam róla tudomást venni, és önmagam körül forogtam.

Akkor is, amikor azt hittem, hogy egyedül vagyok a veszteségeimmel és a sebeimmel.

És akkor is, amikor toporzékolásomban és sírásomban legszívesebben elszakadtam volna Tőle…

Ő mindezekkel együtt tartott és táplált. Ringatott és erősített. Visszavezetett, majd új irányba terelt, amikor a saját magam kreálta falakba ütköztem, és már nem tudtam továbbmenni az addigi utamon… 

És talán a legszebb, hogy még a megtört, hegedő sebeken keresztül is meg tudott mutatni belőlem valami szépet, amit én magam nem láttam annak.

S mindezt ingyen, kegyelemből, elfogadásból és teljes szeretetből…

Függetlenül az én vagy a mások tetteitől és véleményétől, like-októl vagy dislike-októl…

Számomra ez egy küzdelmes felismerés, mert nap mint nap újra emlékeztetnem kell rá magam… De felemelő, hogy tehetem. Felemelő, hogy az enyém is.

Így a végére bátorítok minden kedves olvasót, hogy képzelje el a maga kis levelét, és gondolkodjon el azon, hogy mi mindenen ment keresztül az elmúlt években,  keresse benne az erezetet, a mintázatot, a völgyeket és a magaslatokat, a színeket és az árnyakat is. 

Biztos vagyok benne, hogy egyikünké sem lesz tökéletes, de abban is, hogy találni fogunk benne olyan periódusokat, amikben ott volt az öröm és a szeretet, vagy éppen a felszabadulás és a továbblépés.

Jó ezeket észben tartani, újra és újra elővenni, talán másoknak is elmesélni… mert lehet hogy épp ezek a történetek lesznek azok, amiken keresztül majd átragyog az a bizonyos szeretet…

Ercsey Gréta

Hát ki érti ezt?

Ezért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róm 9,16)

Ülök és igazából nem értem. Ha őszinte akarok lenni, akkor egy fikarcnyi sincs bennem olyan, ami miatt az Igazságos Isten ne ítélhetne el. Romlott a lelkem, a gondolataim és a gyümölcseim – megérettem a kivágásra. Gonosz, önző, szeretetlen énem tobzódik a bűnökben. Sokszor a jó szándék is leragyál bennem, és valami furcsa, csúnya dologgá alakul. Ahelyett, hogy segítenék, bántok, romba döntök; ahelyett, hogy szeretnék, furakodok, harácsolok, áttaposok mindenen és mindenkin pár elégedett pillanatért; ahelyett, hogy tanúja lennék az Istennek sunyin hallgatok, beolvadok bármibe. Azt hiszem, egy szavam sem lehetne, ha Isten egyetlen áldást sem engedne meg az életemben. Ha érdemeim szerint kapnám azt, ami jár. Nem panaszkodhatnék, nem jajveszékelhetnék – ha én lennék az igazságos Isten, így csinálnám én is…

olvasás folytatása

Kegyelemből

Valahol egyszer azt olvastam, hogy volt egy híres lelkipásztor, akinek sokáig gondja volt a kegyelem koncepciójával. Sok idejébe telt, míg elfogadta, hogy semmi sem az ő érdeme, semmi sem őrajta múlik, és hogy mindene, amije csak van ajándék. Ahogyan olvastam róla, nagyokat mosolyogtam magamban, mert arra gondoltam, szegény pára, hát még szép, hogy minden a Krisztus érdeme, és nem az enyém. Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy kételkedhet bárki is a kegyelemben.

olvasás folytatása

Kegy-Elem

„Mindenki vétkezett, és híjával van Isten dicsőségének, ezért Isten ingyen igazítja meg őket az ő kegyelméből miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által.”  Róma 3,23-24

A reformáció jubileumára készülve a gondolataim a kegyelem körül forognak mostanában. A szó jogi eredetű, a bírósági értelmezésben nyelvhasználatos leginkább. Ha a vádlott bűnössége már bizonyítást nyert és ki lett szabva a büntetés, egy felsőbb hatalom (pl. elnök vagy király) még gyakorolhatott kegyelmet. Ezért sok amerikai filmben látjuk a halálra ítélt életéért küzdő aktivistákat, akik a kivégzés pillanatáig reménykednek és dolgoznak azért, hogy az ítéletet életfogytiglanra „mérsékelje” az elnök, legfelsőbb kegyelem útján.

olvasás folytatása

Másfajta kegyelem

– Az nem lehet, hogy…
– De, lehet!
– Nem engedheti meg, hogy…
– Ő dönti el.
– Hogy nézheti tétlenül, hogy…
– Másképp látja.
– Talán csak nekem kéne…
– Nem Te irányítasz!

 

Csak csend. Csak hit. Csak bizalom.

Remény, hogy nem fogod elrontani. Hogy igazából Te nem is tudnád.

Hát igen. Mert ostoba vagy, ha azt hiszed, hogy azért, mert te jól csináltad, jót kapsz. Vagy mert te nem, te másképp, te jobban és tisztábban,  ezért majd alanyi jogon jár a jutalom. Semmi sem jár. Mindent kapsz. Hogy jót vagy rosszat, az rajtad kívülálló. Másképp nem érted meg, hogy nem vagy különb te sem, nem érdemelsz dolgokat. Másképp nem értheted meg, hogy a lényeg nem te vagy.

olvasás folytatása