Szerző

Molnár-Kovács Dorottya

Szerző

5 szóban rólam: keresztyén, feleség, tanársegéd, blogger, tréner.
5 munka, amit rendszeresen végzek: egyetemi oktatás, tudományos kutatás, tárlatvezetés egy galériában, blogolás, kommunikációs készségfejlesztő tréningek tartása.
5 szóban az életfilozófiám: Szeretnék minden nap jobb lenni.
5 hely, ahol otthon vagyok: Beregszász, Debrecen, Newport, Beregrákos, Csongor.
5 tulajdonságom: energikus, tervező, aggodalmaskodó, vidám, és szeretem azt hinni, hogy kreatív is.
5 dolog, amit szeretek:  amerikai late night show-k, futás, self-help könyvek, kávé, utazás.
5 dolog, ami fontos nekem: Isten, család, Kárpátalja, a fejlődés, a TeSó blog.

Emlékszem, néhány évvel ezelőtt, amikor még egy másik gyülekezetet látogattam, az egyik ifjúsági bibliaórán a félelemről beszéltünk. Én bevallottam, hogy nagyon aggodalmaskodó vagyok, és hogy mennyire érzem, hogy ez rossz hatással van a lelki egészségemre, de még az Istennel való kapcsolatomra is, mert ez a bizalom hiányát, a hit gyengeségét feltételezi. Az alkalom vezetője erre valami olyasmivel reagált, hogy „de hát, aki átadta az életét Krisztusnak, az nem aggodalmaskodik”. Nem ez az egyetlen ehhez hasonló élményem. Feltárom egy gyengeségem, valamit, amivel küzdök, és cserébe szembesítenek azzal, hogy ha valaki igazán keresztyén, akkor nem kellene, hogy ilyen problémákkal küzdjön. Szóval ettől…

Tizenegy-tizenkét éves lehettem, amikor az egyik iskolatársam épp nagy lelkesen mesélt egy könyvről, amit akkoriban olvasott. Kérdezte, hogy ismerem-e, én pedig mondtam, hogy igen, én is olvastam és imádtam! „Imádni csak Istent lehet” – hangzott a válasz. „Jó, jó, persze, hogy csak Istent lehet” – kezdtem, mert valahol már hallottam erről a szabályról – „nem úgy értem, hogy jobban szeretem a könyvet, mint Istent”. Próbáltam magyarázkodni, de elég zavaros volt a dolog, mert az én fejemben ráadásul teljesen összehasonlíthatatlan érzelmekről/gondolatokról volt szó Istennel és azzal a bizonyos könyvvel kapcsolatban (nem emlékszem, milyen könyvről lehetett szó, még az is lehet, hogy…

„Láthatjátok, hogy az Úr adta nektek a szombat napját…” (2Móz 16,29) A nyugalom napját egy olyan időszakban kapta Istentől a zsidó nép, amikor nem követte két pihenőnap az ötnapos munkahetet, és a vita sem arról szólt, hogy szombaton vagy vasárnap kell-e templomba menni. Az Úr látta, hogy nem lehet megállás nélkül dolgozni, és az embernek szüksége van a pihenésre és a feltöltődésre. Én sokáig opcionálisnak tartottam a vasárnapi pihenőnapot. Jézus szavai csengtek a fülemben: „A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért; tehát az Emberfia ura a szombatnak is.” (Mk 2,27b-28). Ha pedig az ember dönt a szombatnap…

„Közel van az ÚR mindenkihez, aki hívja, mindenkihez, aki igazán hívja.” (Zsolt 145,18) Minden nap kinyitni a lelki tartalmú adventi kalendáriumot. Elolvasni a napi igét. Lefekvés előtt imádkozni. Meggyújtani a gyertyát az adventi koszorún. Adakozni. Vasárnap templomba menni, és végig odafigyelni az igehirdetésre… Megpróbálok mindent kipipálni a keresztyén to-do listámról, mert idén nem akarok „üres” adventet. Érzem, hogy kiégtem, kevés az energiám a dolgaimra és más emberekhez is. Túl sok a teendő és én túl kevés vagyok hozzá. Szükségem van Isten nyugtató, de buzdító és reményt adó jelenlétére is. Idén nem fér bele, hogy az ünnep elrepüljön a fejem fölött. „Közel…

„Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jót a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérnek tőle?” (Mt 7,11) Sokan vallják, hogy ajándékozni sokkal nagyobb öröm, mint ajándékot kapni. És tényleg. Ebben a hónapban a gondolataim egy részét folyamatosan az foglalja le, hogy kit mivel tudnék meglepni majd szenteste. Hogyan tudnám különlegessé tenni a kis csomagot, amit elkészítek. És izgatottan várom, hogy átadhassam, hogy láthassam a megajándékozott arcát, nézhessem, vajon örül-e annak, amit kapott. De azt hiszem, azt már egy kicsit elfelejtettem, hogyan kell elfogadni az ajándékot. Őszintén örülni neki, nagy becsben tartani. Sőt, várni,…

Gondolj a tékozló fiúra. Ahogy ott ül a disznók között, éhesen és magányosan – csak ő és a gondolatai. Elrontotta az életét. Rossz döntéseket hozott. Csak magára gondolt: arra, hogy neki épp akkor mi a legjobb. És most itt van, szegényen, üresen, céltalanul, barátok és család nélkül. Csak egy kiút van ebből az élethelyzetből: vissza kell térnem Atyámhoz, meg kell alázkodnom és bocsánatot kell kérnem önző, gonosz viselkedésemért. A tékozló fiú bűnbánata nem elméleti. Nem arról szól, hogy felsorolja, mit sajnál, mit csinálna máshogyan, hanem a visszafordulásról. Arról, hogy az eddigi döntései és motivációi hibásak voltak, és mostantól másképp gondolkodik.…

Bizonyára mindenki, aki rendszeresen eljár valamely keresztyén gyülekezet alkalmaira, elgondolkodott már azon, hogy melyek azok a részei a közösség működésének, amelyeket az emberek, a hagyomány, a kényelem, esetleg a szükség alakított olyanná, amilyen, és melyek azok, amelyek szerves részét képezik egy, a Biblia tanításait követni próbáló gyülekezetnek. Tény, tökéletesen biblikus gyülekezet itt a Földön nem létezik. Néha azonban nem árt újra elővenni azokat az igeszakaszokat, amelyek egy ilyen ideál megvalósításáról adnak iránymutatást számunkra. És ez most nem arról szól, hogy orgona vagy egy komplett rockzenekar kíséri-e a dicsőítést, vagy hogy rögzített fapadokon vagy kényelmes, párnázott székeken foglal-e helyet a gyülekezet.…

Pontosabban fogalmazva: mi van akkor, amikor Isten nem adja meg, amiért imádkozunk? Nemrég az egyik szerkesztőtársam a vágyaink elengedéséről írt itt a blogon. Arról, hogy vannak dolgok az életünkben, amelyekre lehet, hogy rettentően vágyunk, de nincsenek benne Isten tervében, így nem fognak teljesülni. A szeretett családtag nem gyógyul meg, nem fogok férjhez menni, nem lesz babánk, akármilyen módszerrel is próbálkozunk és akárhogyan, akárhányan is imádkozunk érte.

Néhány évvel ezelőtt készült egy brit felmérés, amely szerint a házaspárok többsége naponta kevesebb, mint 30 percet tölt azzal, hogy egymással beszélgessen. Néhány perc reggelinél, nap közben egy-két rövid üzenet telefonon, majd legközelebb munka után beszélnek valamivel hosszabban, és aztán eltelik az este a telefonok, laptopok és streaming szolgáltatók társaságában, szinte észrevétlenül. Pedig, ha valamit megtanultam az elmúlt 3 év és 10 hónap alatt, amióta én is házasságban élek, hogy mennyi minden múlik a kommunikáción. Hogy sokat, mindenről és jól beszélgessünk. A most következő felsorolás egy remélhetőleg még sok éven át bővülő lista kezdete azokról a leckékről, amiket a házasságról…

Ha a kedves olvasó bármikor is legörgetett már a TeSó blog bejegyzések aljára, láthatja, hogy minden szerző rövid bemutatkozást írt magáról. Az enyémben ez olvasható: Életfilozófiám: szeretnék minden nap jobb lenni. Ez a mondat már évek óta nem változott, mert ma is ugyanolyan fontosnak tartom, mint amikor először leírtam. Hiszek abban, hogy az emberek képesek megváltozni. Hogy nem állandó a személyiségünk, és hogy nem elfogadható kifogás az, hogy „én ilyen vagyok”. Meg lehet térni húszévesen is, le lehet szokni a cigiről 50 évesen is, és fejleszthetjük az indulatosságunkat öregkorunkban is, ha úgy érezzük, erre van szükségünk. Mást biztosan nem tudunk…