Krisztus felfoghatatlan áldozatának és örömteli feltámadásának története a mi személyes ügyünk, mindannyian érintettek vagyunk a húsvéti történésekben. Persze, mindannyian kicsit másképp. Ezen az ünnepi napon néhány szerzőnk arra vállalkozott, hogy pár mondatban megosztja velünk, számára személyesen mit is jelent mindaz, ami az első húsvétkor történt: „Isten nem csak úgy elengedte a gonoszságunkat, az önzőségeinket és minden rosszat bennünk. Nem az van, hogy egyszerűen csak oldalra nézett, és megbocsátott, sőt megbocsát mindent már előre. És még ha nem is értem száz százalékban, hogy miért nem ez van, hogy miért volt szükség véresáldozatra a bűnbocsánathoz, húsvét engem erre emlékeztet. Hogy nem ingyen…
Arról, hogy valakivel jót teszünk, vagy valakinek segítséget nyújtunk alapvetően az a kép él bennünk, hogy azáltal kizárólag a másikon segítünk, a másik embernek teszünk jót. Ilyenkor hajlamosak vagyunk nagyra duzzasztott lélekkel azt képzelni, hogy a tettünk csak a másik embernek kedvező. Viszonylag keveset foglalkozunk azzal a kérdéssel, hogy a jó cselekedeteink milyen hatást gyakorolnak a mi lelkünkre. Pedig minden egyes alkalommal, amikor úgynevezett nagylelkűséget gyakorlunk, szinte érezzük is, amint a lelkünk nagyra nő, és már-már szárnyalni tudnánk egyfajta boldogságérzéstől. (Egyébként vannak is olyan kutatások, amelyek azt bizonyítják, hogy a mások felé mutatott kedves gesztusok az egészségünkre is pozitív hatást…
Mikor erre a böjti sorozatra készültünk, több olyan tényezőt és tevékenységet is felsoroltunk, ami szerintünk a mindennapokban segíthet bennünket abban, hogy közelebb kerüljünk Istenhez. A listára felkerült a hit fogalma is – én pedig nagy bátran elvállaltam, hogy erről fogok írni, erről fogok együtt gondolkodni veletek. Bevallom, akkor igazán nem is gondoltam át, hogy ez mennyire nehéz feladat lesz. Hiszen a hitről beszélni hosszú értekezésekben sem elégséges, nemhogy egy nyúlfarknyi blogbejegyzésben. Épp ezért miután elég sok klisét összezsúfolva jó tucatszor belekezdtem már ennek a bejegyzésnek a megírásába, úgy döntöttem, hogy egész egyszerűen csak leírom azt a képet, ami most bennem…
„Bízd az Úrra dolgaidat, akkor teljesülnek szándékaid.” (Péld 16,3) Ehhez a bibliai igéhez köthető az első olyan hitbéli élményem, amikor biztosan tudtam, hogy Isten szólt hozzám. Nagyon sok évvel ezelőtt az egyik osztálytársam ákombákom betűkkel kiírta ezt az üzenetet egy szabálytalanul kivágott papírfecnire, és nekem adta pont akkor, amikor egy elég fontos mérföldkőhöz és megmérettetéshez érkeztem. (Bevallom, nem emlékszem, hogy valaha elmondtam-e neki, hogy ez a gesztusa akkor milyen mértékben járult hozzá az életem alakulásához.) Akkor én ebbe az igébe szó szerint belekapaszkodtam, és a rettegett megmérettetés – konkrétan egy felvételi – sikerrel ért véget. És ez egészen biztosan nem…
„Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8,32) Tökéletes karácsony. Minden évben próbálunk egy elképzelt ideát kergetve megfelelni a sokszor saját magunk által támasztott elvárásoknak. A tökéletes ajándékok után rohangálunk, kutatjuk a tökéletes bejgli, mézeskalács, karácsonyi vacsora receptjét, hullafáradtra dolgozzuk magunkat, hogy az ünnepre minden tökéletesen a helyére kerüljön. Még talán december közepén ott bujkál a gondolatainkban, hogy a karácsony igazából arról szól, hogy Isten mennyire szeret bennünket, de aztán az ünnepi napokhoz közeledve teljesen elkap a gépszíj. Rohanássá válik minden percünk. Lehetne még hosszan írni arról, hogy mit csinálunk ezekben…
„De az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik, és jól él fáradságos munkájából.” (Préd 3,13) Nemrég egy kedves barátom azt mondta, hogy az idei advent „keserves”. Megdöbbentett ez az erős kifejezés, mert túl őszintén festi le azt, ami idén a közösségi média varázslatos képei és a karácsonyi vásárok fényei mögött a lelkekben rejtőzik. Keserves, ahogy az emberek a sötétséggel, a létbizonytalansággal, a távollévők utáni vágyakozással küzdenek, keserves, ahogy a gazdasági és energiaválság ott trappol, lohol szinte mindenki nyomában – és persze még sorolhatnám az aktuálisan ránk ordibáló bajokat. Sokan sóvárgunk egy valóban békés, nyugodt, kiegyensúlyozott, mindenféle árnyék nélküli…
„Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka.” (efezus 2,8) Most egy „Olvassuk el a teljes Bibliát!” projektben vagyok, így reggelente egy-egy részt olvasok el épp aktuálisan az Ószövetség első könyveiből. Ezekben a fejezetekben rendre elém tárul, hogy a nagy bibliai alakok sokszor nem álltak épp az erkölcsi normák tetőfokán (és most finoman fogalmazok). S bár mindegyik történetet már jól ismerem, szinte minden alkalommal, ha elém kerülnek, méltatlankodom: „komolyan ezek az Istennek tetsző emberek? ezekre tekintünk és hivatkozunk példaként?”. Nemrég az egyik reggel szintén ezen fakadtam ki a férjemnek, aki meghallgatva engem csak ennyit mondott:…
Nem emlékszem, mikor találkoztam először Noé és az özönvíz történetével. Valószínűleg még kisiskolásként. Az viszont biztos, hogy a közelmúltig ez a történet a fejemben lévő asszociációkban mindig amolyan mesés környezetben, a szebbnél szebb gyermekbibliai illusztrációk képeiben jelent meg. Ha őszinte akarok lenni, akkor hosszú éveken át ez a történet számomra csak egy érdekes elbeszélés volt a Bibliából, nem jelentett többet, mint gyermekkorom legkedvesebb meséinek bármelyike. Viszont sokszor volt szerencsém megtapasztalni már, hogy a Biblia sorai, hogyan válnak élővé Isten kezében, és hogyan szólhat hozzám egy már unalmasnak hitt történet teljesen aktualizálódva a jelenemre. Ez történt a napokban velem és Noé…
„Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a jogtalanul fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény hajléktalant, ha meztelen embert látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed. Igazságod jár előtted, és az Úr dicsősége lesz mögötted.” (Ézs 58,6–8) Úgy gondolom, az, hogy tinédzserként református líceumba jártam, mai napig meghatározza a hitéletemet. Akkor és ott találkoztam először a tanáraim személyében mélyen hívő felnőtt emberekkel, és még ma is emlékszem, hogy milyen…
„Dávid könyörgött Istenhez a gyermekért; böjtöt tartott Dávid, és amikor hazament, a földön fekve töltötte az éjszakát. Udvarának a vénei odaálltak melléje, hogy fölemeljék a földről, de ő nem engedte, és nem is evett velük semmit. A hetedik napon meghalt a gyermek. A szolgák azonban nem merték megmondani Dávidnak, hogy meghalt a gyermek, mert ezt gondolták: Hiszen amikor még élt a gyermek, és szóltunk hozzá, akkor sem hallgatott a szavunkra. Hogyan mondjuk meg neki, hogy meghalt a gyermek?! Még valami bajt csinál! Dávid azonban látta, hogy szolgái maguk között sugdolóznak, és rájött Dávid, hogy meghalt a gyermek. Megkérdezte Dávid a…