Szerző

Nigriny-Demeter Adrienn

Szerző

Nigriny-Demeter Adrienn (Menyus) vagyok. A Kárpátaljai Keresztyén Diakóniai Jótékonysági Alapítvány koordinátoraként, valamint pályázatíróként dolgozom Beregszászban. Szeretem a rugalmas munkaidőmet, mert így megengedhetem magamnak, hogy a munkám mellett sok egyébbel is foglalkozzam. Isten kegyelméből fantasztikus család áll mellettem, Beregszászban élünk. Amikor dühös vagyok a világra, festek. A TeSó blog hasábjaira elsősorban filmajánlókat írok.

Néhány hónapja debütált Mark Wahlberg főszereplésével a Stuart Long életútját feldolgozó film, a Stu atya (Father Stu, amerikai filmdráma, 124 perc, főszereplők: Mark Wahlberg, Mel Gibson, Jacki Weawer). Stuart a kilencvenes években még birkózó volt, filmbéli karaktere üresfejű izomagynak tűnik, aki mindig humorizál, sosem vesz komolyan semmit, és előszeretettel hárítja át a felelősséget másokra. Harmincévesen egy ötéves gyermek módjára gondolkozik és él. A film elején kiderül számára, hogy a sportban nincs pénz, így Hollywoodban próbálja ki magát, de csak a hentespultig jut – csakhogy itt nem akad össze egyetlen olyan sztárral sem, akinek hátszelével befuthatna a filmiparban. Azonban találkozik Carmennel,…

Gyakran merengek arról a fajta nyugalomról, amit csak az Istentől kaphatunk. Ábrándozom róla, mert időnként elválaszt tőle sokféle dolog az életemben – az az igazi békés harmónia olykor nagyon hiányzik. Annak átélése, hogy minden rendben van, elégedett és boldog a lelkem, gondot viselnek rólam, nem kell aggódnom semmiért. Úgy képzelem magam elé a karácsonyi ünneplést is, azzal a várakozással, hogy lesz egy pillanat, amikor az Isten nyugalmat ad a szívembe. De miért csak egy-egy ilyen pillanatot kapunk? Miért nem élhetünk mindig a béke szigetén? Most, hogy forrong körülöttünk a világ, igazán nagy szükségünk lenne rá… Isten azt mondta a népének,…

Ismerek embereket, akiknek élete minden napját valamilyen betegség kíséri. Olyan kín, ami akadályozza őket a mindennapi életben, a mozgásban, az alapvető dolgok elvégzésében. Képzeld el, milyen lehet, ha minden mozdulatodat fájdalom kíséri, vagy ha külső segítség nélkül nem tudod elvégezni a napi rutint. A betegség az embert belülről is emészti: felőrli a tudata annak, hogy folyamatosan leépül, elveszíti az önállóságát, és ezzel önmagát is. Nem könnyű kísérni, végignézni mások szenvedését a betegágyon – de ugyanúgy rendkívül nehéz a betegágyban fekvőként tűrni az állapotunkat, és azt érezni, hogy mások terhére vagyunk. Ismerek olyan embert is, akinek élete minden napját valamilyen betegség…

Az Isten ajándékai között icipici dolgok is akadnak, mint például a mécses: „…szövetséget kötött Dáviddal, és megígérte, hogy mécsest ad neki és fiainak mindenkor.” (2 Krón 21,7). Miért használja az Ige éppen ezt a fogalmat? Miért nem fénysugár, miért nem valami nagyobb? Meglepő. Hiszen a mécses olyan picike. Csak néhány óráig ég, aztán már meg sem lehet újra gyújtani. Rövidke élete során is alig pislákol, könnyen elnyomja a fényét más világítótest vagy a környezet világossága. Egy mécses nem is számít igazán, és nem is ér sokat. Nem díszes, nem okoz igazán örömet a szemnek. Még csak azt sem lehet elmondani…

Kiszolgáltatott vagyok. Újra. Mozdulatlanul fekszem. Megtalált a fájdalom, pedig igyekeztem megszökni előle. A végsőkig várok azzal, hogy segítséget kérjek. Pedig azok, akiket szeretek, itt vannak mellettem. Segíteni fognak? Szeretni fognak? Csalódni fognak? Bántani fognak? Bármit is tesznek, némán tűrnöm kell? Lassan elérem azt a végső pontot, amikor az önállóságom egy részét fel kell adnom. De számomra a segítséget éppoly nehéz elviselni, mint a bántalmazást. A mozdulatlanságba a fizikai fájdalmakon túl lelki kín is vegyül. A kínzó tudata annak, hogy az állapotom kihasználható. Emlékképek törnek fel bennem arról, aki sok évvel ezelőtt visszaélt a bizalmammal és a szeretetemmel. Kifacsart, megtört, meglopott.…

“Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8) Túl vagyunk a pünkösdi ünneplésen, túl azon, hogy erőt kaptunk és kitöltetett a Szentlélek. Most tanúk leszünk. Szépen kigondolt terv, és biztosan működik, ahogyan Isten tervei mindig. Mégis, ha belegondolok, hogy nekem tanúnak kell lennem egészen a föld végső határáig… Kétségeim vannak efelől. Nem mondom, hogy megnyugtató, de a tanítványok éppúgy tele voltak kétségekkel, mint én most. Nem értették pontosan, mi a terv. „Amikor együtt voltak, megkérdezték tőle: Uram, nem ebben az időben állítod helyre Izráel…

Időnként bekuckózom a kedvenc fotelembe egy nagy adag kávéval. Ez az énidőm. Életem két legfontosabb férfija – a férjem és a kisfiam – ilyenkor a háttérbe húzódva hagyják, hogy tűnődve bámuljak ki az ablakon és élvezzem a napsugarakat. Legutóbb elmerengtem azon, hogy mennyi minden történik épp most az életemben. Mikor volt a legutóbbi békés időszakom, amikor erőt kaphattam volna mindehhez? Hiszen nálam a békés és gondterhes időszakok váltogatják egymást. A legutóbbi vihar előtti csendem közel másfél-két évig tartott. Már akkor is értetlenül fogalmaztam meg magamban, hogy mennyire nyugalmas minden körülöttem: lekerültek a vállamról a rég cipelt terhek, végre túljutottam a…

„Pedig, ha ők betegek voltak, én zsákruhát öltöttem, böjttel gyötörtem magamat, újra meg újra szívből imádkoztam. Úgy jártam-keltem, mintha barátomról, testvéremről lett volna szó, mély bánatba merültem, mint aki anyját gyászolja.” (Zsolt 35,13–14) Néhány évvel ezelőtt egy kedves barátomról érkezett a hír: végstádium. Az első reakcióm az volt, hogy sírtam, sőt talán már gyászoltam is. Csak a második gondolatom volt az, hogy még nem szükséges gyászolnom, hiszen még él! Harcolni fog, és van még egy kis idő arra, hogy mi együtt harcoljunk vele a majdnem teljesen reménytelen küzdelemben. Egy testvér ilyenkor szívből imádkozik, mert ez számunkra a levegővételnél is természetesebb.…

Akkor Dávid megragadta a ruháját és megszaggatta; ugyanígy a vele levő emberek is. Zokogva gyászoltak és böjtöltek egészen estig Saul és a fia, Jónátán miatt meg az Úr népe miatt; Izráel háza miatt, mert fegyver által hullottak el. (2Sám 1,11–12) Saul és Dávid nem voltak éppen a legjobb barátságban. Saul többször is Dávid életére tört, Dávid azonban megkímélte a király életét, amikor elpusztíthatta volna. Saul fiával, Jónátánnal azonban Dávid mély, szoros barátságot ápolt. Ha csak kicsit is bele tudjuk magunkat élni Dávid helyzetébe, nem is annyira megdöbbentő, hogy Saul és Jónátán halálának hírére megszaggatta a ruháit, és a néppel együtt…

„Senkinek semmiféle megütközést nem okozunk, hogy ne szidalmazzák szolgálatunkat.” (2Kor 6,3) Amikor böjtölünk, különleges utat választunk a bűnbánathoz és a megszentelődéshez. Számos gyakorlat közül szemezgethetjük ki a legmegfelelőbbet, de mindegyiknek ugyanaz a lényege: keressük meg azt, ami éppen nagyon fontosnak tűnik számunkra, de elválaszt az Istentől, és mondjunk le róla. Mondjunk le róla 40 napra. Vagy csupán egy hónapra. Egy hétre. Egyetlen napra. Ámbár lehet, hogy a leginkább lélekbemaró kísértésnek egy órára is nehéz ellenállni. Édesség? Számítógépes játék? Romantikus regény? Televízió (na jó, Netflix)? Hús? Talán a munka, amit sikerül minden nap túlzásba vinni? A végtelenségig folytathatnánk a sort, mennyi…