Szerző

Molnár-Kovács Dorottya

Szerző

5 szóban rólam: keresztyén, feleség, tanársegéd, blogger, tréner.
5 munka, amit rendszeresen végzek: egyetemi oktatás, tudományos kutatás, tárlatvezetés egy galériában, blogolás, kommunikációs készségfejlesztő tréningek tartása.
5 szóban az életfilozófiám: Szeretnék minden nap jobb lenni.
5 hely, ahol otthon vagyok: Beregszász, Debrecen, Newport, Beregrákos, Csongor.
5 tulajdonságom: energikus, tervező, aggodalmaskodó, vidám, és szeretem azt hinni, hogy kreatív is.
5 dolog, amit szeretek:  amerikai late night show-k, futás, self-help könyvek, kávé, utazás.
5 dolog, ami fontos nekem: Isten, család, Kárpátalja, a fejlődés, a TeSó blog.

Még jóval a háború, sőt a Covid előtt beszélgettünk a férjemmel arról, hogy mennyire el tudja rontani a kedvem, amikor túl sok hírt olvasok online vagy megnézem a híradót. Rögtön hozzá kell tennem, hogy én alapvetően nem azok közé tartozom, akik a társadalom összes problémáját a médiára, vagy még inkább a közösségi médiára fogják – és ebben az esetben sem erről van szó. Igazából sokszor nincs kedvem komoly filmekhez, jó fogadtatásban részesült drámákhoz sem, pusztán azért, mert nincs energiám a lelki teher hordozására, amit a történet esetleg rám helyezhet. De nem szeretem hallgatni a gyerekkorom torokszorító családi történeteit sem, amelyekből…

„Amikor pedig böjtöltök, ne nézzetek komoran, mint a képmutatók, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek böjtölésüket. Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te pedig, ha böjtölsz, kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat, hogy böjtölésedet ne az emberek lássák, hanem Atyád, aki rejtve van; a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megjutalmaz téged.” (Máté 6,16–18). Bevallom, egy olyan háború idején, amely engem is, de a szeretteimet még inkább közelről érint, cseppet sem zavarnak a kirakatba helyezett jócselekedetek. Örülök, ha látom a szolidaritás kifejezését a profilképek megváltoztatásában, bármennyire is felszínes látszatcselekedet ez, és még inkább örülök az…

Mivel nekünk is két évet kellett várnunk a gyermekáldásra, így ez alatt az idő alatt sokszor találtam vigaszt Anna jól ismert történetében, aki kitartóan imádkozott a templomban, Isten pedig meghallgatta őt, és gyermeke született, Sámuel, akit aztán Istennek szentel. A történetet újraolvasva tűnt csak fel, hogy Anna nemcsak búslakodott és imádkozott, hanem azt is olvassuk, hogy „csak sírt és nem evett semmit.” (1Sám 1,7). Ez egy másféle, kevésbé szabályozott böjt, mint amilyenhez hozzá vagyunk szokva. Nem a farizeusok szigorú keretek közé szorított és időhöz kötött vallásos szokásának megélése, hanem a szomorúságának természetes következménye. Meg a tehetetlenségéé, amit a terméketlensége okán…

Tudom, hogy senki nem ezt akarja olvasni most, de nem tudok mást írni, mint hogy el vagyok keseredve. Tehetetlennek érzem magam, és nem látom a kiutat ebből a háborúból. Egyszerűen nem tudom elképzelni azt a forgatókönyvet, amelyben minden jóra fordul. Főleg nem hamarosan. (Igaz, pár hete pedig még azt a helyzetet tartottam teljesen elképzelhetetlennek, amelyben ma mindnyájan vagyunk.) De még ahhoz sem érzek erőt magamban – magunkban –, hogy méltósággal elviseljem, bármi is jön. Nyilvánvaló, hogy szükség van Istenre, ha egy csodája folytán mégis meg akar minket szabadítani a háború veszedelmeitől, de akkor még inkább szükségem van rá, ha a…

A TeSó blog csapatával minden év februárjában rácsodálkozunk, hogy lám, hány éve írjuk már ezt a blogot! Igaz, hullámzó energiaráfordítással, de lankadatlan hittel és mindig megújuló lelkesedéssel. Idén már nyolc éve áll e portál mögött egy többé-kevésbé stabil blogger gárda, akiknek az a célja a TeSóval, hogy a magyar interneten olyan református, fiatal hangot képviseljenek, amely elsősorban a személyes hitmegéléséről szól, abban a reményben, hogy mások is tudnak azonosulni a mi küzdelmeinkkel, és bátorítást, reményt meríteni abból, ahogyan naponta megtapasztaljuk Isten jelenlétét az életünkben. Nyolc év arra is hosszú idő, hogy az ember sok dolgot megtanuljon, így talán nem haszontalan,…

A napokban – egészen pontosan február 17-én – ünnepeljük, ünnepeltük a TeSó blog működésének nyolcadik évfordulóját. Sok-sok írás, jó néhány szerzői válság, nagyszerű hangulatú találkozások, rengeteg háttérmunkát igénylő offline rendezvények és még sorolhatnám, hogy mi minden áll már mögöttünk, és Isten áldását kérve a munkánkra azt remélem, hogy előttünk is jó néhány kaland áll még. De ha már születésnap, akkor ajándékozás. Csak most úgy gondoltuk, hogy legyen a szülinapos az ajándékozó. Nyolcadik évfordulónkra összegyűjtöttünk nyolc szervezetet, amelyek kedvesek a szívünknek. A blog írói közül ki-ki választott egy jótékonysági szervezetet, amelynek a működését támogatásra érdemesnek tartja, hogy aztán mi magunk is…

Egy városszéli, keskeny utcában lakunk, és tegnap elment a házunk előtt egy szirénázó mentőautó, ami errefelé nem túl gyakori. A férjemmel épp a konyhában voltunk, és tettünk néhány megjegyzést a jelenségre, olyasmit, hogy „hát igen, ez sosem jó dolog…” Aztán azt mondta, hogy „De legalább nem a közelben állt meg.” „Jó” keresztyén módjára rögtön felszálltam a magas lóra, és megkérdeztem, hogy mit számít az, hogy nem a közelben állt meg? „Hát, mert ha már megy valakihez, legalább nem a közeli szomszédokhoz”, mondta. Persze teljesen álnok módon játszottam az eszem, pontosan tudtam, hogy mire gondol, sőt, az igazság az, hogy minden…

Valahol olvastam, hogy az Y-generációsok beszélgetései 90%-ban arról szólnak, hogy az egyik fél beszámol arról, hogy épp milyen sorozatot néz, mire a másik bólogat, hogy „igen, igen, abba már én is bele akartam kezdeni…”. Valahogy így vagyunk a könyvekkel is: akinek épp meghatározó könyvélményben van része, általában alig bírja magában tartani, pedig nem mindig ez a legjobb téma azok számára, akik nem ismerik az adott kötetet. Év elején viszont már hagyomány nálunk, hogy nem fogjuk vissza magunkat, és szerzőink az előző évben olvasott könyveik közül választanak egyet, amit szívesen ajánlanak a TeSó blog olvasóinak. Szóval, ha épp az olvasási listádat…

Szerzőink közül néhányan leírták, hogy miben formálta őket ebben az évben az Úr. Most ezeket az összegyűjtött gondolatokat olvashatjátok el. „Ez az év különösen nehéz volt számomra. Ám Isten megmutatta, hogy másképp is tudja fogni a kezem, mint ahogy eddig megszoktam vagy elképzeltem. A hivatásomból kifolyólag idén megszámlálhatatlanul sok testvért kaptam. Embereket, akikkel sosem találkoztam, sosem láttam őket, igazán nem is ismerjük egymást, viszont kommunikáltunk írásban, telefonon. Újra és újra megdöbbenéssel vették tudomásul, hogy a telefon másik végén egy keresztyén ember üldögél. Így eshetett meg, hogy online imaközösséget tarthattunk egy tengerentúlon élő püspökkel; olvashattam idegen országokban magyarul megjelenő keresztyén újságok…

Biztos vagyok benne, hogy Isten, ha úgy akarja, elküldhette volna a fiát a Földre harmincéves férfiként is, aki egyszer csak megjelenik Júdeában és tanítani, gyógyítani kezd. Jézus azonban újszülött csecsemőként jött el közénk: védtelen, felnőtt emberek gondoskodására szoruló, egyedül túlélésre képtelen kicsi babaként. Amint figyelemmel kísérem, ahogyan a most tízhónapos kisfiunk növekszik és napról napra ügyesebb, okosabb, mindig kicsit megnyugodva konstatálom, hogy egyre több dolgot tud megtenni. Például már el tud jutni a házon belül oda, ahová szeretne. Vagy meg tudja etetni magát, ha elérhető magasságban ételt talál. Apróságok, amelyek által egyre önállóbb és önellátóbb lesz, vagy úgy is mondhatnám,…