Szerző

Keresztyén Eszter

Szerző

Keresztyén Eszter vagyok, 23 éves. Egyetemista, háziasszony, lelkészfeleség. Mindig ugyanaz és mindig más. Valamikor közlékeny és szárnyaló, időnként hallgatag és botladozó. Néha a lelkem egy virágzó díszkert, de van, hogy csak sivár parlag. Újjászületésemkor kicsi és gyönge halként túl korán túl mély vízbe estem, és még ma sem könnyű a felszínen maradnom. Szolgálatból írok, beszélek és zongorázom, de gyakran ezek csak emberi erőlködések, és egyedül az isteni kegyelem az, ami előrevisz.

Szeretünk az előre elgondolt terveink szerint élni. Sokan még a napjaikat is megtervezik, listát írnak, és akkor fekszenek le nyugodt lélekkel, ha minden tételt kihúztak arról. Utazás során útitervet készítünk, kigondoljuk, hogy mivel töltjük majd az időnket, hol fogunk tartózkodni, mennyit szeretnénk költeni. Elgondoljuk, hogy hol szeretnénk tartani öt vagy tíz év múlva, konkrét elképzelésünk van kertes házról, mosolygós gyerekekről, sikeres karrierről. Tervezni jó dolog, és személyes meggyőződésem, hogy szükséges is. Azonban mi történik, ha a terv meghiúsul? Ha lekéssük a buszt, és nem tudunk időben odaérni? Ha kirándulást tervezünk, és egész nap esik az eső? Mi van akkor, ha…

Ahogy szalad velem az idő, egyre jobban azt veszem észre, hogy irtózatosan nehéz egyensúlyt tartani magam körül. Néhány éve csak annyi feladatom volt, hogy tanuljak, átmenjek a vizsgákon és megírjam a beadandókat. Alig telt el egy kis idő és máris egyre több felelősségem lett, egyre több területen kell megfelelnem. Már nem a házikat kell megírni, hanem a munkahelyen teljesíteni, a családban a szerepemet betölteni, a háztartásamról gondoskodni. Közben a szeretteimmel kapcsolatot tartani, szociális életet élni, nem égni ki a mindennapi mókuskereket taposva, nem fordulni magamba ebben a borzasztó izolált időszakban, és még Isten engedelmes gyermekének is maradni. És Isten látja…

Hetedik éve indult útjára a blogunk. Még ízlelgetni kell ezt a számot, hiszen úgy tűnhet, hogy egy pillanat alatt elsuhant, mégis olyan sok tapasztalatot, élményt, emléket őriz, hogy tízszer annyinak is érződhet. A Bibliában a hetes szám mindig valami többet rejt magában, a teljességet jelképezi. Így érezzük mi magunk is: az eddig megtett úton mi is a teljesedés felé haladtunk. Örömben és együtt sírásban. Mély, emberileg kibeszélhetetlen völgyeken keresztül és a hálaadás magaslatain. A fájdalmak, az elengedés, a halál és a találkozás, a reménység, a szeretet útjain. Egyéni életeinkben is rengeteg külső körülmény változott, de a TeSó mindannyiunk számára az…

„Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban.” (Gal 3,28) Manapság menő furának lenni. Mindenki különlegesnek és egyéniségnek szeretne látszani, és lassan az tűnik ki az egyéniségek megkülönböztethetetlen tömegéből, aki nem akar annak öltözni. Minél feltűnőbb, minél egyedibb vagy, ruhád, sminked, hajad, stílusod minél inkább tükrözi a személyiséged különlegességét, te is annál értékesebb vagy. Valamilyen formában ez igaz is, egyedi személyiségjegyeink, különbözőségeink adottak. Azonban sajnos ezek nem csak megkülönböztetnek, hanem el is választanak minket. Ujjal mutogatunk egymásra. Ő liberális, a másik meg konzervatív. Azok ott ezt a…

Az év elején ajánlott számos lista – például számadások az elmúlt évről és tervek az ideire – elkészítése mellett talán érdemes megfontolnunk egy olvasási lista összeállítását is. Már csak azért is, hogy a gyakori „idén szeretnék többet olvasni” pontot az újévi fogadalmaink között konkrét tervekkel is megtámogassuk. Épp ezért a TeSó blog állandó szerzői közül néhányan megosztják az elmúlt évük legmeghatározóbb könyvélményét, kedvcsináló gyanánt. Ezek nem minden esetben kifejezetten „lelki” tartalmú kötetek, ellenben olyanok, amelyekből sokat tanultunk, önreflexióra sarkalltak, esetleg megráztak, meghatottak bennünket, vagy épp tágították világlátásunkat és hitértelmezésünket. Cserébe szívesen vesszük, ha hozzászólásban kiegészítitek a listát a saját legkedvesebb…

Az apró kedvességek értéke felbecsülhetetlen. Egy bátorító szó, egy elismerő megjegyzés, egy váratlan szívesség vagy egy aprócska ajándék mindenki szívét megmelengeti. Hadd kerüljön ezek közé – így karácsony közeledtével – a közkedvelt karácsonyi ízek ajándékozása is. Sok családban készülnek linzerek, mézeskalácsok, bejglik az adventi időszakban. Sőt, a karácsony már-már elképzelhetetlen narancsos, fahéjas ízek nélkül. Nagy öröm, amikor az odaadó munkánknak meglesz a gyümölcse. Ilyenkor jókedvűen kóstoljuk, kínáljuk, sőt néha ajándékozzuk is a finomságokat. Bárcsak hagyománnyá lenne ez utóbbi! Ilyen apróságokkal, kedves kis gesztusokkal fejezzük ki, hogy nem csak a házunkat öltöztetjük ünneplőbe, hanem a szívünket is. Nem csupán a spájzunk…

Létezésünk találkozások és elválások sorozata, az emberek ki- és belépnek az életünkbe. Kisgyermekként az óvodában, az iskolában megismerkedünk az első barátainkkal, majd a gimnáziumban, a középiskolában újakra teszünk szert. Ugyanez történik az egyetemen, s majd felnőttkorban is alakulnak ki baráti kapcsolatok, például a kollégákkal vagy a szomszédokkal. Sok barátunk lesz az évek alatt, de valószínűleg már nem ápoljuk mindannyiójukkal a kapcsolatot. Idővel valahogyan eltávolodtunk egymástól. Ez nem azt jelenti, hogy az adott kapcsolat nem volt igaz(i) barátság – egyszerűen csak megváltozott az élethelyzetünk. Vannak barátok, akikkel akármennyi idő eltelte után találkozunk újra, úgy tudunk beszélgetni, mintha csak tegnap váltunk volna…

„Mivel pedig a vőlegény késett, mindnyájan elálmosodtak, és elaludtak.” (Mt 25,5) Várni a legnehezebb. Kivárni az orvosi diagnózis eredményét, vagy míg visszahívnak az állásinterjú után. Kivárni, míg pozitív lesz a terhességi teszt. Várni arra, hogy újra szabadon találkozhass a szeretteiddel. Az egész életünk egy hosszú türelemjáték, várakozások sora: a cél változik, a tevékenység változatlan. Az Úr Jézus, amikor visszament az Atyához, megígérte, hogy újra eljön. Meghagyta a népének, hogy várják visszajövetelét. Tudjuk, hogy akkor sokan felhagytak mindennapi tevékenységükkel, munkájukkal, terveikkel, hiszen azt hitték, nagyon hamar visszajön a Megváltójuk. Azonban kétezer év telt el, és Isten népe azóta is várja vissza…

„Magadra hagytalak néhány pillanatra, de nagy irgalommal ismét összegyűjtelek.” (Ézs 54,7) Igen, az Úr azt mondja ebben az igében, hogy néhány pillanatra magunkra hagy minket. Ha engem kérdeztek, nem mondhatom, hogy ezek az időszakok valóban egy-két másodpercnek tűnnének. Inkább egy örökkévalóság az, amíg egy-egy nehéz helyzetből kikászálódok vagy egy újabb esés után kiegyenesedek. Egyébként én mindeddig azt hittem, hogy Isten soha nem hagy magunkra minket… Hogy mindig itt van, csak időnként nem érzem a jelenlétét. Vagyhogy egyszerűen hallgat. De most mégis azt olvasom Ézsaiás könyvében, hogy magamra hagy az Úr. Az ezt követő igében még meg is ismételi:: „Túláradó haragomban…

Sajnos előfordul, hogy úgy érezzük, az Isten nem hall minket. Nem válaszol, hiába ostromoljuk imáinkkal. Hiába akarunk teljes szívből valamit, mégsem érkezik a segítség. És ilyenkor valóban nehéz hinni. De Isten nem felejtkezik meg rólunk, ahogy kedves barátnőm, Hajdu Editke bizonyságtételéből is olvashatjuk. „Egy kicsinek nevezhető településen, ahol nem minden nap bővül az ifisek létszáma, az ifivezető – jelen esetben én – örül annak a meglévő 4-5 főnyi kis csapatnak, akik már hónapok óta oszlopos tagjai a közösségünknek. Hosszú időn keresztül bízva a „kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután” ígéretben, mindig reméltem, hogy eljön a sokra bizatás ideje és megnövekszik…