Szerző

Vendégszerző

Szerző

„Zarándokének. Dávidé. Ha nem lett volna velünk az Úr – vallja meg ezt Izráel! -, ha nem lett volna velünk az Úr, amikor ránk támadtak az emberek, akkor elevenen nyeltek volna el bennünket, úgy fellángolt haragjuk ellenünk. Akkor elsodortak volna a vizek, átcsapott volna rajtunk az áradat. Átcsaptak volna rajtunk a tajtékzó vizek. Áldott az Úr, aki nem adott oda minket martalékul fogaiknak! Lelkünk megmenekült, mint a madár a madarász tőréből. A tőr összetört, és mi megmenekültünk. A mi segítségünk az Úr nevében van, aki az eget és a földet alkotta.” (Zsolt 124) Kicsit olyan ez a zarándokének Dávid tollából,…

A megelégedés művészete Nem a nélkülözés mondatja ezt velem, mert én megtanultam, hogy elégedett legyek azzal, amim van. Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, bővölködésbe és nélkülözésbe egyaránt. Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem. Fil 4, 11-13 Elég! Egyetlen szó, mégis olyan sok minden van mögötte. Annyi minden belefér, annyiféle érzés és tartalom párosul mellé. Egyaránt ki lehet fejezni vele pozitív és negatív dolgokat. Mégis nagyon sokszor inkább csak negatív tartalommal bíró kifejezésként használjuk. Elég már a szenvedésből, elég már a próbákból, nehézségekből, betegségből, rossz hírekből, nélkülözésből! Elég már a karanténból,…

Az normális egy kapcsolatban, hogy néha kisebb lánggal ég és csak a parázs van, vagy már csak a füst, nem? Gondolom – remélem –, majd egyszer újra lobban a tűz. De már a parázs is meleget ad. A lényeg, hogy a közelében maradj. Azt hiszem, itt tartunk most mi… Szóval egy ideje távkapcsolatban élünk. Igazából miattam. A sok teendő, a munka elszólított. Először azt hittem, csak elutazom egy napra és aztán visszamegyek Hozzá, de végül itt ragadtam. Évekre… Régen nagyon sokat beszélgettünk. Szaunáztunk, úsztunk együtt, volt egy időszak, mikor reggelente teáztunk. Tényleg odafigyeltünk egymásra, minőségi időt töltöttünk együtt. Kaptam Tőle…

Mindennapjaink elengedhetetlen létfeltétele az energiaforrás. Minden eszköznek, ami körülvesz bennünket energiaforrásra van szüksége, különben lemerül és használhatatlanná válik. De mi a helyzet velünk, emberekkel? Elég a fizikai táplálkozás a mindennapi munka elvégzéséhez? Problémák, gondok, különböző helyzetek megoldásához elég pusztán étellel és itallal feltöltekezni? Mi van a lelkünkkel? Mennyire van szükségünk a lelkünk töltésére is, és mivel tudjuk ezt megvalósítani? Az igazi egyensúlyhoz elengedhetetlen a naponkénti lelki táplálék bevitele. Kapcsolat a Mindenhatóval: a FORRÁSSAL. Persze a nem megfelelő töltés esetén is tudunk működni, bár nem mindegy, hogy milyen kapacitással, milyen célokkal, eredményekkel. A mai rohanó világban, mindenre szánunk időt, csak legtöbbször…

„…ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá…” (1Pt 2,5a) „…mert az Isten temploma szent, és ez a templom ti vagytok…” (1Kor 3,17) Nem szeretek kiragadni egy-egy igeverset a maga környezetéből, de az utóbbi időben ez a két félmondat sokszor az eszemben van, forog bennem és nem hagy békén. Az Isten gyülekezetéről beszél, és benne rólam, aki, mint élő kő kellene, hogy benne legyek, hogy építsem, formáljam azt. Sokat gondolkodom a gyülekezetről, a közösségről mostanában, és nem hagy nyugton az ige: folyton figyelmeztet arra, hogy ez a templom, ez a gyülekezet, ez a közösség, amelyre gondolok, amelyben élek,…

Az elmúlt napokban elég sokat foglalkoztam Jézusnak a kincsekről szóló történetével (Máté 6,19-21), azon belül pedig konkrétan a következő verssel: „Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is” (21.). Felmerült bennem a kérdés – amit szeretnék, ha magadban Te is, kedves Olvasó, nagyon őszintén megválaszolnál –, hogy ki vagy mi az én „kincsem”? Ami engem illet természetesen elsőre rávágtam, hogy a családom. A férjem és a gyermekeim a legnagyobb kincseim ezen a földön. Rajtuk kívül pedig vannak még kincs-embereim, de a családom a legfontosabb. Aztán Isten kicsit rám koppintott, és rávett, hogy komolyan átgondoljam a válaszomat. Mert a…

„Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, éppen nem volt velük, amikor megjelent Jézus. A többi tanítvány így szólt hozzá: „Láttuk az Urat.” Ő azonban ezt mondta nekik: „Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.” Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: „Békesség néktek!” Azután így szólt Tamáshoz: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd…

Amikor János evangéliumának a feltámadásról szóló történeteit olvasom, különleges érzések kerítenek hatalmukba. Próbáltam azonosítani magamban ezeket az ingereket, és arra jutottam, hogy kétféle emóció küszködik bennem. Egy jól kivehető nyugtalanság, amely az „üres sír”, a „látják Jézust, de nem ismerik fel”, az „Ő az, vagy mégsem” bizonytalanságából fakad. Ugyancsak érzek leírhatatlan kíváncsiságot is, amely már több a megvalósult vágynál, kevesebb a bizonyosságnál. És ha mindezeket csokorba fogom, akkor valószínűleg ugyanazok az érzések vannak bennem, amelyek a tanítványokban is a feltámadás hajnalán és az azt követő időkben, csak bennük sokkal erőteljesebben, intenzívebben jelentkeztek. János első beszámolóját olvasva érzékelem a legerőteljesebben magamban…

„Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál…” (Róm 8,28) Jól hangzik ez a mondat, és sok dolgot magába foglal. Gyakran mondogatjuk egymásnak vigasztalásként odadobva kissé tapintatlanul, közhelyesen mint akik magunk is mindig elhinnénk az igazát – de sajnos ez nem így van. A szenvedések, a sikertelenségek, a bajok kijózanítanak minket, mondjuk, de nem hisszük, ha rólunk van szó. Valljuk be! Ne álljunk meg itt, mert több van ebben a mondatban, mint amit mi egyáltalán bele tudunk képzelni. Pál apostol meggyőződésről beszél. Tudjuk. Nem csak elképzeljük, reméljük, vagy netalán hisszük, hanem tudjuk. Meg vagyunk róla győződve,…

„Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik?” (1Kor 3,16) Emberek között járva-kelve, szemlélve ezt a mai nyüzsgő, gyors, pezsgő világot és benne az embert néha az az érzésem támad, hogy sokszor nem is tudjuk, hogy kik is vagyunk mi valójában. Nem tudjátok? – kérdezi a Szentírás igéin keresztül az Isten tőlünk. Nem tudjátok, hogy igazából kik is vagytok? Nem tudjátok, hogy magasabb rendű életre vagytok elválasztva? Nem csupán arra, hogy éljetek és létezzetek, és ezt egyre magasabb színvonalon, egyre jobb körülmények között tegyétek. Az emberi életnek küldetése van. Mégpedig nem is akármilyen. „…ti Isten…