Szerző

Vendégszerző

Szerző

Biztos emlékeztek a Minden6ó című film híres jelenetére, amikor mindenki megnyerte egy amerikai államban a lottót, mert „isten” kényelemből minden kérésre igennel felelt. Apró bökkenő, hogy ebben az esetben igencsak kevés volt a nyeremény. Bárcsak Isten mindig igent mondana! – gondolják sokan (persze, csak az ő kérésükre vonatkozóan…). Én úgy látom, szegény lenne az életünk a nemek nélkül. Korunk társadalmában éppen az a generáció nő fel, aki csak az igenek világát tapasztalja meg, és milyen szegény is ettől. Jó hír: Isten nem kényelmes, így nem automatikus az igen, és ezért nem is szegény az élet. Mi van, ha Isten nemet…

„Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek szándéka, mert Isten szerint jár közben a szentekért.” (Rm 8,26-27) A közepébe vágok: a kérésen túl a belső vágyadra figyelj. És ne keverd össze a kettőt! Mert milyen kapcsolatot tételez fel a kérés? Van valaki, aki kér: kicsi, erői végesek, gyakran él meg tehetetlenséget az élet nagy dolgai között. Ez volnék én. Nem megy úgy minden, ahogy szeretném. Hiányos és szerencsétlen az életem, ezen változtatni kellene.…

Isten képmására teremtett emberként különleges tulajdonságunk, hogy képesek vagyunk gondolkozni a jelen, múlt és jövő dolgairól. Merengünk a múlton, hogy mit csinálhattunk volna jobban, de terveket szövünk a jövőnkre nézve is. Ezekben a napokban a legtöbb ember a saját bőrén tapasztalja, hogy a következő fél- vagy egy évre való tervei hogyan oszlanak szét, vagy legalábbis jelentősen módosulnak. És még nem tudjuk, hogy a kicsit távolabbi jövőnket milyen tervmódosulásokkal fogja megajándékozni a koronavírus. A járvány kitörése előtt sok-sok éven keresztül nyugati kultúránkat a kiszámíthatóság, az anyagi biztonság és a tervezhetőség fogalmaival lehetett leírni. És ezt megszoktuk, mert ahogy mondani szokás: „a…

Ajánló Thoma László Füst. Túlélni a traumát című könyvéről „Mindazoknak, akikkel megtörténik, aminek nem lett volna szabad…” Az ajánlás alapján Thoma László Füst. Túlélni a traumát című könyvének nagy a tétje. Nemcsak azokat szólítja meg, akik valamilyen módon érintettek a Ráday utcai kollégium leégésében, hanem mindenkit, aki valaha életében átélt olyat, amit legszívesebben kitörölne az emlékezetéből. Kinek ne lennének ilyen tapasztalatai? Előbb vagy utóbb mindannyiunkat elér valami, aminek (szerintünk) nem lenne szabad megtörténnie. A Prédikátortól azonban tudjuk, hogy „minden érhet mindenkit”, így el kell fogadnunk: bizony előfordul, hogy megáll velünk az idő. Az elfogadás azonban hosszú és fájdalmas folyamat is…

Néhány hete megnéztem Francis Ford Coppola méltán nagyra tartott vietnámi háborús filmjét, az Apokalipszis most-ot. A háborús filmek népszerűsége talán annak köszönhető, hogy nagy részük megpróbál valami humánust, valami hősiest felmutatni a sok szörnyűség közepette. Hisz emberségünkben a jóra vagyunk büszkék, s ezért talán meghalni is érdemes. De Coppola filmje nem egy Ryan közlegény megmentése. Mondanivalójában eltér a háborús drámák megszokott sémáitól. A történet főszereplője egy fiatal százados, akit a katonai vezetés azzal bíz meg, hogy végezzen egy korábban hősként tisztelt renegát – és minden jel szerint megőrült – zöldsapkás ezredessel, Kurtz-el. A film nagy része utazás, ami a háború…

Nézem a kurzort. Nézem, ahogy villog rám fenyegetően. Ütemesen, megállíthatatlanul. Mint a karmester, aki adja az ütemet, s nekem játszanom kellene. Írni. Írni, írni, írni. Istenről. Róla. Húsvét után vagyunk. Ilyenkor talán még jobban kellene éreznünk a megváltásunk csodáját. Ilyenkor talán még jobban bele kellene bolondulnunk az isteni szeretetbe. Agapé. De… Mindig az a de. Mindannyian otthonainkba vagyunk zárva. Írni kellene arról, hogy milyen nagyszerű volt az itthoni úrvacsora. Hogy megtörtük a kenyeret házanként. Hogy átéreztem, hogy a Kárpát-medence minden reformátusával egyszerre veszek részt a krisztusi közösségben és élem meg a sákramentumot. Nem tudtam ezt átérezni, mert hiányoztak hozzá az…

Mostanában egyre gyakrabban jut eszembe az a talán eléggé ismert történet a Szentírásból, amely arról szól, hogy az Isten választott népe az egyiptomi fogság után végre ott áll az ígéret földjének küszöbén, és Isten parancsára Mózes kiküld tizenkét kémet a föld felderítésére. Amikor a kémek visszatérnek, tízen közülük minden lehetséges módon próbálják lebeszélni a népet és a vezetőket arról, hogy elfoglalják Kánaán földjét. Két kém azonban (Káléb és Józsué) igyekszik emlékeztetni a hallgatókat Isten különleges és csodálatos ígéreteire arra vonatkozóan, hogyan fogja megerősíteni, megsegíteni az övéit, és hogyan fogja a kezükbe adni a „tejjel és mézzel folyó földet” (a teljes…

Gyerekkorom óta szeretek álmodozni. Gyakran képzeltem azt, hogy tündér, orvosnő vagy éppen tanítónő vagyok, esetleg anyuka, aki háztartást vezet és gyereket nevel. Aztán persze, ahogy nőttem az álmok is változtak, komolyabb, felnőttesebb formát öltöttek. Egyetemről, párkapcsolatról, felnőtt életről kezdtek szólni. Egy idő után pedig már célokká alakultak, amiket ha nem érek el, akkor nem leszek boldog… Februárban egy beszélgetés során jöttem rá, hogy mennyire is kötődöm ezekhez az elképzelésekhez, ahelyett, hogy élvezném azt, ami éppen van. Abban a pillanatban hálátlannak éreztem magam, meg egy kicsit butának is. Olyan helyzet volt ez, mint, amikor két gyereknek ugyanolyan játéka van, de az…

„Nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené!” (Róma 9,14) Ez az az igevers, amelyet minden nagyobb rendezvény előtt és alatt többször is újraolvasok. Nagyon sokszor megosztom a munkatársaimmal is, hiszen hajlamosak vagyunk könnyedén elfelejteni, hogy miért teszünk vagy nem teszünk meg dolgokat, miközben magunkat vagy éppen másokat középpontba helyezve a cél elérésére fókuszálunk. De az is előfordul, hogy néha nagyobb figyelmet fordítunk az eredményre, mint embertársainkra. Mindezt miért is tesszük? Talán mert belefeledkezünk abba, mi is az igazán fontos, és a sok megoldásra váró probléma eltereli a figyelmünket. A hálaadást csak akkor alkalmazzuk,…

Koyaanisqatsi. A kifejezés hopi nyelven annyit tesz: egyensúlyát vesztett élet. Ezt a címet adta 1982-es filmje címének Godfrey Reggio. A hosszú, közel másfél órás alkotásban ez az egyetlen emberi szó, amely elhangzik, miközben az Egyesült Államokban felvett képsorokon azt látjuk, hogyan változott meg a modern ember és a természet viszonya. A témával kapcsolatos minden rezignációnk ellenére érdemes időt szánnunk erre a műre: különös káoszopera sokunk születése előttről, egyszerre kordokumentum és prófécia. Káoszopera, mondom, mert dagályos, lassú, drámai, akárcsak a mostani napjaink, amelyben valahogy ránk omlott az idő. Ránk omlott az idő, mondom, mert lassan egy hónapja, hogy utoljára utaztam át…