Szerző

Vendégszerző

Szerző

„Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, éppen nem volt velük, amikor megjelent Jézus. A többi tanítvány így szólt hozzá: „Láttuk az Urat.” Ő azonban ezt mondta nekik: „Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.” Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: „Békesség néktek!” Azután így szólt Tamáshoz: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd…

Amikor János evangéliumának a feltámadásról szóló történeteit olvasom, különleges érzések kerítenek hatalmukba. Próbáltam azonosítani magamban ezeket az ingereket, és arra jutottam, hogy kétféle emóció küszködik bennem. Egy jól kivehető nyugtalanság, amely az „üres sír”, a „látják Jézust, de nem ismerik fel”, az „Ő az, vagy mégsem” bizonytalanságából fakad. Ugyancsak érzek leírhatatlan kíváncsiságot is, amely már több a megvalósult vágynál, kevesebb a bizonyosságnál. És ha mindezeket csokorba fogom, akkor valószínűleg ugyanazok az érzések vannak bennem, amelyek a tanítványokban is a feltámadás hajnalán és az azt követő időkben, csak bennük sokkal erőteljesebben, intenzívebben jelentkeztek. János első beszámolóját olvasva érzékelem a legerőteljesebben magamban…

„Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál…” (Róm 8,28) Jól hangzik ez a mondat, és sok dolgot magába foglal. Gyakran mondogatjuk egymásnak vigasztalásként odadobva kissé tapintatlanul, közhelyesen mint akik magunk is mindig elhinnénk az igazát – de sajnos ez nem így van. A szenvedések, a sikertelenségek, a bajok kijózanítanak minket, mondjuk, de nem hisszük, ha rólunk van szó. Valljuk be! Ne álljunk meg itt, mert több van ebben a mondatban, mint amit mi egyáltalán bele tudunk képzelni. Pál apostol meggyőződésről beszél. Tudjuk. Nem csak elképzeljük, reméljük, vagy netalán hisszük, hanem tudjuk. Meg vagyunk róla győződve,…

„Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik?” (1Kor 3,16) Emberek között járva-kelve, szemlélve ezt a mai nyüzsgő, gyors, pezsgő világot és benne az embert néha az az érzésem támad, hogy sokszor nem is tudjuk, hogy kik is vagyunk mi valójában. Nem tudjátok? – kérdezi a Szentírás igéin keresztül az Isten tőlünk. Nem tudjátok, hogy igazából kik is vagytok? Nem tudjátok, hogy magasabb rendű életre vagytok elválasztva? Nem csupán arra, hogy éljetek és létezzetek, és ezt egyre magasabb színvonalon, egyre jobb körülmények között tegyétek. Az emberi életnek küldetése van. Mégpedig nem is akármilyen. „…ti Isten…

Nem először fenyegetnek minket ukrán szélsőségesek. Mindeddig ezek csak fenyegetések maradtak, de a gyűlölködők egyre keményebb szavakat használnak, egyre durvább üzeneteket kapunk. „…vérontásra készüljetek, magyar vér fog folyni” (forrás: MTI) – üzenik. Vannak, akik nem hisznek nekik, mások nyugtalanok, és akadnak, akik megijedtek. Sok érzés kavarog most bennünk, magyarokban. Egy anyuka például nemrég amiatt keresett fel, hogy merje-e elengedni a gyerekét egy református alkalomra? Nem pont akkor fognak-e megtámadni minket? E megfélemlítésről és az erről szóló híradásokról Eszter könyve jut eszembe a Bibliából. A zsidó nép életének azt a szakaszát mutatja be, amikor halálos fenyegetést kaptak, sőt törvényesen halálra ítélték…

Nagyon sok üzenetet, képeslapot kapunk az év első napjaiban, amelyekben sok esetben sablonosan „boldog új évet” kívánnak. De milyen a boldog év? Amikor minden úgy alakul, ahogyan azt az év elején eltervezzük? Vagy amikor az év háromszázhatvanöt napjában csupa jó dolog történik velünk, semmilyen váratlan, rossz élmény? Valljuk be, ez eléggé szürreális elképzelés.Téged mi tenne boldoggá 2021-ben? A Biblia azt írja: „Boldog ember az, aki az Úrba veti bizodalmát…” (Zsolt 40,5) A körülötted lévő dolgok, az életed megváltozhat néhány nap alatt, de Isten örökké ugyanaz, benne nincs változás – Őbenne mindig bízhatunk. Olyan évet hagytunk magunk mögött, amelyben egy csapásra minden felborult, megváltozott. Ez…

Már javában benne voltunk adventben. Épp utaztunk valahová, amikor belehallgattunk az egyik rádióadásba. Az aktuális kérdés, amelyet a műsorvezetők feltettek a hallgatóknak, így szólt: mi az, ami nélkül a karácsony nem lenne az igazi? És érkeztek a válaszok: forralt bor, mézeskalács, szaloncukor, díszek, karácsonyfa, zenék és hasonlók. A felsoroltakat hallgatva kissé megrökönyödtem. Tényleg csak ennyi lenne az ünnep? Csak szaloncukor, amely kis idő múlva ehetetlen? Feldíszített fa, amelyet két-három hét múlva kidobunk? Zenék, amelyeket csupán egy-két hónapig hallgatunk – persze olyankor egyfolytában? Csak hangulat, csak ajándékok, csak, csak, csak… Olyan szomorúnak tűnt ez az egész. Mert mindössze ennyi: valami, ami…

Félelem, szorongás, távolságtartás, személytelenség, hitetlenség – talán ezekkel a szavakkal írhatnánk körbe ezt az évet. De még lehetnek benne örömteli pillanatok, Istennel és a családunk körében eltöltött ebédek, vacsorák, ha igazán szeretnénk. Ha teszünk érte. Isten azt mondja: „…íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20) Szavai megnyugtathatnak minket, mert Ő velünk van, és nem hagy el. Pusztán azt kéri, hogy mi is legyünk jelen az életében: ne féljünk közeledni hozzá, segítséget kérni tőle. Elmondani neki, mi nyomja a lelkünket, vívódásainkat. Azt, hogy félünk a hibázástól, hogy nem érezzük magunkat elég jó társnak, anyának, barátnak, kollégának. Azt,…

Milyen mozgató erők hatnak az életünkre, a kapcsolatainkra, a tetteinkre? Kettőt emelnék ki. Az egyik a megfelelési vágy. A másik a szeretet. Mindkettővel azt akarjuk elérni, hogy figyeljenek ránk, hogy tartsanak valamire, hogy elfogadjanak. A megfelelési vágy kényszeres. Nem tudok tőle függetlenedni, kiszolgáltatottá tesz azzal szemben, aki felé irányul. Csak akkor működik jól, ha van pozitív visszajelzés. Ennek a hiánya keserűséget, szomorúságot, önmarcangolást szül. A negatív visszajelzés elpusztít. Szorongás, félelem, állandó bizonytalanság. Valószínűleg jól ismered ezeket az érzéseket. Szerintem nincs ember, aki ne élte volna át – akár kis mértékben – a kényszerességet. Ahogy most fogalmazom az írást, ott motoszkál…

Gyermekkorom kárpátaljai karácsonyai nagyon különböztek a mostani, ajándékok tömkelegével telített (ilyen téren talán kicsit túlzó), Walesben töltött ünnepeinktől. A szenteste mindig azzal kezdődött, hogy a gyakran csípős hidegben elgyalogoltunk a családdal a templomba, közben majd’ megfagytak a lábujjaink. Istentisztelet után, hazafelé menet mindig megálltunk kántálni a barátainknál, majd hazamentünk vacsorázni és ajándékokat bontani. Volt, hogy a fa alatt új papucs vagy téli sapka lapult, egy nagyon izgalmas évben pedig ananász és kókuszdió is volt a meglepetések között. A szüleink mindig kreatív ötletekkel álltak elő a karácsony ünneplésére, ezért soha nem éreztem úgy, hogy bármim is hiányozna. Gondolom, ez az ünneppel…