Gyakran merengek arról a fajta nyugalomról, amit csak az Istentől kaphatunk. Ábrándozom róla, mert időnként elválaszt tőle sokféle dolog az életemben – az az igazi békés harmónia olykor nagyon hiányzik. Annak átélése, hogy minden rendben van, elégedett és boldog a lelkem, gondot viselnek rólam, nem kell aggódnom semmiért. Úgy képzelem magam elé a karácsonyi ünneplést is, azzal a várakozással, hogy lesz egy pillanat, amikor az Isten nyugalmat ad a szívembe. De miért csak egy-egy ilyen pillanatot kapunk? Miért nem élhetünk mindig a béke szigetén? Most, hogy forrong körülöttünk a világ, igazán nagy szükségünk lenne rá… Isten azt mondta a népének,…

Ismerek embereket, akiknek élete minden napját valamilyen betegség kíséri. Olyan kín, ami akadályozza őket a mindennapi életben, a mozgásban, az alapvető dolgok elvégzésében. Képzeld el, milyen lehet, ha minden mozdulatodat fájdalom kíséri, vagy ha külső segítség nélkül nem tudod elvégezni a napi rutint. A betegség az embert belülről is emészti: felőrli a tudata annak, hogy folyamatosan leépül, elveszíti az önállóságát, és ezzel önmagát is. Nem könnyű kísérni, végignézni mások szenvedését a betegágyon – de ugyanúgy rendkívül nehéz a betegágyban fekvőként tűrni az állapotunkat, és azt érezni, hogy mások terhére vagyunk. Ismerek olyan embert is, akinek élete minden napját valamilyen betegség…

Az Isten ajándékai között icipici dolgok is akadnak, mint például a mécses: „…szövetséget kötött Dáviddal, és megígérte, hogy mécsest ad neki és fiainak mindenkor.” (2 Krón 21,7). Miért használja az Ige éppen ezt a fogalmat? Miért nem fénysugár, miért nem valami nagyobb? Meglepő. Hiszen a mécses olyan picike. Csak néhány óráig ég, aztán már meg sem lehet újra gyújtani. Rövidke élete során is alig pislákol, könnyen elnyomja a fényét más világítótest vagy a környezet világossága. Egy mécses nem is számít igazán, és nem is ér sokat. Nem díszes, nem okoz igazán örömet a szemnek. Még csak azt sem lehet elmondani…