Szerző

Papp Adrien

Szerző

Papp Adriennek hívnak. Az életem: hit és kételkedés; barátok, nyüzsgő közösségek és egyedüllét; örömök és félelmek; pörgés és csönd; gyerekesség, őrültség és komolyság; nevetés és könnyezés; lángolás, álmodozás és pislákolás; művészet, könyvek iránti rajongás; szeretet és hiszti furcsa keveréke, melyet minden pontján átsző a csodálkozás és hála amiatt, hogy az életem mekkora ajándék Istentől.
Ezekből tevődöm valahogy össze én. Nem tudom hogyan, s néha azt sem, hogy miért, de vagyok, élek és mindez nem véletlen.

„Másnap ismét ott állt János két tanítványával együtt, és amikor megpillantotta Jézust, aki arra járt, így szólt: Íme, az Isten Báránya! Meghallotta a két tanítvány, hogy ő ezt mondta, és követték Jézust. Jézus megfordult, és amikor látta, hogy követik őt, megszólította őket: Mit kerestek? Ők pedig ezt válaszolták: Rabbi – ami azt jelenti: Mester –, hol laksz? Ő így szólt: Jöjjetek, és meglátjátok. Elmentek tehát, meglátták, hol lakik, és nála maradtak azon a napon; mintegy délután négy óra volt. A kettő közül, akik ezt hallották Jánostól és követték őt, András, Simon Péter testvére volt az egyik. Ő, mihelyt találkozott testvérével,…

Ülök az ezeréves templomi padban. Jó, nyilván a pad, amiben épp ülök nem ezeréves, de az épület falai kétségkívül azok. A lelkész épp felolvassa az aznap magyarázni kívánt textust. „Bízz bennem” – emeli ki a szóhalmazból, majd külön is hangsúlyozza a felszólítást. Na, honnan tudta, hogy épp erre van szükségem? Nyilván nem ő, és nyilván nem kifejezetten nekem címezte a szavakat, csak hát a nagy egészben azért csak betaláltak. „Bízz bennem”. Ha az olyan könnyű volna! Tudom, ebben nőttünk fel: bízni kell az Istenben, Ő majd mindig megsegít… csak valahogy mégsem tanultuk meg igazán hogyan is kell. Elmondjuk naponta százszor,…

„Ezt az igét mondta az Úr Jeremiásnak: Indulj, menj el a fazekas házába, mert ott akarom közölni veled igéimet. Elmentem tehát a fazekas házába, aki éppen a korongon dolgozott. De rosszul sikerült az edény, amelyet a fazekas agyagból készített a kezével. Ekkor egy másik edényt készített belőle a fazekas, ahogyan azt jónak látta. Ekkor így szólt hozzám az Úr igéje: Vajon nem bánhatok-e én is úgy veled, Izráel háza, mint ez a fazekas? – így szól az Úr. Hiszen olyanok vagytok a kezemben, Izráel háza, mint az agyag a fazekas kezében.” (Jer 18,1–6) Van egy dobozom, ami tele van be…

„…ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok.” (1Kor 3,9) Ilyenkor, a tavasz leheletét érezve magunkon még a földművelést elkerülő emberekként is csodálattal tekintünk a megújuló földre: mennyi lehetőség van benne! Lelki szemeink előtt már látjuk a csodás ültetvényeket, szánkban érezzük a frissen szedett zöldségek és gyümölcsök zamatát, talán a valóságtól elrugaszkodva már egy kis borház teraszát is elképzeljük, ahol esténként békésen olvasgathatunk a fárasztó napok után… Nagyszerű elképzelés ez, és habár tudjuk, hogy rengeteg izzasztó munkával járna, ha mindezt tényleg el akarnánk érni , ilyenkor azért még bódít minket kicsit a sok lehetőség lehetősége. Mikor elolvastam, hogy „ti pedig Isten szántóföldje…

Hetedik éve indult útjára a blogunk. Még ízlelgetni kell ezt a számot, hiszen úgy tűnhet, hogy egy pillanat alatt elsuhant, mégis olyan sok tapasztalatot, élményt, emléket őriz, hogy tízszer annyinak is érződhet. A Bibliában a hetes szám mindig valami többet rejt magában, a teljességet jelképezi. Így érezzük mi magunk is: az eddig megtett úton mi is a teljesedés felé haladtunk. Örömben és együtt sírásban. Mély, emberileg kibeszélhetetlen völgyeken keresztül és a hálaadás magaslatain. A fájdalmak, az elengedés, a halál és a találkozás, a reménység, a szeretet útjain. Egyéni életeinkben is rengeteg külső körülmény változott, de a TeSó mindannyiunk számára az…

Karácsony közeledtével mindenki igyekszik kicsit jobb, kedvesebb lenni. Ilyenkor valahogy láthatóbb a koldus, aki minden nap ugyanazon a sarkon ül, láthatóbbak a nyomorúságos körülmények között élő gyermekek, családok, láthatóbbak a civil szervezetek, amelyeknek nemes munkáját ekkortájt különösen jól esik támogatni. S láthatóbbá válik az is, hogy hogyan kellene szeretnünk a családunk tagjait. Az ünnep előtt igyekszünk türelmesebbek lenni egymással, odafigyelni a másikra. Figyeljük, hogy mi az, aminek ott a fényes fa alatt szerettünk tényleg örülne, és ebben a figyelésben a szívünk is nyitottabbá válik a másik iránt. A hétköznapi konfliktusok is kezdenek elcsendesedni, a generációs véleménykülönbségek eltűnni, mintha soha nem…

Ülünk egymással szemben a gőzölgő látténk felett. Beszélgetünk. Hónapok történéseit próbáljuk egy órába sűríteni. Félelmek, örömök, sikerek, eredmények villannak fel egy-egy pillanatra. Az elhangzottakra a másik igyekszik reagálni: együtt örülni, ha kell hüledezve méltatlankodni. Mindkettőnknek jól esnek ezek a megértő gesztusok. Egyedül akkor feszengünk kicsit, ha elhangzik a másik szájából egy-egy dicsérő szó. Ha a másik megjegyzi, hogy milyen ügyesen helytálltunk az életünk bizonyos színterein. „Hát azért nem…” – kezdjük máris a mentegetőzést, mintha valami ki nem mondott belső illemkódex írná elő, hogy nem lehet egész egyszerűen csak örülni a másik dicsérő szavainak, hanem mindig kell egy mondat, amely kicsit…

Beszélgetéseinkben, gondolatainkban sokszor kapnak nagy hangsúlyt azok a mondatok, megjegyzések, amelyek arra vonatkoznak, hogy mi az, ami nem úgy alakult a napunkban, ahogy szerettük volna, ami nem sikerült, mit rontottunk el, mit néztünk be, mit kellett volna másképp… s persze hogy mi az, ami jó ugyan, de… Mert hát mindig minden lehetne jobb, szebb, tökéletesebb. Arról nem is beszélve, hogy 2020-at írunk, és ez az év aztán igazán arról szólt, hogy a kis újévi terveink, elképzeléseink sorra dőltek meg, sorra kellett újraterveznünk néha még a legjelentéktelenebb dolgainkat is. Ebben az esztendőben talán sok esetben lemondások, megalkuvások, sőt csalódások halmaival kellett…

„Megtörténhet velem is…” Azt hiszem, mindannyiunkban mélyen vannak félelmetes gondolatok nehéz terhekről, próbatételekről, melyekről azt gondoljuk, hogy ha megkapnánk úti csomagként erre az életre, abba beleszakadnánk, beletörnénk. S ezzel párhuzamosan időről időre fel-felbukkannak előttünk azok arcai, akik bizony nem egy könnyű életúton lépdelnek, hanem nap mint nap olyan nagyságú próbákkal kell szembenézniük, melyeknek még a gondolata is remegéssel tölthet el bennünket. S mindezt kibírják. Pedig nem tűnnek erősebbnek, nagyobbnak, mint mi… mégis hatalmas erő lakik bennük. Ők a példái annak, hogy az ember Istennel mindennel meg tud birkózni, mindent túl tud élni. Ők azok, akiknek a tekintetéből erőt kaphatunk mi…

A legideálisabb állapot, amikor Isten ígéretét birtokolhatjuk egy-egy élethelyzetben. Azt hiszem, mindannyian szeretnénk ezt minél többször átélni. Megkapni azt a bizonyos igét, biztatást és annak birtokában előre lépni. De mi van akkor, amikor az ígéretet ugyan megkaptuk, de valahogy nem épp ennek megfelelően alakulnak a dolgok? Emlékszem, hogy három évvel ezelőtt Túri Ágnes barátnőmmel egy kávé mellett épp erről beszélgettünk. Ő tudta, hogy a szíve alatt hordott pici baba igenis életre van teremtve, de ezzel szemben a vizsgálatok eredményei, az orvosok szakvéleménye és bizony a környezete is kételkedett ebben. Beszélgettünk, és én csak néztem, ahogy ez a vékonyka, törékeny nő…