Szerző

Dancs Edina

Szerző

Dancs Edina vagyok, a Bodrogközből származom. Két lánytestvérem van. Szeretem az embereket, s az állatokat. Szeretek énekelni, csapatban dolgozni, sportolni, de lustálkodni is. Tudok lelkesedni és elcsüggedni. Tudok (meg)hallgatni. Legnagyobb értékemnek a Jézus Krisztussal való kapcsolatomat tartom. Számomra Jézus a megmentő, életet adó, csodálatos Isten. Egyszerre királyom és barátom, akivel nem győzök betelni. Bármikor szívesen beszélek Róla és a közös történetünkről annak, akit érdekel. Hivatásom szerint lelkész vagyok, így ezt gyakran meg is tehetem. :)

„Felkerekedett tehát Dávid mintegy hatszáz emberével, kivonult Keílából, és mentek, amerre mehettek. Amikor jelentették Saulnak, hogy Dávid elmenekült Keílából, lemondott arról, hogy ellene vonuljon. Dávid a pusztában sziklavárakban tartózkodott. Amikor a Zíf-pusztában, a hegyvidéken lakott, Saul mindennap kereste, de Isten nem adta őt a kezébe. Dávid látva, hogy Saul kivonult ellene, és az életére tör, a Zíf-pusztában az erdőségbe vette be magát. Ekkor elindult Jónátán, Saul fia, és elment Dávidhoz az erdőségbe, és erősítette az Istenbe vetett bizalmát. Ne félj – mondta neki –, nem ér utol apámnak, Saulnak a keze! Te leszel Izráel királya, én pedig a második ember…

Vannak az életnek nagy fordulópontjai: mikor a saját, jól ismert, szeretett, vagy legalábbis megszokott közegedből el kell indulni egy egészen más, ismeretlen helyre, „feladatba”, esetleg egyszerre mindkettőbe. Az első nap az iskolában, az első év egy új városban, az első éjszaka a kollégiumban, az első nap az egyetemen, vagy az első munkanapod reggele,- micsoda pillanatok! Mind-mind csupán a küszöbe az újnak, de végérvényesen elválaszt attól, ami a küszöb előtt volt. Talán vannak így, a küszöb előtt most néhányan ezen a nyáron: „pár méterre” egy új iskola, egy új környezet, egy új élethelyzet. S hogy mi vár odaát, azt csak sejteni…

Nemrég egy csodálatosan szép, napsütéses, áldott tömegrendezvényen (na jó, elárulom: a Lendületen) elvesztettem a jegygyűrűmet. Úgy történt, hogy épp ültem a domboldalon, amikor életem párja 6 méterrel odébb felkiáltott: „Gyere gyorsan, ilyet még nem láttál!” Tudtam, hogy ez csak valami különleges állat lehet, mivel 3 perccel azelőtt egy kislánytól kapott füles alapján gyíkot ment keresni. Én bizony nagy lendülettel felálltam, az ujjamon kissé lógó gyűrű pedig engedett a gravitációnak, és eltűnt a szemeim elől. (Persze azért még elmentem megnézni a gyíkot, tényleg gyönyörű volt.) Visszatértem a helyszínre, immár a párommal, és a barátaimmal együtt, akik mellettem ültek, elkezdődött a keresés.…

„Az én anyukám csodaszép. Az érintése puha, a hangja olyan kedves, hogy nem lehet nem érezni benne a mélységes szeretetet. Rá lehet bízni a titkaimat, és amit nem bízok rá, sokszor azt is tudja. Nem tudom, hogyan csinálja. Különleges érzéke van arra, hogy pont akkor hívjon fel megkérdezni, hogy vagyok, ha éppen valami miatt szomorkodom. Úgy gondolom, az én anyukám több, mint földi lény. Hús-vér ember, és igazi ember, de mégis, van benne valami egészen különleges. Valami, ami nem a földhöz, hanem a mennyhez tartozik. Mennyei az édesanyám.”

Őszintén, egy kis irigységgel vegyes csodálattal nézek azokra az emberekre, akik soha sem félnek. (Na jó, alaposan át van itatva irigységgel ez a csodálatom.) Jöhet nehézség, ismeretlen helyzet, kihívás és próba, bátran és nyugodtan mennek előre. Szerintem jól csinálják.