Dolenai-Balogh Beáta bejegyzései

Még keresem a helyem az életben, még nem találtam rá arra a valamire, amiben igazán jó vagyok.  Ezért a legtöbb cikkem valamilyen formában az álmaink, céljaink kereséséről, megtalálásáról és a megvalósításukról szól.

Érdeklődést és csodálatot vált ki belőlem bármi, ami  értéket hordoz, megérint, inspirál, jóra ösztönöz vagy segít másképp látni a világot. Nagy álmom, hogy olyan emberré váljak, aki valami hasonlót vált ki másokból. Emellett a legfontosabb törekvésnek azt tartom, hogy bármi is az, amire rátalálunk hivatásként, meg kell találnunk a módot, hogy Isten és mások szolgálatába állítsuk. Nem azért, mert kötelességnek tartom keresztyénként, hanem mert ebben érzem a szabadságot, ebben látom annak a lehetőségét, hogy elnyerhessem Isten áldását.

„Taníts akaratod teljesítésére, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton!” (Zsoltárok 143:10)

Minden átváltozhat

A sötétség, amely ebben a világban és gyakran az éppen aktuális életkörülményeink miatt a mi életünkben is jelen van, könyörtelenül meg akar minket győzni arról, hogy mindaz a rossz, amin épp most keresztül megyünk, a végső valóság, hogy ettől tovább nincs, hogy törődj bele, mert nem lesz jobb. Ha nem vigyázunk, a sátán felhasználja a nehézségeinket arra, hogy kételyt támasszon bennünk Isten iránt, azt suttogva a fülünkbe, hogy Ő magunkra hagyott bennünket a bajainkkal, sőt hogy Ő nem szeret bennünket, ami a legnagyobb hazugság, amit elhitethet velünk Istenről.

olvasás folytatása

Halogatás helyett cselekedj!

Az év vége valahol egy kicsit mindenki számára hasonlóan alakul. Ha nem is olyan mélyen, de azért átfut az agyunkon néhány, az elmúlt évvel kapcsolatos történés, és akaratlanul is mérlegeljük kicsit a jónak vagy épp helytelennek tűnő döntéseinket, tetteinket, elért céljainkat, vágyainkat, és talán fáj, amikor a halogatott, de meg nem tett dolgaink jutnak az eszünkbe.

Január elseje mindig egy tiszta lap, amely egy új kezdetet hordoz magában – de már rég mögöttünk van. Telnek a napok, és az év elején oly lelkesen meghozott elhatározásaink mostanra talán kezdenek homályba merülni. Könnyű belekényelmesedni az állandó halogatásba. Frusztráló ugyan, és meglehet, naponta érzett bűntudattal, lelkifurdalással jár a nem cselekvésünk, de kényelmes is egyben, mert így nem kell változtatnunk semmit a megszokott napirendünkön. De bármennyire is tűnik kényelmesnek a megszokottság, benne tart egy bizonyos állapotban, egyfajta lelki mozdulatlanságban, amelyben nincs módunk a növekedésre.

olvasás folytatása

Jézusi hallgatással

Böjti egypercesek 39.

Korán reggel haladéktalanul határozatot hoztak a főpapok a vénekkel, az írástudókkal és az egész nagytanáccsal együtt. Azután Jézust megkötözve elvitték, és átadták Pilátusnak. Pilátus pedig megkérdezte tőle: „Te vagy a zsidók királya?” Ő így válaszolt neki: „Te mondod.” A főpapok hevesen vádolták őt. Pilátus ismét megkérdezte tőle: „Nem felelsz semmit? Nézd, mennyire vádolnak!” Jézus pedig többé semmit sem válaszolt, úgyhogy Pilátus nagyon elcsodálkozott. Ünnepenként el szokott bocsátani nekik egy foglyot, akit ők kívántak. Barabbás is fogságban volt azokkal a lázadókkal együtt, akik a lázadás idején gyilkosságot követtek el. A sokaság tehát felmenve Pilátus elé, kérte tőle azt, amit mindig megtett nekik. Ő pedig megkérdezte tőlük: „Akarjátok, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?” – mert tudta, hogy irigységből szolgáltatták ki Jézust a főpapok. A főpapok azonban felbujtották a sokaságot, hogy inkább Barabbás elbocsátását követeljék. Pilátus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: „Mit tegyek akkor azzal, akit a zsidók királyának mondotok?” Azok ismét felkiáltottak: „Feszítsd meg!” Pilátus megkérdezte tőlük: „De mi rosszat tett?” Azok pedig még hangosabban kiáltották: „Feszítsd meg!” Pilátus eleget akart tenni a sokaság kívánságának, és szabadon bocsátotta nekik Barabbást; Jézust pedig miután megostoroztatta, kiszolgáltatta, hogy megfeszítsék. (Márk 15,1-15)

Ünnepelni készülünk. Egyre gyorsabban telnek a napok, s egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már itt az a nap, amelyre negyven napon át készítjük lelkünket. De talán sokan vagyunk vele úgy, hogy minden igyekezetünk ellenére voltak napok, amelyekben nem arra adtuk magunkat, amire szerettük volna. Olykor elég egy jelentéktelennek tűnő élethelyzet, és olyan reakciókat vált ki belőlünk, amelyekre magunk sem értjük, hogyan lehettünk képesek… Az üvöltő tömeg lelkülete olykor bennünk is kifejezésre jut egy-egy valakivel szembeni nézeteltérés, vita során. Bennünk is ott van az ítélkezésre, lázadásra való hajlam, s ha nem vagyunk éberek, nagyon könnyen a gonosz eszközeivé válhatunk a beszédünkön keresztül, ahogyan azok az emberek is, akik Jézust ok nélkül vádolták.

„Jézus pedig többé semmit sem válaszolt…” Vagyis később sem. Az összes vádolást, rágalmazást, gúnyolódást, kínzást szavak nélkül tűrte, sőt mikor véghezvitték szörnyű tervüket, és Ő a kereszten szenvedett, elviselhetetlen fájdalmak között, csupán ennyit mondott az emberek megnyilvánulásaira: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.”  És valóban, ezek az emberek mind csupán eszközök voltak. De tudniuk kellett, hogy amit tesznek az nem helyes.Mégis, a főpapok hazug állításai alapján hoztak döntést ahelyett, hogy hittek volna annak, amit a saját szemükkel láttak, saját bőrükön tapasztaltak meg Jézussal. Egy hete még ujjongva ünnepelték, ékes szavakkal dicsőítették Őt, mikor bevonult Jeruzsálembe, s most ugyanazok az emberek kiáltják torkuk szakadtából, hogy: feszítsd meg! Mennyire ellentmondásos az egész…

De nem ugyanezt tesszük sokszor mi is? Nem esünk-e olykor mi is a körülményeink vagy épp a minket körülvevő emberek állításainak csapdájába? Gyakran oly jelentéktelen dolgok miatt vagyunk képesek megfeledkezni mindarról, amit Istennel átéltünk. Olyan könnyen elfejtjük azt a sok jót, amit Isten tett velünk, a rengeteg élethelyzetet, amin átsegített, csak mert rossz befolyás alá kerülünk, vagy épp félelmet, dühöt, aggodalmat érzünk.

Oly jó lenne azzal a jézusi hallgatással kezelni a nehéz helyzeteinket, az olyanokat is, amelyekben mi maradunk alul, bízva abban, hogy Isten a maga idejében megdicsőíti majd önmagát a szemünk láttára.

Uram, bocsáss meg lelkem minden lázadásáért, minden apróbb vagy nagyobb háborgásomért, melyek gyakran nem csupán gondolatban, de szavakban is megnyilvánulnak! Bocsáss meg, amikor mások kétkedéseire hallgatok, a Te szelíd, igaz kijelentéseid helyett! Segíts hallgatni, és Rád bízni azt, amit én a szavaimmal csak elrontanék. Segíts napról napra megemlékeznem a Te életemben véghezvitt csodáidról! Hadd legyenek ajkaim Téged dicsőítőek, s ne téged vádolóak! Hadd nyilvánuljon meg a Te Szent Fiad szelíd hallgatással eltűrt áldozatáért érzett hála a mindennapi tetteimben, törekvéseimben! Köszönöm, hogy értem is tűrtél csendben, értem is szenvedtél, Drága Jézusom! Ámen.

Dolenai-Balogh Beáta

Az érthetetlenen túl is Benned bízom

Böjti egypercesek 35.

Akkor így szólt hozzájuk Jézus: „Mindnyájan megbotránkoztok bennem ezen az éjszakán, mert meg van írva: Megverem a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai. De miután feltámadtam, előttetek megyek Galileába.” Ekkor Péter így szólt hozzá: „Ha mindenki meg is botránkozik benned, én soha meg nem botránkozom.” Jézus pedig ezt mondta neki: „Bizony, mondom néked, hogy ezen az éjszakán, mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.” Péter így válaszolt: „Ha meg is kell halnom veled, akkor sem tagadlak meg.” Ugyanígy beszélt a többi tanítvány is. Akkor elment velük Jézus egy helyre, amelyet Gecsemánénak hívtak, és így szólt tanítványaihoz: „Üljetek le itt, amíg elmegyek, és amott imádkozom.” Maga mellé vette Pétert és Zebedus két fiát, azután szomorkodni és gyötrődni kezdett. Akkor így szólt hozzájuk: „Szomorú az én lelkem mindhalálig: maradjatok itt, és virrasszatok velem!” Egy kissé továbbment, arcra borult, és így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” Amikor visszament a tanítványokhoz, alva találta őket, és így szólt Péterhez: „Ennyire nem tudtatok virrasztani velem egy órát sem? Virrasszatok, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de a test erőtlen.” Másodszor is elment, és így imádkozott: „Atyám, ha nem távozhat el tőlem ez a pohár, hanem ki kell innom, legyen meg a te akaratod.” Amikor visszament, ismét alva találta őket, mert elnehezült a szemük. Otthagyta őket, újra elment, harmadszor is imádkozott ugyanazokkal a szavakkal. Azután visszatért a tanítványokhoz, és így szólt hozzájuk: „Aludjatok tovább és pihenjetek! Íme, eljött az óra, és az Emberfia bűnösök kezébe adatik. (Mt. 26,31-45)

Egyik görög szómagyarázat szerint a megbotránkozás pontos jelentése szó szerint egyfajta csapdának az áldozatául esni. Átvitt értelemben véve egyes helyeken jelenthet bűnre csábítást is, de ami most igazán lényeges az az, amit a fenti igerészben, a Jézusban való megbotránkozás kapcsán jelent, mert talán ez az, ami velem együtt sokak számára érthetetlen. Miért jelent ki Jézus olyat, hogy „mindnyájan megbotránkoztok bennem”? Feljegyzések szerint itt egyfajta kiábrándulást fejez ki a megbotránkozás szó, azok részéről, akik mást kaptak, mint amit vártak.

Hányszor megesett már velünk is, hogy mást vártunk Istentől, mint, amit Ő valójában adott nekünk? Még ha nincs is pontos elképzelésünk arról, hogyan fog valami megvalósulni, általában reménykedünk, bízunk a jóban, jó végkimenetelben.

Szerintem Péterben és a tanítványokban is valami hasonló játszódhatott le, amikor szavukat adták Jézusnak, hogy kitartanak mellette a végsőkig. Bíztak abban, hogy bármilyen rossz is fog történni, az majd valami csoda folytán jóra fordul, ahogyan azt számtalan esetben megtapasztalhatták Jézus mellett már.

De mi van akkor, ha Isten valami nagyon érthetetlen dolog elé állít minket, amit emberileg képtelenek vagyunk felfogni? Vagy amikor valami olyannal szembesít, ami egyfajta kiábrándultságot, csalódottságot, zavart vált ki belőlünk? Vagy amikor csak telnek a napok, hetek, évek, és úgy tűnik mintha minden egyre nehezebbé, kilátástalanabbá válna?

Talán a te életedben is van olyan dolog, amellyel kapcsolatban csalódtál Istenben, s ez megingatta a Belé vetett bizalmadat. A fentieket tekintve azonban a csalódottság lehet az egyik legnagyobb csapda, mely megakadályozhat abban, hogy elinduljunk vagy tovább haladjunk a helyes úton.

Drága Atyám! Köszönöm, hogy nem kell értenem mindent, amit teszel, vagy amit hagysz megtörténni az életemben, mert legbelül tudom, hogy ez a lényegen nem változtat: Te mindig jót tervezel számomra, és a Te terved mindig tökéletes. Egyedül ez számít! A többi csupán a mindent saját elképzelése szerint akaró énem csapdája. Segíts Uram alázattal és hálával elfogadni Jézus máig felfoghatatlan áldozatát! Segíts megértenem, hogy ez értem is van! Hogy Neki hála van reményem, s nem kell a gonosz állította csapdában maradnom, sőt elindulhatok Feléd bizalommal! Köszönöm, hogy választhatom azt, hogy SZERETLEK, ahelyett, hogy neheztelek Rád; s hogy ezáltal akár itt és most is új életet kezdhetek, bűneim, rossz döntéseim terhétől szabadon. Segíts melletted döntenem minden nap! Ámen.

Dolenai-Balogh Beáta

Több, mint elég

Böjti egypercesek 22.


Forrás: Instagram

„Hallgass, népem, most én beszélek! Izráel, most téged intelek! Isten, a te Istened vagyok én! Nem feddelek meg véresáldozataidért, sem állandóan előttem levő égőáldozataidért, de nem fogadok el házadból bikát, sem aklaidból bakokat. Hiszen enyém az erdő minden vadja, és ezernyi hegynek minden állata. Ismerem a hegyek minden madarát, enyém a mező vadja is. Ha éhezném, nem szólnék neked, mert enyém a világ, és ami betölti. Eszem-e a bikák húsát, iszom-e a bakok vérét?
Hálaadással áldozz Istennek, és teljesítsd a Felségesnek tett fogadalmaidat! Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.
A bűnösnek pedig ezt mondja Isten: Hogy mered emlegetni rendelkezéseimet, és szádra venni szövetségemet? Hiszen te gyűlölöd a feddést, és elveted igéimet! Ha tolvajt látsz, vele cimborálsz, és a paráznákkal tartasz. Szádból gonosz beszéd jön ki, nyelved csalárdságot sző. Ahol csak vagy, testvéred ellen beszélsz, anyád fiát is bemocskolod. Ilyeneket csinálsz, és én hallgassak? Azt hiszed, én is olyan vagyok, mint te? Megfeddelek, és mindezt szemedre vetem! Értsétek meg ezt ti, akik elfeledkeztek Istenről, különben elragad menthetetlenül!
Aki hálaadással áldozik, az dicsőít engem, és aki ilyen úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását.” (Zsoltárok 50:7-23)

Ebben az igeszakaszban Isten megelégel valamit, ami addig talán megszokott, elfogadott megnyilvánulás volt Felé az emberek részéről, és valami Számára sokkalta értékesebbet kér ezentúl tőlük: szívből jövő hálát és engedelmességet – mindezekkel együtt pedig egyfajta bensőségességet is, mely a Benne való bizalmunkon alapszik. Olyan bizalmon, mely a nehézségekben Rá támaszkodik, sőt dicsőíti Őt. Ez gyönyörűen hangzik, de vajon képesek vagyunk mindezt megélni, amikor egy valódi nehézségben találjuk magunkat?

Lehetséges, hogy most nem tudunk erre igennel válaszolni. Oly gyakran átlagosabb dolgok is próbára tesznek, hisz az időnk nagy részét a hétköznapok sűrűjében töltjük, sok kisebb-nagyobb tennivalóval, melyeket egyfajta ránk jellemző hozzáállással, magatartással végzünk. Így a kérdés talán inkább az, hogy milyen az a magatartás, szemléletmód, amely úgy általában jellemez minket?

Istennek a fenti igeszakaszban külön mondanivalója van a bűnösök számára is. És talán ez az a rész, amellyel nem igazán akarunk azonosulni, sőt egyenesen abszurdnak tartjuk, hogy bármit is igaznak ismerjünk el önmagunkra nézve a leírtakból. De valóban nem tart tükröt itt elénk az Ige? Mi a helyzet például a gonosz, csalárd, bemocskoló beszéddel? Ha egy kicsit elvonatkoztatunk, hogy tágabb értelemben mi minden mondható gonosz beszédnek, akkor rá kell döbbenünk, hogy hányszor fejezünk ki például hiányt a szavainkkal, a panaszkodásunkkal, amely folyton a lehetne jobbat, a nem eleget hangsúlyozza. De hát mindenki panaszkodik időnként, nem igaz? S azért annál nagyobb bűnök is vannak az életben, mint némi elégedetlenkedés…

Szerintem viszont Isten ezt nem így gondolja. Minden nap egy kis panaszkodás erről-arról, és észrevétlenül elveszi az örömünket – a pillanat örömét –, amelyet Isten nekünk akar ajándékozni a hálaadáson keresztül.  Csodálatos, hogy Isten úgy kér tőlünk valamit, hogy cserébe adni is akar! De tudunk-e hálásak lenni, amikor épp az elégedetlenség szavai hagyják el ajkunkat? Lehet-e öröm abban a pillanatban, amelyben azok a gondolatok, aggodalmak foglalkoztatnak, hogy valami nincs, és talán nem is lesz meg az életünkben?

„…ti, akik elfeledkeztetek Istenről…”. Lehetséges, hogy a háládatlanság maga a megfeledkezés Istenről és az Ő jóságáról? Talán Isten így látja az elégedetlen, hiánygondolkodó, mindenben a rosszat, hibát, tökéletlent meglátó lelki szemeinket. Ha így van, ha ez tényleg ennyire zavarhatja Istent, akkor ideje változtatnunk azon, hová irányítjuk a tekintetünket. Ahogyan Ann Voskamp is írja: legyünk szépségvadászok, akik lassan haladva, tágra nyílt szemmel fürkészik a jót, a legapróbb csodálnivalót is az életben!

A hálaadás segít lelassítani és ráébredni, mennyi mindenünk van ebben a jelen pillanatban. Hálát adni annyit tesz, mint felismerni és elfogadni Isten életünkben megannyi módon megnyilvánuló kegyelmét, s mindezt örömmel tenni a nap bármely időszakában. Az a nagyszerű az egészben, hogy ha hálát adunk, akkor elkerülhetetlenül megjelenik az öröm érzése is, amely a hálánkat követi.

A mostban élünk, amely talán nem tökéletes, sőt időnként nagyon nehéz, de ha engedelmeskedünk Isten kérésének, ha a dacolás helyett, szívből kimondjuk, hogy köszönöm, Uram, azzal hiszem, hogy olyasmit adunk Istennek, ami számára értékesebb bármilyen égő és véres áldozatnál.

Higgyünk benne, hogy az Isten iránti hálánknak életet átformáló ereje van! Abban, hogy az életünk már most csordultig tele van Isten ajándékaival, s hogy a kevés, amink van, már most több mint elég, mert Ő azzá teszi!

„Mindenkor örüljetek, szüntelen imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” (1Thessz 5,16-18)

Dolenai-Balogh Beáta