A Kárpátaljai Református Ifjúsági Szervezet blogja
Laskoti Zoltán bejegyzései
Magamról szeretnék írni, túl az életrajzomon és életutamon. Arról, aki csak én vagyok. Azonban falba ütközöm, két kérdésbe, amikről nem én pattanok vissza először.
„Az vagyok valóban, aminek mondanak?
Vagy csak az, aminek magamat ismerem?”
Amíg nem tudom megválaszolni a kérdést, három pont köré állítom a gondolataimat.
Aki még nem voltam: tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász, kipihent ember, mindentudó, nagytiszteletű úr, papbácsi
Aki már nem vagyok: dobozon belül gondolkodó, progresszív fundamentalista, beregszászi gimis, szerelmet kereső, szorongó, passzív agresszív, naiv.
Akivé válni szeretnék: élni és örülni tudó ember, közösségépítő, házas, megbízható, együttérző, bibliaolvasó, motiváló
Tarts velem, ismerjük meg együtt magunkat a kommunikációban!
„Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak.” (2Kor 4,7)
Olyan szakaszát élem most az életemnek, amikor
nagyítóval kell keresnem a legapróbb dolgot is, amiért hálát adhatok. Ebben a helyzetben
fedeztem fel ismét ezt az igeszakaszt, amely – váratlan módon – vigasztalásomra
vált. Megosztom veletek, amire jutottam általa, remélve, hogy egyik vagy másik
gondolatom nektek is segítségetekre lesz, hiszen így töltjük be Krisztus
törvényét: ha segít az egyik szenvedő a másikon.
„Fogadjátok be tehát egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére” (Róm 15,7)
A házassági eskü, amelyet a
református szertatás szerinti esküvő során minden pár elmond, azzal az
alapvetéssel kezdődik, hogy azt, akinek a kezét fogva Isten színe előtt vagyok,
szeretem. A legtöbb házasodás előtt álló párnak olyan magától értetődő ez a mondat,
hogy át is ugranak fölötte, inkább figyelnek a hosszú felsorolásra, amely a
hűségről, megelégedésről, szentségről, boldogságról és boldogtalanságról szól.
Azonban talán jobb lenne az első mondat után egy kérdést feltenni magunknak:
rendben van, hogy szeretem azt, akit elveszek/hozzámegyek feleségül, de jól szeretem? Látszik az érzelmeimen,
döntéseimen, hogy a másikkal tényleg egy életre szeretnék szövetséget kötni?
„De Sion ezt mondta:
Elhagyott engem az Úr, megfeledkezett rólam az én Uram!
Megfeledkezik-e
csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? De ha ő meg is
feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad! Íme, a tenyerembe véstelek
be, szüntelenül előttem vannak falaid.” (Ézs 49,14-16)
A választott nép életét és hitét
két alapvető történelmi tapasztalat formálta: az egyik, amikor Isten
megszabadította őket Egyiptomból, a másik pedig a babiloni fogságból való
kiszabadítás emléke. Az elsőnél megszületett
a nép, a másodiknál pedig felnőtt. Ez
az igeszakasz, mondhatni így is: a nép kamaszkorában született, a felnőttkor
küszöbén. Ezért is indul egy nehéz megállapítással – a fogságban lévő nép
kétségek között kiált fel: megfeledkezett
rólam az én Uram!
Van ez a film. Néző-kiszolgáló tengerentúli gyorsmozi, annyi klisével telerakva, hogy szinte nincs is mit emészteni rajta. A színészek miatt eladható, a történethez könnyű kötődni, ráadásul jó a zenéje is. Biztosan hallottátok már ti is az egyik népszerű betétdalát, rádióban, tévében, csengőhangként:
Először
arra gondoltam, magáról a dalról szeretnék írni néhány gondolatot, hiszen sokan
hallották, ismerik. Azonban ahogy újranéztem a film több részletét és figyeltem
a főszereplő belső küzdelmét eldöntöttem, arról szeretnék írni, miért veszélyes
a film így, ahogy van.
„Másnap, a péntekre következő napon, összegyűltek a főpapok és a farizeusok Pilátusnál, és így szóltak: „Uram, eszünkbe jutott, hogy ez a csaló még életében ezt mondta: Három nap múlva feltámadok! Ezért parancsold meg, hogy őrizzék a sírt a harmadik napig, nehogy tanítványai odamenjenek és ellopják őt, aztán azt mondják a népnek: Feltámadt a halottak közül! Ez az utóbbi csalás rosszabb lenne az előzőnél.” Pilátus azonban ezt válaszolta: „Van őrségetek, menjetek, őriztessétek ti, ahogyan tudjátok.” Erre ők elmentek, lepecsételték a követ, és őrséggel őriztették a sírt.” (Mt 27,62-66)
Van a szőrszálhasogatásnak olyan szintje, amit egyetlen józan elméjű és jóérzésű ember sem tud elviselni. Ilyen például az, amikor Jézus megöletése után (bár Pilátus háromszor jelenti ki, hogy semmi bűnt nem talál benne) a zsidóság főkegyesei újra összegyűlnek Pilátusnál. Miért mondom ezt? Mert ahhoz, hogy ott összegyűljenek, nem tehettek meg egy szombatnapi járóföldnél többet. Azonban ha ezer méter után ettek egy falat kenyeret, sajtot, a számláló nullázódott, és mehettek tovább. Tehát nagyszombaton, nasival felpakolva útnak indulnak a legkegyesebbek, hogy megelőzzenek egy lehetséges összeesküvést.
Nagypénteken még kínosan ügyeltek arra, nehogy bemenjenek Pilátus udvarába, és nehogy tisztátalanná tegyék magukat az ünnepre – most azonban ők kérik a külön kihallgatást. A vád is készen áll: Jézust el fogják lopni a sírból, és azt hazudják, hogy feltámadt. Őriztesd a sírt!
Számomra a nagyszombat üzenete két fókuszban összpontosul. Az egyik fókusz a képmutató vallásosság álláspontja, azoké a farizeusoké és főpapoké, akik hajlandóak törvényt hajlítani (törni azért durva lenne), hogy eljuthassanak Pilátushoz. Ide kapcsolva felvetem a kérdést: vajon vagyok-e elég éber arra, hogy észrevegyem magam törvényhajlítás közben? Amikor a gombhoz varrom a kabátot, és nem tartom érvényesnek Isten igazságát magamra nézve, mikor az éppen kényelmetlen lenne számomra.
A másik fókusz a csendben teljesedik ki. Ezen a napon szorgos hangyákként tevékenykednek a korabeli vallásos aktivisták, hogy cáfolják, aláássák, eltussolják mindazt, ami történt. Mindeközben Isten csendben marad. De jön az este és a hajnal – a feltámadás hajnala…
Rettegő tehetetlenségükben a zsidó elöljárók lepecsételik a sírt, és őröket állítanak mellé. Sokan azóta is úgy tekintik az egyházat, mint akik őrködnek egy halott hagyomány, szokás felett. Azonban az egyház alapját nem az őrök szavatolják, hanem Aki a sírban nyugszik, és várja a nem is olyan távoli feltámadást. Nem sírőrzők vagyunk, hanem bizonyságtévők – akármi történik, végül minden térd meg kell hajoljon a Mindenható előtt.
Akármit tesznek, terveznek, végeznek és pecsételnek le Isten igazsága és a mi megigazulásunk az, hogy Jézus Krisztus bár meghalt, de feltámad halottaiból.
És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszűnhetett dobogni szíve –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.
