Szerző

Molnár-Kovács Dorottya

Szerző

5 szóban rólam: keresztyén, feleség, tanársegéd, blogger, tréner.
5 munka, amit rendszeresen végzek: egyetemi oktatás, tudományos kutatás, tárlatvezetés egy galériában, blogolás, kommunikációs készségfejlesztő tréningek tartása.
5 szóban az életfilozófiám: Szeretnék minden nap jobb lenni.
5 hely, ahol otthon vagyok: Beregszász, Debrecen, Newport, Beregrákos, Csongor.
5 tulajdonságom: energikus, tervező, aggodalmaskodó, vidám, és szeretem azt hinni, hogy kreatív is.
5 dolog, amit szeretek:  amerikai late night show-k, futás, self-help könyvek, kávé, utazás.
5 dolog, ami fontos nekem: Isten, család, Kárpátalja, a fejlődés, a TeSó blog.

Valahol olvastam, hogy az Y-generációsok beszélgetései 90%-ban arról szólnak, hogy az egyik fél beszámol arról, hogy épp milyen sorozatot néz, mire a másik bólogat, hogy „igen, igen, abba már én is bele akartam kezdeni…”. Valahogy így vagyunk a könyvekkel is: akinek épp meghatározó könyvélményben van része, általában alig bírja magában tartani, pedig nem mindig ez a legjobb téma azok számára, akik nem ismerik az adott kötetet. Év elején viszont már hagyomány nálunk, hogy nem fogjuk vissza magunkat, és szerzőink az előző évben olvasott könyveik közül választanak egyet, amit szívesen ajánlanak a TeSó blog olvasóinak. Szóval, ha épp az olvasási listádat…

Szerzőink közül néhányan leírták, hogy miben formálta őket ebben az évben az Úr. Most ezeket az összegyűjtött gondolatokat olvashatjátok el. „Ez az év különösen nehéz volt számomra. Ám Isten megmutatta, hogy másképp is tudja fogni a kezem, mint ahogy eddig megszoktam vagy elképzeltem. A hivatásomból kifolyólag idén megszámlálhatatlanul sok testvért kaptam. Embereket, akikkel sosem találkoztam, sosem láttam őket, igazán nem is ismerjük egymást, viszont kommunikáltunk írásban, telefonon. Újra és újra megdöbbenéssel vették tudomásul, hogy a telefon másik végén egy keresztyén ember üldögél. Így eshetett meg, hogy online imaközösséget tarthattunk egy tengerentúlon élő püspökkel; olvashattam idegen országokban magyarul megjelenő keresztyén újságok…

Biztos vagyok benne, hogy Isten, ha úgy akarja, elküldhette volna a fiát a Földre harmincéves férfiként is, aki egyszer csak megjelenik Júdeában és tanítani, gyógyítani kezd. Jézus azonban újszülött csecsemőként jött el közénk: védtelen, felnőtt emberek gondoskodására szoruló, egyedül túlélésre képtelen kicsi babaként. Amint figyelemmel kísérem, ahogyan a most tízhónapos kisfiunk növekszik és napról napra ügyesebb, okosabb, mindig kicsit megnyugodva konstatálom, hogy egyre több dolgot tud megtenni. Például már el tud jutni a házon belül oda, ahová szeretne. Vagy meg tudja etetni magát, ha elérhető magasságban ételt talál. Apróságok, amelyek által egyre önállóbb és önellátóbb lesz, vagy úgy is mondhatnám,…

Idén végre mi is kis családként, egy tízhónapos kisfiúval kiegészülve ünnepelhetjük a karácsonyt, ami sok egyéb mellett lehetőséget ad arra is, hogy a meglévő, a szüleinktől továbbörökített és velük együtt ma is gyakorolt hagyományaink mellé útjára indítsunk néhány sajátot, amelyre később majd remélhetőleg Ezra is szívesen fog visszagondolni. Nemcsak ötletgyűjtés céljából, hanem egyszerűen a kíváncsiságtól vezérelve, és a karácsonyi időszak nagy szerelmeseként is én mindig kíváncsian hallgatom, szemlélem, hogy másoknak milyen rítusok tartoznak elengedhetetlenül Krisztus születésének megünnepléséhez. Más családoknak, gyülekezeteknek, városoknak vagy egész nemzeteknek. Lentebb hadd álljon itt egy kis gyűjtemény olyan karácsonyi szokásokról a nagyvilágból, amelyeket én különösen inspirálónak…

Tudom, hogy ez az én hitetlenségem, de valahogy mindig gyanúsnak tartottam, amikor valaki minden kétséget kizáróan azt állította, hogy Isten üzent neki a Biblián keresztül. Hogy pontosan, félreérthetetlenül, épp az aktuális élethelyzetére vonatkozó útmutatást kapott. Talán csak irigyeltem ezt a magabiztosságot. Mint a bölcsek magabiztosságát, akik hetekig gyalogoltak, pedig egyedül egy csillag vezette őket, amely a többinél fényesebben világított. Én van, hogy csak csillagos eget látok, amelyben elvész az irányt jelző fénylő égitest. És nem mindig vagyok biztos benne, hogy ami előttem van, az Isten vezetése, vagy csak a saját vágyaimat látom bele, magyarázom bele az engem ért impulzusokba. Pedig…

Nem tudom, ismered-e azt az érzést (remélem, igen), amikor az életben hirtelen valahogy minden a helyére kerül, minden jó, és ezért szinte szorongás tölt el amiatt, hogy tudod, ez az idilli állapot úgysem fog örökké tartani. Amikor kiürül az imalistád, és csak hálaadással tudsz fordulni Istenhez, illetve azzal a kéréssel, hogy minden maradjon így, ahogy van. Miközben tudod, hogy nem fog, mert az élet a változásról szól, az entrópia törvénye szerint minden a rendezetlenség felé halad, minden szétesik, tönkremegy, az egészség nem örök, a próbák és nehézségek pedig periodikusan követik a gondtalan időszakokat. A Máté 11-ben Jézus a sokasághoz beszél,…

Amikor gimis koromban először csöppentem be egy olyan rendezvényre, ahol a program része volt a hangosan imádkozás (többek között nekem teljesen idegen fiatalokkal), kellemetlenül éreztem magam. Mint felelés előtt: amíg mások imádkoztak, én csak arra tudtam gondolni, hogy én majd mit fogok mondani. Próbáltam jegyzetelni a fejemben, nem is attól félve, hogy valamit kihagyok, hanem hogy egyáltalán meg tudjak szólalni. Meg hogy ne tűnjön túl „önzőnek” az imádságom, vagy kérésorientáltnak. Sokkal inkább embereknek szánt produkció volt ez a részemről, mint Istennel való beszélgetés. Az sem könnyítette meg a dolgom, hogy a kis imakörünkben ráadásul mindenki körülbelül a Károli fordítás nyelvezetét…

„Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik.” (Mt 7,7-8) A férjemet – aki tinédzserkora óta keresztyén, de közben fizikus kutató is – eléggé foglalkoztatja az evolúció kérdése, és az, hogy hogyan egyeztethető össze a Biblia tanítása a tudomány álláspontjaival. Például Ádám és Éva történetében többek között az érdekli, hogy vajon ők az első emberpár voltak-e, vagy csak az első Homo sapiensek (akiket pedig akkor szükségszerűen megelőztek időben a Neander-völgyiek)*. Vajon de novo lettek teremtve bele a világba, vagy vele együtt fejlődtek? Estleg a róluk…

Nem tudom, gondolkodtál e már azon, vajon miért van szüksége Istennek arra, hogy dicsérjük őt? Bevallom, engem sokáig zavart ez a dilemma. Hogy van az, hogy Isten, aki az egész világ teremtője, akinek hatalma van életet adni és elvenni, halandó emberektől dicséretet vár? Miközben – valljuk be – az emberek között a gyenge önértékelés jele az, ha valaki folyamatosan igényli a dicséretet. Én, akinek az egyik domináns szeretetnyelve egyértelműen a dicsérő szó, mindig kicsit szégyellem ezt a tényt magamról. Hogy szükségem van az elismerésre, ha valamit jól csinálok. Hogy azt akarom, hogy szóvá tegyék, ha ügyes voltam. Mennyire gyerekes, nem…

Alapvetően azt gondolom, hogy a legtöbb ember jóindulatú, és nem szándékosan gázol bele a másik lelkébe. Magamról is így vélekedem, mégis sokszor megtörtént már velem az, hogy utólag megbántam valamit, amit segítő szándékkal mondtam. Akár valaki olyannak, aki épp nehéz helyzetéről számolt be nekem, akár csak egy vita vagy beszélgetés alkalmával. Egyszerűen van néhány mondat, amely a legtöbb embert – a beszélő szándékától teljesen függetlenül – leginkább csak feldühíti. Egy ideje már gyűjtögetem ezeket, és most a teljesség igénye nélkül, íme a szerintem legrosszabbak. Nyugodj meg! Szerintem még soha senkire nem hatott megnyugtatóan ez a felszólítás. A válasz általában passzív…