Papp Adrien bejegyzései

Papp Adriennek hívnak. Az életem: hit és kételkedés; barátok, nyüzsgő közösségek és egyedüllét; örömök és félelmek; pörgés és csönd; gyerekesség, őrültség és komolyság; nevetés és könnyezés; lángolás, álmodozás és pislákolás; művészet, könyvek iránti rajongás; szeretet és hiszti furcsa keveréke, melyet minden pontján átsző a csodálkozás és hála amiatt, hogy az életem mekkora ajándék Istentől.
Ezekből tevődöm valahogy össze én. Nem tudom hogyan, s néha azt sem, hogy miért, de vagyok, élek és mindez nem véletlen.

Ünnep előtt – 23. nap

„Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. (…) A Seregek Urának féltő szeretete viszi véghez ezt!” (Ézs 9, 5/a, 6/b)

Holnap szenteste. És én minden évben gyermeki rajongással, csillámos, rózsaszín tervekkel, elképzelésekkel várom. Mert a karácsony számomra egy igazi kis csoda a melegséget árasztó hangulatával, kedvességével, apró ajándékaival. Igazi „szép Tündérország” sok kedves és szerető szívvel. Ilyenkor egyszerűen nem szabad(na) bántania embernek az embert…

Szeretem, hogy ebben az időszakban mindannyian kicsit jobban törődünk egymással, jobban ráérzünk egymásra – ami nem is csoda, hiszen az elmúlt hetekben résen voltunk, és figyeltük a másikat, hogy minek is örülne, mivel is lephetnénk meg a fa alatt, és ez bizony elkerülhetetlenül is azt eredményezte, hogy ilyenkor egy kicsit elmozduljon az énközpontúságunk, és jobban tele legyen a lelkünk, fejünk a mellettünk lévő emberrel.

És szeretem, hogy ilyenkor valami nagyon szépet ünnepelhetünk: Jézusunk születését. Hiszen bár sokszor elvész a sok csomagolópapír és masni között, de a legfontosabb dolog, ami ezt az ünnepet különlegessé teszi, az mégiscsak az (kellene, hogy legyen), hogy arra emlékezhetünk, hogy Isten is megajándékozott minket, és nem is akármit kaptunk Tőle: a legnagyobb ajándékot.

Mert akárhogy is vagyunk most, és akármilyen túl vallásosan is hangzik, azért Jézus a mi mindenkori legnagyobb ajándékunk.

Ahogy ezt leírom, bevallom, kicsit el is szégyellem magam, mert mostanság – így ebben a kusza felnőttkorban – azért ritkán tekintek Jézusra és a mi kapcsolatunkra, közös útunkra úgy, mint az életem legmeghatározóbb részére. Sajnos a Jézus-arc bennem sokszor nem éles, sőt olykor hosszú-hosszú ideig alig látszik…

De most itt ülök és érzem, ahogy a hála eltölt egészen a fejem búbjáig. Hát én nagyon szépen köszönöm, Uram, hogy holnap megünnepelhetjük a Te születésed napját, amivel elkezdődött egy hosszú út, amin én évekkel ezelőtt hozzád találhattam.

Köszönöm, hogy Te istenből emberré lettél, mi több törékeny, kiszolgáltatott csecsemővé, hozzám hasonló folyton hibázó emberekre bíztad magad, hogy én ma ebben a nagyon fejlett korban biztosan tudhassam: Tehozzád évezredek múltán változatlanul én is odamehetek, és Te meg fogsz érteni. Megérted az örömöm, a lelkesedésem, a fájdalmam, a könnyeim okát, a gyászom, a félelmem, mert Te magad is érezted ezeket.

Szóval itt állok a feldíszítésre váró fa alatt, és a bejgliillattal keveredett fenyőillatot belélegezve halkan csak annyit rebegek, hogy köszönöm.

Köszönök mindent.

Papp Adrien

← Vissza a naptárba

Örülj kicsit annak, amid van! – 19. nap

„Örvendezz mindannak a jónak, amit Istened, az Úr ad neked és házad népének.” (5Móz 26,11)

Tervezünk. Akarunk. Agyalunk. Megyünk. Törünk előre. Számolunk. Az is kellene. Még ez is. Arra nagy szükség van, ha nem lesz meg, az egész nem is ér semmit…

Meg különben is, ilyen az élet, ha nem pörög minden apró részecske bennünk a terveink körül, akkor semmink sem lesz, semmit sem érünk el.

Semmink. Semmit.

Mert most is épp a nagy semmi kellős közepén ücsörgünk.

Te tényleg nem látod, hogy mid van? Hogy mit értetek el eddig közösen az Úrral?

Kilégzés.

De. Végül is ja.

Mikor örvendeztél utoljára annak a jónak, amit Istenedtől kaptál?

Csend.

Mit lehet erre felelni? Az ember nem dőlhet csak úgy hátra szemlélni, hogy milyen jó dolgai is vannak, mivel áldotta meg az Úr. Az élet nem erről szól…

De miért is nem?

Sóhaj.

Állj meg! Csak egy kicsit. Nézz arra, amid van. Amit kaptál. Mert kaptad. Csak úgy. Ingyen szeretetből.

Látod?

Akkor még ne menj tovább – most örülj kicsit ennek! Mert Isten is azt akarja, hogy néha tekints vissza és lásd, hogy Ő mennyi mindent adott és ad neked. Hogy Ő a kezedet fogva vezet előre. Szeretné, hogy értsd, mennyire összetett az egész életed, és mennyi apró részlet van benne, ami csak úgy előre vitt. Szeretné, ha nem görcsölnél folyton, hanem kicsit örülnél is. Ha tudnád, hogy Ő néha láthatóan, néha pedig láthatatlanul bizony gondoskodik rólad és a szeretteidről.

Szóval mielőtt továbbszaladnál, örülj kicsit! Örvendezz az Úrnak és annak, amivel megajándékozott!

Papp Adrien

← Vissza a naptárba

Biztonság – 5. nap

 „De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget.” (Zsolt 127,2)

Néha úgy érzem, hogy a világ, az élet olyan könnyen széteső. Vagy csak én lettem felnőtté, és látom, milyen ingoványos is tud lenni hirtelen még a legszilárdabbnak tűnő talaj is a lábam alatt. Bevallom, sokszor nagyon ijesztőnek látom a távoli holnapot. Ki tudja mi lesz? Vajon merre visz az utunk? Vajon nem törünk össze teljesen maholnap egy csapás alatt? Olyan kiszámíthatatlan minden… Ilyenkor azt kívánom, bárcsak láthatnám, mit is tartogat az a bizonyos holnap. Mert akkor fel tudnék készülni. Tudnék tenni, cselekedni, szaladni százfelé, hogy jóra fordítsam, ami talán elromlófélben van. Mert ÉN szeretek megtenni mindent azért, hogy biztonságban érezzem magam. ÉN szeretek felkészülni. ÉN szeretem bebiztosítani magam… ÉN… ÉN… ÉN… Már zavaróan sok az ÉN.

Aztán itt ez az ige, és emlékeztet, hogy nem én, hanem Ő.

Hogy ideje lenne már felfognom, hogy igazi biztonságot nem én teremtek meg, hanem Ő ad.

Hogy ideje lenne már látnom, hogy bízhatok abban, hogy Ő tényleg velem van, szeret, gondoskodik rólam, még a legpasszívabb állapotomban is.

Hogy ideje lenne már elfogadnom, hogy van – és lesz is –, amikor bizony csak Ő tart meg, de ez sokkal szilárdabb és erősebb tartás, mint az én ügyeskedéseim arra, hogy száz mankóval támasszam ki magam.

Papp Adrien

← Vissza a naptárba

Hát ki érti ezt?

Ezért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róm 9,16)

Ülök és igazából nem értem. Ha őszinte akarok lenni, akkor egy fikarcnyi sincs bennem olyan, ami miatt az Igazságos Isten ne ítélhetne el. Romlott a lelkem, a gondolataim és a gyümölcseim – megérettem a kivágásra. Gonosz, önző, szeretetlen énem tobzódik a bűnökben. Sokszor a jó szándék is leragyál bennem, és valami furcsa, csúnya dologgá alakul. Ahelyett, hogy segítenék, bántok, romba döntök; ahelyett, hogy szeretnék, furakodok, harácsolok, áttaposok mindenen és mindenkin pár elégedett pillanatért; ahelyett, hogy tanúja lennék az Istennek sunyin hallgatok, beolvadok bármibe. Azt hiszem, egy szavam sem lehetne, ha Isten egyetlen áldást sem engedne meg az életemben. Ha érdemeim szerint kapnám azt, ami jár. Nem panaszkodhatnék, nem jajveszékelhetnék – ha én lennék az igazságos Isten, így csinálnám én is…

olvasás folytatása

W.W.J.D.

Annakokáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is.” (Filippi 2,5)

Mikor tini voltam, nagy divatját élte a W.W.J.D.-s karkötő (na persze lehet, most is, csak akik között mozgok, már kinőttek belőle). Elég sok keresztyén ismerősöm hordta akkoriban. Én is boldog voltam, mikor beszereztem egyet, olyan volt ez, mint a halacskás kitűző: ezzel mutattuk, hogy mi valamit (Valakit) képviselni akarunk ebben a világban. Emlékszem, jó pár évig hordtam hűségesen. Még egyszer utazás közben beszélgetésbe is elegyedtem valakivel, akinek lelkesen elmondhattam, hogy mit is jelentenek a betűk – tiszta büszke boltam, hogy milyen jó kis bizonyságtétel ez.

Aztán a karkötő egyszer lekerült a kezemről. Biztos valamilyen különleges alkalom volt, és a szövött design nem passzolt az épp kiválasztott ruhámhoz. Aztán… igazából nem is emlékszem, mikortól nem hordom már, sőt igazából arra sem, hogy megvan-e még.

A napokban azonban eszembe jutott, hogy valamikor milyen fontos volt számomra az, ami a karkötőn állt, vagyis hogy „mit tenne Jézus?”, és hogy akkor minden nap emlékeztetni akartam magam erre a fontos kérdésre. Vajon most is ég még bennem? Vagy a karkötővel együtt a kérdés is kikerült az életemből, azt is kinőttem?

olvasás folytatása