Sokszor tüzes pecsétként ég ránk az elvárás, hogy meg kell felelnünk. Megfelelni másoknak, a mögöttünk és előttünk járóknak, megfelelni önmagunknak. Leplezni a fájdalmat, a gyöngeséget. Hullámvölgyben is mosolyogni, és elmondani a sablont: jól vagyok. Egészen rövidre szűkíteni azon emberek listáját, akikkel őszinték lehetünk. Akiket talán megkérünk arra, hogy imádkozzanak értünk. A nemszeretem napokban is hallgatni, nem pedig kibeszélni a fájdalmat. Erősnek tűnve összeroskadni.
A frissen leérettségizett diákok világmegváltó kedvének lángjainál talán csak egy emberfaj vállalkozó szelleme és lelkesedése csap magasabbra: a munkakezdő, friss diplomásé.
„Élni sincs kedvem, nemhogy dolgozni. Pár éve ilyenkor még minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a lehető legjobban elsajátítsam a leendő szakmám, jobban tanuljak, jól leadjam a vizsgákat, valódi, időtálló tudást szerezzek… Most meg? Alig várom a munkanapom végét, no meg a pénteket. Szakmai továbbképzés? Konferencia? Na ne nevettessenek. Kételkedem abban, hogy jó helyen vagyok-e egyáltalán. Nincs kedvem csinálni, elindulni sem akarok reggelente, nemhogy lelkesedni… Eltűrni a munkatársaim és a főnököm khm… hülyeségeit, leküzdeni az akadályokat, amiket sokszor a munkám elé gördítenek. Elviselni mindenki dilijét, akivel a munkahelyemen találkozom, és akinek épp rajtam van kedve kitölteni az idegállapotát. És a határidők… Egyre csak tornyosulnak felém, az itthoni teendők meg állnak, azt sem csinálja meg senki helyettem. A hátam közepére kívánom az egészet, s nem értem, pár évvel ezelőtti énem hogyan vágyhatott erre?!” Ismerős a helyzetleírás?
Előrebocsátom: nem, pár évvel korábbi éned nem erre vágyott. Csak ilyen lett. A kérdés az miért lett ilyen és mit tehetsz ellene.
Ki vagy te? Ki vagy te a családodban? Ki vagy te a baráti közösségedben? Ki vagy te a faludban/városodban? Ki vagy a gyülekezetedben? Ki vagy az országodban/nemzetedben?
Az identitásod önmagad meghatározása bizonyos értékek mentén. Annak tisztázása, hogy ki vagy, hová tartozol, mihez ragaszkodsz, mi határoz meg. Most, amikor a valahova tartozás és ragaszkodás létjogosultságát sokszor megkérdőjelezik, érdekes talány, hogy miként határozhatjuk meg önmagunkat, saját magunk megismerésében mibe kapaszkodjunk?
Mikor készülni kezdtem a bejegyzés megírásához, beugrott a nagy klasszikus – és szigorúan tudományos célból gyorsan meg is néztem az Anyám nyakán című romantikus vígjátékot. Habár a műfaj többi képviselőjéhez hasonlóan az alkotás csak úgy csöpög a hollywoodi cukormáztól, azért elég jól felvázolja napjaink egyre általánosabb jelenségét, amit a szakirodalom úgy nevez: mamahotel.
A 2006-ban jegyzett film óta is rohamosan nő az állandó all inclusive ellátást igénylő/követelő „bérlők”, vagyis azon 25-39 éves felnőttek száma, akik már befejezték tanulmányaikat, de még nem alapítottak családot, nem élnek tartós kapcsolatban, nincs gyerekük és a szülői házban laknak.
A magányt nem szereti senki, kikerülni azonban nem mindig lehet. Mindenképpen érdemes foglalkozni vele, mert a magány öl. Vagy téged pusztít belülről, vagy a környezetedet általad. Talán nem tévedek nagyot, amikor azt gondolom: ha a magány eltűnne a földről, a kórházak, a börtönök, a pszichiátriák nagy részét be lehetne zárni.
