Papp Adrien bejegyzései

Papp Adriennek hívnak. Az életem: hit és kételkedés; barátok, nyüzsgő közösségek és egyedüllét; örömök és félelmek; pörgés és csönd; gyerekesség, őrültség és komolyság; nevetés és könnyezés; lángolás, álmodozás és pislákolás; művészet, könyvek iránti rajongás; szeretet és hiszti furcsa keveréke, melyet minden pontján átsző a csodálkozás és hála amiatt, hogy az életem mekkora ajándék Istentől.
Ezekből tevődöm valahogy össze én. Nem tudom hogyan, s néha azt sem, hogy miért, de vagyok, élek és mindez nem véletlen.

Biztonság – 5. nap

 „De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget.” (Zsolt 127,2)

Néha úgy érzem, hogy a világ, az élet olyan könnyen széteső. Vagy csak én lettem felnőtté, és látom, milyen ingoványos is tud lenni hirtelen még a legszilárdabbnak tűnő talaj is a lábam alatt. Bevallom, sokszor nagyon ijesztőnek látom a távoli holnapot. Ki tudja mi lesz? Vajon merre visz az utunk? Vajon nem törünk össze teljesen maholnap egy csapás alatt? Olyan kiszámíthatatlan minden… Ilyenkor azt kívánom, bárcsak láthatnám, mit is tartogat az a bizonyos holnap. Mert akkor fel tudnék készülni. Tudnék tenni, cselekedni, szaladni százfelé, hogy jóra fordítsam, ami talán elromlófélben van. Mert ÉN szeretek megtenni mindent azért, hogy biztonságban érezzem magam. ÉN szeretek felkészülni. ÉN szeretem bebiztosítani magam… ÉN… ÉN… ÉN… Már zavaróan sok az ÉN.

Aztán itt ez az ige, és emlékeztet, hogy nem én, hanem Ő.

Hogy ideje lenne már felfognom, hogy igazi biztonságot nem én teremtek meg, hanem Ő ad.

Hogy ideje lenne már látnom, hogy bízhatok abban, hogy Ő tényleg velem van, szeret, gondoskodik rólam, még a legpasszívabb állapotomban is.

Hogy ideje lenne már elfogadnom, hogy van – és lesz is –, amikor bizony csak Ő tart meg, de ez sokkal szilárdabb és erősebb tartás, mint az én ügyeskedéseim arra, hogy száz mankóval támasszam ki magam.

Papp Adrien

← Vissza a naptárba

Hát ki érti ezt?

Ezért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róm 9,16)

Ülök és igazából nem értem. Ha őszinte akarok lenni, akkor egy fikarcnyi sincs bennem olyan, ami miatt az Igazságos Isten ne ítélhetne el. Romlott a lelkem, a gondolataim és a gyümölcseim – megérettem a kivágásra. Gonosz, önző, szeretetlen énem tobzódik a bűnökben. Sokszor a jó szándék is leragyál bennem, és valami furcsa, csúnya dologgá alakul. Ahelyett, hogy segítenék, bántok, romba döntök; ahelyett, hogy szeretnék, furakodok, harácsolok, áttaposok mindenen és mindenkin pár elégedett pillanatért; ahelyett, hogy tanúja lennék az Istennek sunyin hallgatok, beolvadok bármibe. Azt hiszem, egy szavam sem lehetne, ha Isten egyetlen áldást sem engedne meg az életemben. Ha érdemeim szerint kapnám azt, ami jár. Nem panaszkodhatnék, nem jajveszékelhetnék – ha én lennék az igazságos Isten, így csinálnám én is…

olvasás folytatása

W.W.J.D.

Annakokáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is.” (Filippi 2,5)

Mikor tini voltam, nagy divatját élte a W.W.J.D.-s karkötő (na persze lehet, most is, csak akik között mozgok, már kinőttek belőle). Elég sok keresztyén ismerősöm hordta akkoriban. Én is boldog voltam, mikor beszereztem egyet, olyan volt ez, mint a halacskás kitűző: ezzel mutattuk, hogy mi valamit (Valakit) képviselni akarunk ebben a világban. Emlékszem, jó pár évig hordtam hűségesen. Még egyszer utazás közben beszélgetésbe is elegyedtem valakivel, akinek lelkesen elmondhattam, hogy mit is jelentenek a betűk – tiszta büszke boltam, hogy milyen jó kis bizonyságtétel ez.

Aztán a karkötő egyszer lekerült a kezemről. Biztos valamilyen különleges alkalom volt, és a szövött design nem passzolt az épp kiválasztott ruhámhoz. Aztán… igazából nem is emlékszem, mikortól nem hordom már, sőt igazából arra sem, hogy megvan-e még.

A napokban azonban eszembe jutott, hogy valamikor milyen fontos volt számomra az, ami a karkötőn állt, vagyis hogy „mit tenne Jézus?”, és hogy akkor minden nap emlékeztetni akartam magam erre a fontos kérdésre. Vajon most is ég még bennem? Vagy a karkötővel együtt a kérdés is kikerült az életemből, azt is kinőttem?

olvasás folytatása

Féltve őrzött álmaim átadom

Görcsösen akarni valamit. Ismerős? Amikor azt érzed, hogy az életed egyszerűen nem folytatódhat anélkül, hogy megkapd azt az áhított dolgot. Az nem lehet, hogy épp te maradj egyedül. Az nem lehet, hogy épp nektek ne működjön az a kapcsolat. Az nem lehet, hogy az a barátság szép lassan elhűljön épp köztetek. Az nem lehet, hogy épp te ne gyógyulj meg. Az nem lehet, hogy épp neked ne sikerüljön az a munka, ösztöndíj, előrelépési lehetőség, életszínvonal, amire úgy vágysz. Az nem lehet, hogy épp nektek ne jöjjön a baba. Az nem lehet, hogy éppen neked ne sikerüljenek azok a kis szorongatott álmaid…

És ha mégis?

olvasás folytatása

Te mit tennél, ha a világod összeroppanna?

Böjti egypercesek 38.

Miután pedig elfogták őt, elvitték és bekísérték a főpap házába. Péter pedig távolról követte. Mikor az udvar közepén tüzet raktak, és körülülték, Péter is leült közéjük. Amint ott ült a tűz világánál, meglátta őt egy szolgáló, szemügyre vette, és így szólt: „Ez is vele volt.” Ő azonban letagadta, ezt mondva: „Asszony, nem ismerem őt!” Röviddel ezután más látta meg, és rászólt: „Te is közülük való vagy!” De Péter így válaszolt: „Ember, nem vagyok!” Körülbelül egy óra múlva másvalaki is bizonygatta: „De bizony, ez is vele volt, hiszen ő is Galileából való.” Péter azonban ismét tagadta: „Ember, nem tudom, mit beszélsz.” Még beszélt, amikor hirtelen megszólalt a kakas. Ekkor megfordult az Úr, és rátekintett Péterre. Péter pedig visszaemlékezett az Úr szavára, amikor azt mondta neki: „Ma, mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem.” Aztán kiment, és keserves sírásra fakadt. (Lk. 22,54-62)

Nemrég olvastam egy hírt, amiben szerepelt egy szíriai üldözött keresztény fiatal, akiről megjegyezték a cikkben, hogy miután kiirtották a családját, ő továbbra is terjesztette (!) a hitét. Nemcsak megélte, de terjesztette… Bevallom egy pár pillanatra itt megálltam, és mélységesen elszégyelltem magam. Mert azért mi (még mindig) egy nagyon kényelmes hívő életet élhetünk mostanában. Nincs akadályoztatva a hitélet, sőt kifejezetten támogatva is van, és nem nagyon kell komoly döntést hoznunk arról, hogy ha épp bizonyságot teszünk Istenről, akkor annak milyen következményei lesznek. S még ebben a nagy kényelemben is mi néha bizony mérlegeljük, hogy szóvá tegyük-e a keresztyénségünket. Nagyvárosban élve, nem teológiai pályát választva azért egy új egyetemi csoportban, munkaközösségben, szórakozóhelyen nem az az első, amit az ember megoszt magáról a neve után, hogy keresztyén (pedig akár lehetne ez is, hisz elméletileg életünk legmeghatározóbb tényéről van szó). Sőt, nagyon sokszor bizony kényelmes is egész véletlenül elhallgatni ezt. Mert fárasztó a köröket újra lefutni, a hirtelen zavart mozgású szemekbe nézni, a „de tényleg?” típusú kérdésekre válaszolni, és full okosan érvelő ateistáknak Istenről beszélni. Én nem mondom, hogy ez könnyű, de azért nem is szíriai állapotokról van szó.

Mi történne, ha egy nap arra ébrednénk, hogy akkor, ha kimondjuk, mi a Krisztussal vagyunk egy csapatban, komolyan fennállna a veszély, hogy bántanak minket, a családunkat, elveszik a féltett összekuporgatott értékeinket? Elméletben ugye működik: mi akkor is hűek maradnánk Istenünkhöz. De tényleg? Ha épp összeroppanna a világunk menne ez? Nem háborodnánk fel még a feltételezés ellen is? „Ember, nem is tudom, mit beszélsz!”

Péter világa itt összeroppant. A Messiása, aki halottakat tudott feltámasztani engedi, hogy semmirekellő katonák ráncigálják be a világi hatalmat képviselők elé. A Főpap engedi, hogy földi alattvalója számon kérje, kifaggassa. Hát mi történik itt? Az ő fejében és lelkében élő Isten Fia ilyet nem engedhet meg…

És a mi fejünkben és lelkünkben élő Isten mit engedhet meg? Képesek lennénk, képesek vagyunk a káoszban, a bajban is elhinni, hogy nem a mi Istenünkkel van baj, nem Ő a gyenge, nem Ő nem létezik, hanem ez valami olyan egész része, amit mi még csak fel sem foghatunk?

Ma égjen bennünk – és ne hagyjon nyugodni – a kérdés: képesek vagyunk-e a Krisztusba vetett hitünkért a szenvedést is kockáztatni? Képesek vagyunk-e arra, hogy kényelmetlenségekkel, kellemetlenségekkel nézzünk szembe, mert felvállaljuk a keresztyénségünket? Képesek vagyunk-e Istenről bizonyságot tenni az életünk hétköznapjaiban? Akár egyedül maradva is?

Ha ezekre a kérdésekre most összerándulunk, azt hiszem épp a mai igeszakasz a biztosíték arra, hogy azért még nincsen minden veszve. Szerintem a bizonyságtevés is egy olyan képesség, amit kérhetünk Istentől, hogy fejlessze bennünk. Csak legyünk őszinték! Ne hitegessük magunkat azzal, hogy mi bármire képesek lennénk. Valljuk be, hogy sokszor sokkal inkább bizony rettegő, meghunyászkodó, tagadó Péterek vagyunk. A többit pedig bízzuk Istenre – Péter története sem itt ért véget…

Papp Adrien