Szerző

Vendégszerző

Szerző

Sokszor eljutottam már életem mély pontjához, amikor azt éreztem, hogy ez már tényleg nem megy tovább. Csak tolom magam előtt a sok súlyt, és igazából már nem is bírom megmozdítani őket. Közben pedig belül két gondolat feszít: Én Isten embereként nem engedhetem meg magamnak, hogy kiboruljak. Nincs jogom arra, hogy kiüvöltsem magamból az érzéseimet. Nekem mindig vissza kell fognom magam, mert Isten embereként határt kell szabnom saját magamnak annak érdekében, hogy a hitelemet ne veszítsem el az emberek színe előtt. Ezért van egy folyamatos megfelelési kényszer és egy elnyomott érzelmi gombolyag bennem, amelyet nem tudok kibogozni, sőt inkább egyre mélyebben…

Böjt – lemondás, önmegtartóztatás, megvonás és még folytathatnánk a megannyi meghatározással… Önszántunkból lemondani valamiről nem könnyű, és ha még sikerül is talán csak ideig-óráig tart. De mi van, ha olyan élethelyzetbe kerülünk, amikor nem tőlünk függnek ezek a körülmények? Amikor nem rajtam áll, hogy megvonom magam valamitől: a kedvenc csokimtól, ami talán a tilalom idején a legfinomabb, esetleg egy kényelmi helyzettől, ami egy fárasztó nap után kijárna nekem. Mi van, ha Isten egy nap úgy dönt, hogy mától, kedves TeSó, te bizony böjtölni fogsz életed hátralévő napjaiban, ha tetszik, ha nem? Tudsz egy ilyen helyzetre igent mondani? Mielőtt elhamarkodott választ…

Istennel járni. Miért kell ez neked? Szokás? Hagyomány? Kötelesség? Félelem a haláltól? Külső elvárás? Akik döntöttek már Krisztus mellett, valószínűleg mind megkapták már ezeket a kérdéseket. És joggal. Egy kereső embernek mindig felfoghatatlan az, amit mi hiszünk, vallunk vagy épp csinálunk, de ez talán olykor-olykor jól is jön. Pont azért lehet jó, mert elgondolkodtat azon, hogy személy szerint mi hogyan is állunk ezekkel a kérdésekkel. Én például ezeket a kérdéseket hallva elkezdtem gondolkodni azon, hogy mikor és hogyan tértem meg. Fura lehet, de nem tudtam rá a választ. Evangelizáción? A konfirmációmkor? Egy konfirmandus táborban? Gimiben? Netalán a teológián? Nagyon sok…

Mióta bezárkózott a világ, az interneten egyre több keresztyén tartalommal lehet találkozni, és talán az igény is nagyobb most ezekre. Én is szeretek belehallgatni rég nem látott lelkészek istentiszteleteibe, és bevallom, ilyenkor leginkább arra vagyok kíváncsi, hogy hallhatok-e valami megnyugtatót, ami kifejezetten erre a furcsa mostani helyzetre vonatkozik. Amikor tudjuk, hogy sokan súlyosan megbetegszenek. Sokan nem élik túl ezt a betegséget. Bizonyára olyanok is, akik és akikért imádkoznak. Mit lehet ilyenkor mondani az imádságról? Hogyan imádkozzunk ebben az aggasztó, nehéz helyzetben? Illésné Kovács Gyöngy története egy kicsit választ ad erre a kérdésemre: „Talán a legelső, de ma is az egyik…

Az emberi logika úgy tartja: ha egy problémának több megoldása van, az a jobb, amelyik leghamarabb vagy a legegyszerűbben vezet eredményhez. Ez az egyik oka annak, hogy nem értjük Isten útjait. Neki semmibe se kerülne egy csettintéssel eltüntetni a bajokat. Hiszen végül úgyis megold mindent. Őt azonban nem a feladat érdekli elsősorban, hanem a kapcsolódások. Vele, egymással, önmagunkkal. Fehér Beatrix is egyike azoknak, akihez sok kapcsolaton keresztül jutott el a szabadulás: „Két évvel ezelőtt nagyon lebetegedtem. Két hétig feküdtem otthon lázasan, nagy fájdalmak között, az utolsó napokban már járni sem bírtam. Csak a körzeti orvoshoz mentem el, ő a gyomromra…

Most, a vírus idején nem tudom azt mondani, hogy különös veszteségként élem meg, hogy zárva vannak a mozik, a színházak vagy éppen a kedvenc kávézóm. Sokkal nehezebben viselem azt, hogy nem tartózkodhatok egy légtérben több barátommal, hogy nem ölelhetek meg embereket, hogy üdvözlésnél hidegen és tartózkodóan állok meg, mert nem akarom, hogy a felnőtt ismerősöm kislányának a legcsekélyebb esélye is legyen arra, hogy megfertőződjön. Ezt az elszigeteltséget nehéz leginkább megélnem. Egy kedves barátnőmet, Bám Maját kértem meg, hogy meséljen arról, hogyan élik meg ezt az elszigeteltséget együtt gyülekezetével Royal Oakban, Michigan államban: „A minap azon gondolkodtam, naponta hány emberrel érintkeztem…

„Megtörténhet velem is…” Azt hiszem, mindannyiunkban mélyen vannak félelmetes gondolatok nehéz terhekről, próbatételekről, melyekről azt gondoljuk, hogy ha megkapnánk úti csomagként erre az életre, abba beleszakadnánk, beletörnénk. S ezzel párhuzamosan időről időre fel-felbukkannak előttünk azok arcai, akik bizony nem egy könnyű életúton lépdelnek, hanem nap mint nap olyan nagyságú próbákkal kell szembenézniük, melyeknek még a gondolata is remegéssel tölthet el bennünket. S mindezt kibírják. Pedig nem tűnnek erősebbnek, nagyobbnak, mint mi… mégis hatalmas erő lakik bennük. Ők a példái annak, hogy az ember Istennel mindennel meg tud birkózni, mindent túl tud élni. Ők azok, akiknek a tekintetéből erőt kaphatunk mi…

Sajnos előfordul, hogy úgy érezzük, az Isten nem hall minket. Nem válaszol, hiába ostromoljuk imáinkkal. Hiába akarunk teljes szívből valamit, mégsem érkezik a segítség. És ilyenkor valóban nehéz hinni. De Isten nem felejtkezik meg rólunk, ahogy kedves barátnőm, Hajdu Editke bizonyságtételéből is olvashatjuk. „Egy kicsinek nevezhető településen, ahol nem minden nap bővül az ifisek létszáma, az ifivezető – jelen esetben én – örül annak a meglévő 4-5 főnyi kis csapatnak, akik már hónapok óta oszlopos tagjai a közösségünknek. Hosszú időn keresztül bízva a „kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután” ígéretben, mindig reméltem, hogy eljön a sokra bizatás ideje és megnövekszik…

„Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen!” (Jn 14,27) A békességről írunk egy olyan helyzet kellős közepén, ami több millió ember napjainak a forgatókönyvét írta és írja át. Felrúgta minden tervünket és kimozdított a kényelmes napi rutinokból. A jelenleg kialakult helyzet nem csupán az otthonmaradás és a kézfertőtlenítés fontosságáról szól. Inkább arról, hogy hogyan őrizzük meg nyugalmunkat, miközben minden egyes inger, amit a környezetünkből, a tévéből vagy épp a facebookról ér minket, a félelmet fokozza bennünk. Ez az időszak arra fog megtanítani,…

Sokat puffogtatott közhellyé vált az a kijelentés, hogy minden lehetséges. Az ember el-elsüti, bátorítóként szánva magának, társának, de sokszor mégsem hiszi el igazán. Sőt, egyáltalán nem hiszi el. Hiszen nincs esély a gyógyulásra, az orvosok is így állapították meg… Nincs esély a felállásra, mert senki nincs, aki felsegítene… Semmi esély a sikerre, hiszen ahhoz olyat kell megváltoztatni, ami nem az én fennhatóságom alatt áll… És ilyenkor sokszor elfelejtjük: minden az Isten fennhatósága alatt áll. Az Ő akarata mindenekfölött való, és Vele tényleg nincsenek lehetetlenek. Egy ilyen élményéről számol be Szülek Flóra, aki megtapasztalhatta Isten mindent felülíró, szokásokat megtörő és törvényeket…