Vendégszerző bejegyzései

#DarkestDay?!

Az elmúlt hetekben sokszor találkoztam a Facebookon feketére váltott profilképekkel, vagy egyszerűen a #DarkestDay vagy a #notinmyname hashtaggel ellátott bejegyzésekkel, melyek az Észak-Írországban megváltozott abortusztörvényről szóltak. Bár inkább mondanám, hogy szólni véltek… Nagyon sok keresztyén ismerősöm, mélyen hívő testvérem, gondolkodó emberek osztogatták meg általában ugyanazt a bejegyzést, majd ehhez csatlakoztak az elítélő, megrendült, felháborodott hozzászólások, azonban az említett legtöbbet megosztott magyar nyelvű szöveg hamis információkat közöl.

Nézzünk meg néhány tényt érintőlegesen az észak-írországi abortuszhelyzetről! Amin a legtöbben felháborodtak, az a „korlátok nélküli abortusz lehetősége a várandósság 28. hetéig (7.hónap)”, a nemi alapú abortuszok, a fájdalomcsillapítás nélküli abortusz, illetve az, hogy a tizenöt év alatti lányok a szülők tudta és beleegyezése nélkül mehetnek abortuszra. S még sorolhatnánk. Mind olyan megállapítás, amely felháborította a magyar közvéleményt, és mind olyan, amely nincs az emlegetett törvényben…

olvasás folytatása

Változz, hogy változtathass!

Annyi kritika jön ki az ember száján az egyházzal kapcsolatban, közben meg nem veszi észre, hogy az egyházat az emberek alkotják, s amíg az emberek nem változnak meg, addig nem is lesz látványos átalakulás az egyházban sem. Mi először mindig a másik embert akarjuk megváltoztatni, azt látjuk meg, hogy neki miben kellene formálódnia, miközben a változás bennem kell, hogy elkezdődjön. Mert lehet változtatni dolgokon, hagyományokon, az istentisztelet liturgiáján, az egyházi énekeken, azok ritmusán, tempóján, de nem ez hozza el az igazi változást. Ez csak szőrszálhasogatás és a kákán való csomókeresés.

„Változzatok meg értelmetek megújulásával…” Bennem és benned kell, hogy elkezdődjön a változás. Nem a másikban, nem a körülményekben. Mindenki nagyon jól el tudja mondani, hogy milyennek kellene lennie az egyháznak, a gyülekezetnek, a lelkésznek, a hívő embernek. Mindenki tudna valamit mondani, hogy min kellene változtatni, de ő „köszöni szépen jól van úgy, ahogy van”.

olvasás folytatása

Az idő múlik, a gyász marad

A gyász feldolgozásának szakaszairól már olvashattál korábban a TeSó blogon. Nincs két egyforma gyász, hisz ahány ember,annyi szív,és ahány szív, annyi érzés.    

Más érzések vesznek körül,ha egy szerettünk egy hosszú életet megélve,idős korában távozik el tőlünk. Teljesen más, ha egy betegség lefolyása után. Valahol  tudat alatt érezzük,hogy bizony el fog jönni az a pont, amikor vége, és Ő már nem lesz velünk.

olvasás folytatása

Second wind

„Akkor ezt mondta Mózes az Úrnak: Kérlek, Uram, nem vagyok én ékesen szóló. Ezelőtt sem voltam az, de azóta sem vagyok, hogy szolgáddal beszélsz. Sőt nehéz ajkú és nehéz nyelvű vagyok én. De az Úr ezt mondta neki: Ki adott szájat az embernek? Ki tesz némává vagy süketté, látóvá vagy vakká? Talán nem én, az Úr?! Most azért menj! Én leszek a te száddal, és megtanítalak arra, hogy mit beszélj!” (2Móz 4,10-13)

Fáradság. Kiüresedés. Kedvtelenül elvégzett munka, kimerítő kötelező körök. Elszürkülő hétköznapok. Kiégés. Külön-külön vagy akár együttvéve is ismerősek lehetnek. A felnőtt, a nagybetűs élet kockázatai és mellékhatásai. Megkérdezhetjük róla orvosunkat, gyógyszerészünket is. Minden bizonnyal lesz náluk egy erős pirula, ami tompítja a kínt. De nem oldja meg, és nem oldja fel.

olvasás folytatása

Átragyog-e..?

Nézem az őszi leveleket, s megérint ahogyan egy-egy erezet mögött felsejlik a levél egész élettörténete… Hogyan bújt elő?  Vajon milyen volt rügynek? Hogyan formálódott a tavaszi napsugarak, szél és eső táncában igazi levéllé? Milyen volt először együtt susogni, mozogni a többi levéltársával? Milyen volt felfedezni azt, hogy miközben élnek, falombbá egyesülve árnyékot és frissítő lélegzetet nyújtva másokat is éltetnek? Hogyan viselték el mikor vihar tépázta vagy nyári forróság perzselte őket?

Ezek a nyomok mind-mind ott vannak szinte művészi pontosságú lenyomatként egy-egy levélen, és mégis az őszi jó időben mindegyik gyönyörű, mikor átragyog rajtuk a napfény…

Most átfordítom a kérdéseket: vajon én milyen lennék levélnek? Vajon a jelenlegi élethelyzetem milyen erezetet rajzolna ki? Vajon tudok-e együtt örülni az engem körülvevőkkel? Vajon élem-e a nekem rendelt életet? Vajon a helyemen vagyok-e, és vajon éltet-e másokat az én életem? S vajon a vihartépte, nyárcserzette történetem sebein átragyog-e még egy kis szeretet? 

Szeretnék elbújni a feltett kérdések – főként az utolsó – elől, de attól még adottak. Megállásra, visszanézésre ösztönöznek, pár percre lelassítva jól forgó mókuskerekemet.

Az elmúlt évek történései bizony nem kevéssé csiszolgattak, formáltak – nagybetűsen FELNŐTT életbe merítettek. Megtapasztalhattam a korábban nem ismert gyászt, a veszteséget, lépegettem a magam valódi kis lépcsőfokait az ideálisabbnak elképzelt munka világában, és naiv gyermeki lényem is elkezdett érni megtalálva cselekedetei mögött a nem egyszer téves meghajtókat. Ha a felnőtté válásom folyamatát egy levélre szeretném felrajzolni, bizony lennének benne csípések, lyukacskák és itt-ott még gyógyulóban lévő sérülések is.

Mindeközben a felelős válaszkeresgélésben az is egyre tisztább előttem, hogy ahogyan egészen a legvégsőkig a levelet is tartja a fa, engem is ilyen ragaszkodó szeretettel tartott meg Isten ebben a folyamatban. És ami fontos – habár ennek a jelentőségére, csak mostanság kezdek igazán ráeszmélni -, hogy ezt újra és újra felidézzem, újra és újra “megemlékezzem az Ő szeretetéről”.

Hiszen Ő szeretett…

Akkor is amikor nem akartam róla tudomást venni, és önmagam körül forogtam.

Akkor is, amikor azt hittem, hogy egyedül vagyok a veszteségeimmel és a sebeimmel.

És akkor is, amikor toporzékolásomban és sírásomban legszívesebben elszakadtam volna Tőle…

Ő mindezekkel együtt tartott és táplált. Ringatott és erősített. Visszavezetett, majd új irányba terelt, amikor a saját magam kreálta falakba ütköztem, és már nem tudtam továbbmenni az addigi utamon… 

És talán a legszebb, hogy még a megtört, hegedő sebeken keresztül is meg tudott mutatni belőlem valami szépet, amit én magam nem láttam annak.

S mindezt ingyen, kegyelemből, elfogadásból és teljes szeretetből…

Függetlenül az én vagy a mások tetteitől és véleményétől, like-októl vagy dislike-októl…

Számomra ez egy küzdelmes felismerés, mert nap mint nap újra emlékeztetnem kell rá magam… De felemelő, hogy tehetem. Felemelő, hogy az enyém is.

Így a végére bátorítok minden kedves olvasót, hogy képzelje el a maga kis levelét, és gondolkodjon el azon, hogy mi mindenen ment keresztül az elmúlt években,  keresse benne az erezetet, a mintázatot, a völgyeket és a magaslatokat, a színeket és az árnyakat is. 

Biztos vagyok benne, hogy egyikünké sem lesz tökéletes, de abban is, hogy találni fogunk benne olyan periódusokat, amikben ott volt az öröm és a szeretet, vagy éppen a felszabadulás és a továbblépés.

Jó ezeket észben tartani, újra és újra elővenni, talán másoknak is elmesélni… mert lehet hogy épp ezek a történetek lesznek azok, amiken keresztül majd átragyog az a bizonyos szeretet…

Ercsey Gréta