Trianon – minden magyarnak jelent valamit, még annak is, aki azt állítja, hogy őt nem érdekli. Mint a hit: az is hisz valamiben, aki azt bizonygatja, hogy nem. Kárpát-medencei hívő magyarok esetében pedig a két fogalom olykor erősen hat egymásra. Néha olyannyira, hogy nem árt mérlegre tenni, átgondolni: mit jelent nekem a hitem, a magyarságom, a hazám, megáll-e egyik a másik nélkül, hol vannak a gyenge pontjaim, hol bomolhat meg a sorrend, billenhet ki az egyensúly? Ennek a – néha igen személyes, ugyanakkor egész közösségünkre ható – témának az átgondolására kértük fel szerte a Kárpát-medencében testvéreinket, akiknek a gondolatait alább…
Várván vártam az Urat… mikor már kora reggel fáradtan ébredtem, és éjjel álmatlanul forgolódtam; mikor az elvégzett munkámért mást dicsértek meg; mikor mások gondja-dolga az én vállamat nyomta. Várván vártam az Urat… mikor kegyetlenül megbántottak; mikor én gázoltam más lelkébe; mikor a bocsánatkérések elmaradtak, a sebek elmélyültek, a kapcsolatok megszakadtak. Várván vártam az Urat… mikor mindig a sor végére toltak, mindig megvárattak; mikor terhek szakadtak rám, csapások sújtottak; mikor az idő kifolyt a kezeim közül, és a határidők agyonnyomtak. Várván vártam az az Urat… mikor üres volt a pénztárcám, és senki nem segített ki; mikor tele volt a zsebem, mégsem…
https://www.youtube.com/watch?v=iO7ySn-Swwc „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus.” (Ef 5,14b) Drága Úr Jézus! Mielőtt bármit kérnék, hadd mondjam el, hogy nagyon szeretlek Téged. Hadd mondjam el, hogy rossz volt Nélküled élni: reménytelenségben, csüggedésben és magányban; torz képpel a szeretetről, reményről, az egész világról. Boldog vagyok, hogy ismerhetlek, boldog vagyok, hogy szerethetlek, boldog és hálás vagyok, hogy megajándékoztál hittel. Tudom, sokszor elfáradok… elfáradok abban, hogy naponként keressem akaratod, kutassam Igéd és cselekedjem mindazt, amire megkérsz. Bocsáss meg ezért, bocsáss meg, és állíts helyre, hogy a Veled való kapcsolat olyan természetes és magától értetődő legyen, mint a…
Ha valaki megtisztel minket a bizalmával és beavat féltett gondolataiba, fájó élethelyzetébe, tanácstalanságába, akkor el kell őt fogadnunk olyannak, amilyen; meg kell próbálnunk együttéreznünk vele, illetve tudni kell értő figyelemmel meghallgatni őt. Ez a legfontosabb, amit tehetünk, viszont el jön az az idő is, amikor meg kell szólalnunk. „Mint az aranyalma ezüst tányéron: olyan a helyén mondott ige” – olvashatjuk a Példabeszédek könyvében. Nos, így van ez a leglkigondozásban is: a helyén mondott szavak aranyat érnek, ellenben vannak olyan szavak és mondatok, amelyek ronthatnak a beszélgetőpartner feldúlt vagy szomorú hangulatán. (Komplex lelkigondozói diplomát ugyan nem adhatok, inkább csak felhívnám a figyelmet…
Életünk tele van szomorú eseményekkel. Némelyek apróbbak, némelyek megrázóak, némelyeket egy egész életen át kell hordoznunk és elviselnünk valahogy. Van, hogy nem is közvetlenül minket érint egy-egy tragédia vagy negatív esemény, csupán közvetve – családtagként, barátként, munkatársként – leszünk érintettek, amikor odaállhatunk a szenvedő fél mellé, mintegy „társként születünk a nyomorúság idejére”.
Ha megkérdeznénk egy gyászolót, aki még csak nemrég veszített el valakit, azt mondaná, hogy sosem fogja tudni elfogadni azt, ami történt. Elképzelhetetlennek tűnik számára, hogy tovább lépjen, hogy ne az elhunyt körül forogjon minden gondolata, hogy a mérhetetlen fájdalom idővel szűnni fog…
halál gyász gyászfolyamatSaját halálunk sose fáj úgy, mint mások halála. Ó, könnyű neked, elbírod nélkülem a sírt, de bírjam, nélküled, az életet? (Weöres Sándor)
Az egész úgy kezdődött, hogy tartottunk egy bibliaórát, ahol feljött az örök kérdés: miért? Miért engedi meg Isten? Miért nem értjük mit akar? Miért nem értjük évek múlva sem, hogy életünk egy-egy nagy tragédiája mire volt jó? Mi van akkor, ha imádság, könyörgés, böjtölés, igeolvasás, emberi tanácsok nem segítenek, hogy jobban átlássuk azt az adott helyzetet, ami nemcsak a világunkat rengette meg, de Istenről és a hitről alkotott képünket is?
Évek óta hallgatom böjt első vasárnapján azokat a prédikációkat, melyek arról szólnak, hogy a böjt nem az étel- és italmegvonást jelenti, hanem – kissé sarkosítva – azt, hogy lelkileg topon legyünk, mire jön a húsvét, s ezért egyfajta lelki odafigyelést igényel tőlünk. Évről évre hallom, hogy nem a testi dolgokon van a hangsúly, hanem a lelkin és csakis a lelkin. Pravoszláv ismerőseimnél pedig arra leszek figyelmes, hogy húsvétra jópár kilóval könnyebben ülnek az asztalhoz, lecsinosodva várják az ünnepi menüt. Ugyanis ők negyven napon át böjtöt tartottak – testit – és megvonták maguktól a jó falatokat. Igaz… legtöbbjüknél (akiket én ismerek)…
Ismered azt a nénit, akinek megszokott helye van a templomban, és ki sem lehet robbantani onnan? Na és azt a bácsit, aki direkt hangosabban és nyújtva énekli a zsoltárokat, természetesen hamisan? És a folyton köhögős, cukorkás papírt recsegtetőket? Láttad már azt a pasit, aki direkt tíz perccel később jön, mert nem kíváncsi az istentisztelet előtti hirdetésekre? Ismered őt, tudod, aki már a Mindig velem, Uram elején pakolászza a dolgait és keresgeti az aprót a perselybe?