Szerző

Laskoti Zoltán

Szerző

Magamról szeretnék írni, túl az életrajzomon és életutamon. Arról, aki csak én vagyok. Azonban falba ütközöm, két kérdésbe, amikről nem én pattanok vissza először.
„Az vagyok valóban, aminek mondanak?
Vagy csak az, aminek magamat ismerem?”
Amíg nem tudom megválaszolni a kérdést, három pont köré állítom a gondolataimat.
Aki még nem voltam: tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász, kipihent ember, mindentudó, nagytiszteletű úr, papbácsi
Aki már nem vagyok: dobozon belül gondolkodó, progresszív fundamentalista, beregszászi gimis, szerelmet kereső, szorongó, passzív agresszív, naiv.
Akivé válni szeretnék: élni és örülni tudó ember, közösségépítő, házas, megbízható, együttérző, bibliaolvasó, motiváló
Tarts velem, ismerjük meg együtt magunkat a kommunikációban!

Jézus lement Kapernaumba, Galilea egyik városába, és tanította őket szombaton; ők pedig álmélkodtak tanításán, mert szavának hatalma volt. A zsinagógában volt egy tisztátalan, ördögi lélektől megszállott ember, aki hangosan felkiáltott: Ah! Mi közünk hozzád, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom, ki vagy, az Isten Szentje! Jézus azonban ráparancsolt: Némulj el, és menj ki belőle! Erre az ördög odavetette az embert közéjük, kiment belőle, de semmi kárt nem tett benne. Rémület fogta el mindnyájukat, és így szóltak egymáshoz: Miféle beszéd ez, hogy hatalommal és erővel parancsol a tisztátalan lelkeknek, és azok kimennek?! És elterjedt a híre mindenütt a környéken. Luk 4,31-37 Biztosan ismerős az a…

Ez az a mondat, amit nagyon könnyű úgy befejezni, hogy tévtanítás legyen a vége. Hiszen, ha hitünkben bármi vagy bárki olyan fontossá –, vagy még fontosabbá – válik, mint Krisztus, már elindul a lavina, és a Krisztus mellé, Krisztus elé tett dolgok kiszorítják hitünk Szerzőjét és Elvégezőjét a középpontból. Pedig mennyi mindent leegyszerűsítene, ha Krisztus mellé értelmező eszközként odatennénk a Vele egyenértékű erkölcsösséget, egyházi hagyományt, politikai párthűséget és így tovább. De ezzel feláldozzuk azt, amit Jézus Krisztus fenntartott magának, hiszen Ő senki másról nem beszélt így: „én vagyok az út, az igazság és az élet”. Nagy fába vágjuk a fejszénket,…

Zsolt 102, 1-14 Ma egy olyan igeszakaszt hoztam, ami egy valódi, hús-vér embert állít elénk. Ez a valaki tele van fájdalommal, pesszimizmussal, készül a halálára is, de mégis Isten szabadítását várja. Ez a névtelen zsoltáríró lehetne akármelyikünk a saját panaszával és fájdalmával. Olyan emberi és olyan őszinte Istennel szemben. Nem kertel, néven nevezi az érzéseit, szemléletesen írja körül a magányát, mikor azt mondja: egyedül van, mint madár a háztetőn. Ahogy olvastuk ezt a zsoltárt, lehet bólogattunk is magunkban egy-egy részletnél, például mikor az álmatlanságáról vagy az étvágytalanságáról beszél a zsoltáríró, vagy arról, hogyan szidják és támadják az ellenségei. Talán azért…

Talán az első lélegzetvétellel kezdődött, vagy még korábban. Túl szűkké vált az egykor olyan kényelmes és meleg világ, s éreztem: valami történni fog, ami mindennek véget vet. Fájdalommal és küzdelemmel járt mindkettőnk számára, de megszülettem; beszívtam az új, idegen és ismeretlen világ levegőjét − felsírtam. Ott kezdődött a küzdelem. Persze később jöttek az újabb kihívások: gyerekbetegségek, láz, közölhetetlen fájdalom, a sírás nyelvének megtanulása, majd a megkönnyebbülést adó tapasztalat, hogy legalább egyvalaki van, aki érti ezt a nyelvet. Eltelt néhány év, s észrevétlenül beleégett a magatartásomba, gondolkodásomba, hogy harcra születtem és harcmező ez a világ, amely körülvesz. Itt, ha nem vagy…

Életem kihagyhatatlan része a várakozás. Céltalannak érzem magam, ha nincs valami, amire éppen várjak, amit kitűzött célként még nem értem el. Talán ha egy másik korban születek, ez a jellemvonás tudóssá, felfedezővé vagy udvari bolonddá tett volna – most ez nekem lelkészként jelent sokat. Úgy gondolok Istenre, mint Aki betölti rövid távú vágyakozásainkat, de további célt is ad, tekintetünket egy sokkal nagyobb, távolabb lévő vágyakozásra irányítva. Egy olyan istenélményről szeretnék írni, amelyben szintén ott volt a vágyakozás. A teológia elvégzése és a segédlelkészi év letelte után vágytam hazajönni Kárpátaljára. Itt éreztem a helyemen magamat, és itt terveztem el a jövőt.…

https://www.youtube.com/watch?v=dy9nwe9_xzw Tizenegy éve ismerem azt az embert, akinek a rövid bizonyságtételét alább közöljük le. Sok mindent tudnék elmondani róla, azonban rögtön a lényegre térve csak annyit mondok el, hogy mit tanultam meg Istenről úgy, hogy őt a barátomnak mondhatom. Megtanultam, hogy Isten a lehetetlen Istene, akit szabad és lehet imádsággal ostromolni egészen az utolsó pillanatig, hogy megoldást adjon. Megmutatta, hogy érdemes rálépni egy olyan útra, aminek még nem látjuk a végét, de az első lépéstől biztosak lehetünk abban, hogy áldás nyugszik rajta. Végül megmutatta, hogy van szabadulás a lehetetlen, megkötözött és reménytelen élethelyzetekből ma is. Fogadjátok szeretettel a Kárpátaljai Református…

Ha egy bizonyságtételben azt a szót halljuk, hogy istenélmény, kicsit jobban figyelünk, hiszen azt gondoljuk, itt valami különleges, figyelemre méltó dolog következik. Valami, ami velünk nem történhet meg, mert az Örökkévaló talán csak egyetlen embernek mutatta meg így magát. Aztán sokszor talán csalódunk is, mikor eltűrt szenvedésekről, gyógyulás elmaradásáról, egyszerű, mindennapi történésekről hallunk. Eközben a szenzációéhségünk egyre nagyobb, és megkérdezzük magunktól: ennyi az egész? Így mutatja meg hatalmát, jelenlétét, szeretetét az Isten? Mai bizonyságtételünk Margitics János története, aki hozzánk hasonlóan nagy várakozásokkal állt Isten elé, aztán megtapasztalta, hogy az Úr megjelenése sokszor másként látszik, mint azt mi szeretnénk vagy elképzeltük.…

https://www.youtube.com/watch?v=bGD-zY1Z7vQ Szinte mindannyian ismerjük azt az élethelyzetet, amikor megpróbáljuk megfogalmazni a hitünket, és valaki a hallgatóságból egy okosan cinikusnak szánt mosollyal belénkfojtja a mondandót: hiszem, ha látom… Én az ilyen helyzetekben arra gondolok: bárcsak valóban látnál, testvérem… Bárcsak látnád a világot, ami körülvesz! Talán ha lenne időd rácsodálkozni a természet valódi szépségére, segítene neked Istenhez fordulni. Mai bizonyságtételünkben Gulácsy Dánielt hallgassuk meg, aki nyitott szemmel tartózkodik Isten jelenlétében. „Számomra sok értékes istenélmény kötődik a természetjáráshoz, kiránduláshoz. Mikor minden technikai vívmányt félretéve hegyet mászok, túrázok az erdőben, leülök egy-egy szép kilátást megcsodálva, akkor valamit megtapasztalok a lelkemben. Az érzések szavakkal nehezen…

Mostanában egyre érzékenyebb vagyok azokra a helyzetekre, amik beszűkítik egy ember életlehetőségeit. Kezdődhet ez a helyzet egy diagnózissal, amit több vagy kevesebb szenvtelenséggel közöl veled egy orvos. Vagy azzal, hogy egy szeretted elfordul tőled, és nem is érted, mi történt és hogyan változtass ezen. Esetleg minden célod, terved és a jövődről alkotott minden elképzelésed összeomlik egyetlen feszült helyzetben. Nem részletezem tovább, úgy gondolom, hogy különböző életkorokban másképpen, másféle mélységben, de mindannyian megtapasztaljuk azt, milyen az, mikor falak közé kerülünk. Korlátozzák az életlehetőségeinket. Ismerős tapasztalat ez mindannyiunknak. A kérdés az, hogy mit kezdünk ezzel az időszakkal?

Vesszőszál hajt ki Isai törzsökéről, hajtás sarjad gyökereiről. (Ézs 11,1) Karácsony második napján egy különleges vendég szeretne bebocsátást a magánszféránkba és kéri, figyeljünk rá, mert valami fontosat akar mondani nekünk. Ézsaiás próféta ő, akire több mint 700 évvel Jézus születése előtt különleges üzenetet bízott Isten. Az üzenet első részlete így szól: vesszőszál hajt ki Isai törzsökéről. Nem a levegőben lóg ez az ígéret, hiszen ha visszaolvasunk az előző fejezetekben, akkor láthatjuk, a nép nehéz történelmi helyzetben van. Betelt a harag pohara Istennél és most kiönti a népre, a prófétával fogságra készítteti őket. Ezért beszél Ézsaiás arról, hogy az egész ország olyan…