Bibliodrámán ültünk épp, Jerikó ostromát beszéltük át. A szerepválasztásnál én a kürtös pap szerepét vállaltam (mi mást?). Kiderült, hogy nincsen ládavivő pap, tehát azt is nekem kellene csinálnom. Szemrebbenés nélkül nemet mondtam. Engem a zenész szerepe érdekelt, egyébként is csak két kezem van, nem tudok tülkölni meg ládát cipelni is egyszerre. Sikerült meggyőzni a csoportot, ment tovább a foglalkozás minden zökkenő nélkül. Hazafelé szöget vert belém a kérdés: vajon miért volt annyira más ez a játék, mint az eddigiek? Miért tudtam most felszabadult lenni?

Rájöttem. Az este folyamán egyszer sem éreztem, hogy a nagy testvérnek kellene lennem.

Akinek kisebb testvére van, annak előbb-utóbb megtanítják, hogy önzőnek lenni, civakodni csúnya dolog. Nem teheted, amit szeretnél, meg kell tanulni a lemondást a kicsi(k) javára; példát kell mutatni, okosabbnak lenni, segíteni… Mire az ember felnő, nagyon könnyen rásül a nagy testvér szerep. Már az a kényelmes, ha a háttérben maradhat, és mindig a másikat engedi előre. Nem panaszkodik, nem vitázik, mindig azt keresi, hogy épp kivel lehet nagylelkű. Ha ráadásul keresztyén is az illető, akkor még összetettebb a dolog, hiszen egy kegyes ember előzékeny. Mindig. Annak árán is, hogy ő húzza a rövidebbet. Valakinek nyilván veszítenie kell, és egy jó keresztyén gondolkodás nélkül beáldozza magát.

Végiggondoltad valaha, hogy mit okoz benned, ha minden esetben te maradsz alul? Ha neked sosem lehet saját élményed, igazad? Ha mindig mindenki előrébb jut, csak te maradsz le folyton? És mire tanítasz másokat, ha azt látják, hogy veled bátran fel lehet mosni a padlót, mert önként és mosolyogva adod magad?

Tudod, különbség van az önmegtagadás és az önletagadás között. Nem lesz konfliktusmentessé az élet, ha mindig engedsz a békesség kedvéért – legfeljebb nem a másik ember, hanem magad ellen fordulsz. Másrészt nem igaz, hogy feltétlenül veszítened kell ahhoz, hogy a másik nyerjen. Vannak győztes-győztes csaták is. Te is engedsz a magadéból, a másik is, s végül olyan megoldáshoz juttok, amely mindkettőtöket boldoggá teszi.  

Van, amikor nagy testvérként hátra kell lépni, hogy aki per pillanat előnytelenebb helyzetben van, az esélyt kapjon a fejlődésre. De biztos, hogy hosszú távon az a gyümölcsöző, ha mindig te áldozod fel magad?

Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is.” (Fil 2,3)

Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét.” (Gal 6,2)

Kihallod Pál szavaiból a kölcsönösséget? Nem egy mártír életmódról beszél. Egymás segítéséről.

Valamiben te vagy jó, valamiben én. Van, hogy te szorulsz segítségre, máskor meg én. Valamikor én adok kegyelmet, máskor meg a te jóindulatodra van szükségem. Valamikor én vagyok a nagy testvér, máskor megengedem, hogy te legyél az. És ez így van jól. Istennek tetszett, hogy meghagyjon bennünket tökéletlen embernek, hogy a testvéri kapcsolatok által éljük át a teljességet.

És az sem baj, ha észben tartjuk, hogy a keresztyénség családjában egyetlen igazi nagy testvér van. Jézusnak hívják.

Olasz Tímea

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .