Szerző

Molnár-Kovács Dorottya

Szerző

5 szóban rólam: keresztyén, feleség, tanársegéd, blogger, tréner.
5 munka, amit rendszeresen végzek: egyetemi oktatás, tudományos kutatás, tárlatvezetés egy galériában, blogolás, kommunikációs készségfejlesztő tréningek tartása.
5 szóban az életfilozófiám: Szeretnék minden nap jobb lenni.
5 hely, ahol otthon vagyok: Beregszász, Debrecen, Newport, Beregrákos, Csongor.
5 tulajdonságom: energikus, tervező, aggodalmaskodó, vidám, és szeretem azt hinni, hogy kreatív is.
5 dolog, amit szeretek:  amerikai late night show-k, futás, self-help könyvek, kávé, utazás.
5 dolog, ami fontos nekem: Isten, család, Kárpátalja, a fejlődés, a TeSó blog.

Krisztus felfoghatatlan áldozatának és örömteli feltámadásának története a mi személyes ügyünk, mindannyian érintettek vagyunk a húsvéti történésekben. Persze, mindannyian kicsit másképp. Ezen az ünnepi napon néhány szerzőnk arra vállalkozott, hogy pár mondatban megosztja velünk, számára személyesen mit is jelent mindaz, ami az első húsvétkor történt: „Isten nem csak úgy elengedte a gonoszságunkat, az önzőségeinket és minden rosszat bennünk. Nem az van, hogy egyszerűen csak oldalra nézett, és megbocsátott, sőt megbocsát mindent már előre. És még ha nem is értem száz százalékban, hogy miért nem ez van, hogy miért volt szükség véresáldozatra a bűnbocsánathoz, húsvét engem erre emlékeztet. Hogy nem ingyen…

Van az a klisé, amit olyankor is szoktunk használni, ha egy giccses lakásdekorációt vagy egy nagyon erős sminket látunk, de akkor is, ha valaki hosszú és unalmas szónoklatba kezd: a kevesebb néha több. És bár tényleg az unalomig túlhasznált mondatról van szó, materialista kultúránknak közel sem ez a mottója. Ami ma tiszteletreméltó, az sokkal inkább a kemény munka, a sok munka, a teperés, hogy jobb pozícióban legyünk, hogy többet keressünk, szebb házban lakhassunk, jobb dolgokat vásárolhassunk magunknak… És mivel mi, keresztyének is ebben a világban élünk, nem nehéz felülni erre a vonatra, amelyen látszólag mindenki más is utazik. Még akkor…

Képzelj el egy tesztet, amely során egy hétig semmilyen házimunkát, ami amúgy a te feladatod lenne, nem végzel otthon. Eddig jó, ugye? (Én feleség vagyok, de nyugodtan lefordíthatod a példát a saját élethelyzetedre.) Szóval nem mosok, nem mosogatok, nem főzök, nem takarítok. De nem haragból, vagy hogy bebizonyítsam, mennyire fontos része vagyok a háztartásunk működésének, hanem azért, mert mondjuk megbeszéltük a férjemmel. Lehet megkért, hogy egy hétre most engedjem el ezeket a teendőket. És akkor megérezhetjük, hogy a gyakorlati „hasznomon” túl mit hozok ebbe a házasságba. Mert azt már rég tudjuk, hogy gazdasági szempontból, meg praktikus okok miatt sokkal könnyebben…

Modernkori életbölcsesség, hogy a legjobb ötletek zuhanyzás közben születnek. Rám ez egész biztosan igaz. De ilyenkor szoktam a mentális teendőlistámat is kiegészíteni, eltervezni a másnapi programot, kitalálni, hogy mit főzzek legközelebb, esetleg fejben már elkezdem írni a következő TeSó blog bejegyzésemet. Tudom, nem vagyok ezzel egyedül, és biztosan vagyunk jónéhányan olyanok is, akiknek pedig elalvás előtt nehéz lecsendesíteni a hirtelen mindent egyszerre végiggondolni akaró agyunkat. Nem csoda, ha az ötletelés, a végiggondolás, sőt, a nap eseményeinek feldolgozása a fürdőszobába (és egy kicsit az ágyba) lett száműzve. Mert ide száműztük a csendet is. Mi, Y-generációsok takarítás, főzés közben zenét kapcsolunk, futás…

A február néha szürkeséget hordoz magában: ilyenkor kint is szürkeség telepszik a világra, és van, hogy bennünk is ilyen érzések kavarognak. Most három olyan könyv olvasására invitálunk Titeket, amelyek képesek kiszínezni a szürke hétköznapokat 🙂 Móra Ferenc: Rab ember fiai „Hát azt gondolod te, hogy most már nincs gondja ránk a jó Istennek, mert másfelé néz egy kicsinyég? Ne félj, szemmel tart az Isten azért minket is. Én is mindig előrenézek birkanyíráskor, de azért meglátom, ha a hátam megett megdézsmálja a gyapjút a juhász.” Amikor nemrég kényszerpihenőre fogott egy erősebb megfázás, megkérdeztem magamtól, mi esne most igazán jól. Az volt…

Abraham Lincoln egy sokat idézett mondata: „Adjatok hat órát, hogy kivágjak egy fát, és az első négyet a balta élesítésével fogom tölteni”. Miközben értem, mit akart ezzel mondani –fordítsunk nagyobb hangsúlyt a felkészülésre –, hogy őszinte legyek, falra mászom az efféle totojázástól. Én a magam részéről már az első percben nekimennék annak a bizonyos fának, életlen balta ide vagy oda. Haladjunk. A hosszú tervezgetés nálam a lassúsággal, a semmit nem csinálással, a lazsálással egyenértékű. Lassúnak lenni pedig nem csak szerintem, de a kultúránk szerint is szitokszó. Ha valamiben lassú vagyok, arra egyszersmind azt is mondhatnám, hogy abban rossz vagyok. Hiszen…

„Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi”. (Ézs 40,29) Az Ézsaiás könyvében olvasott igevers nem véletlenül van aláhúzva a legtöbb Bibliában, és halljuk, látjuk olyan gyakran idézve nem csak a szószékeken, de a Facebook-falunkon is. Mindannyian megfáradunk olykor. Az igeszakasz folytatása is erről szól: hogy időnként még a fiatalok, a legerősebbek is elfáradnak. Hirtelen túl sok lesz a teher az életünkben, egyszerre jön össze minden, és úgy érezzük, ezt már nem bírjuk sokáig így. A fáradtaknak, a túlterhelteknek, a kiábrándultaknak, az elkeseredetteknek mindig is vigasztaló volt hallani, olvasni a jól ismert ígéretet: Isten erőt ad a megfáradtnak.…

„Mert annak az embernek, akit ő jónak talál, bölcsességet, tudást és örömöt ad.” (Préd 2,26) Advent idején fókuszba kerül az a várakozás, amiről egyébként egész keresztyén életünk kellene, hogy szóljon: várni Krisztus második eljövetelét, és készen lenni erre a találkozásra. Mint ahogyan az öt okos szűz, aki nem csak látszólag várta a vőlegény eljövetelét, de extra olajjal felszerelkezve, felkészülten fogadták őt. Velük szemben a balga szüzek példája pedig arra mutat rá, hogy lelki felkészültséget, Istennel való élő kapcsolatot nem lehet kölcsön kérni vagy utolsó pillanatban, sőt késve beszerezni. A várakozásnak a találkozásra való felkészülésről kellene szólnia. Istenem, adj bölcsességet, hogy…

„Az Úr erőt ad népének, az Úr megáldja népét békességgel.” (Zsolt 29,11) Még soha nem volt olyan adventünk, amikor ennyire vártuk volna a Békesség Fejedelmének érkezését. Az egyetlenét, aki a legkilátástalanabb helyzetben is, amikor semmilyen jel nem utal a változásra, képes lenne egy szempillantás alatt véget vetni a szenvedésnek és mindent jóra fordítani. Akihez akkor is érdemes békéért fohászkodni, azért böjtölni, amikor emberi számítás szerint esélytelennek és végtelenül távolinak tűnik bármilyen pozitív fordulat. És még ha fogytán is az erőnk, és majd’ tízhónapnyi fáradhatatlan imádkozás után a hitünk is lankad, akkor is van értelme a következő, a századik, az ezredik…

Van néhány olyan igevers a Bibliában, amelyeket, ha bárhol idézve látok, hallok, instant bűntudat tör rám, mert érzem, hogy ennek a mércének közel sem felelek meg. Például az Ézsaiás 58-ban arról olvasunk, hogy milyen valójában az Istennek tetsző böjt. Az, hogy az egyik kedvtelésünkről gálánsan lemondunk, csak azért, hogy egy másikkal helyettesítsük – nem ilyen. Az igeszakasz szerint Isten ehelyett a következőt akarja látni a böjtünkben: „Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől!” (Ézs 58,7). Ha őszinte akarok lenni, ami a kenyeremet illeti, én legfeljebb…