Sok mindenbe belenyúltam a héten, Uram. Rátettem a kezem mások idejére és pénzére, mikor elvettem tőlük. Elém tettek egy kívül-belül mocskos zsákot, ami tele volt megalkuvásokkal, és kérték, nyúljak le az aljára. Jól megfizetik, utána pedig te megmosod a kezem. Én pedig könyékig belemerültem a zsákba – nem azért, mert igazán szükségem volt rá, hanem mert vágytam az aranyra, amit ígértek érte. Jobban ráállt a kezem a borospohárra, mint az imádságra, inkább ütöttem, mint simogattam. Kezet fogtam azokkal, akiket később elárultam. Jöjj, és mosd le véreddel a mocskos kezeimet!

Sokfelé jártam a héten, Uram. Eljutottam az önsajnálat széléig. Én, az erős és érzéketlen, gyermekként sírtam, és el is hittem, hogy nincs nálam nyomorultabb a földön. Könnyeimtől nem láttam mások nyomorúságát, éhen hagytam az éhezőket, nem vittem vigaszt a vigasztalásra váróknak. A testem eljutott a te házadba, közeledbe, de a gondolataimat ott hagytam sértődéseimnél, szívemet ott hagytam indulataimnál. Elvittek a lábaim a rossz tanácsadókhoz, kitapostam az önfejűség ösvényeit, beálltam a taposómalomba és csodálkoztam, miért vagyok fáradt. Jöjj, és most ne talpra állíts, de kényszeríts térdre, hogy ne magammal foglalkozzak, hanem téged imádjalak!

Sok mindennel volt tele a szám a héten, Uram. Káromlás és hitetlenség, pletyka és rosszindulatú megjegyzések, durva viccek és ragadós, sötét szavak ömlöttek belőle akárhányszor kinyitottam. Nem is emlékszem már, kit hogyan aláztam meg egy szájbiggyesztéssel vagy néhány gondosan beszúrt provokációval. Mennyi mindent mondtam, amit nem gondoltam komolyan! Mennyi szóval hígítottam fel, és tettem befogadhatatlanná a te örömhíredet. Jöjj, és tisztítsd meg a számat oltárról vett szénnel, zárd be, mint Zakariásét, ha hiábavalóan fecsegnék rólad!

Sok minden jutott a füleimig a héten, Uram. Örültem a másokról szóló rossz híreknek, együtt szörnyülködtem a titkon kárörvendőkkel. Könnyen sértődtem meg, mikor félresikerültek mások szavai. Könnyen hallottam bele mások beszédébe azt, amit nem ők mondtak, hanem én akartam beleérteni. Jöjj, és nyisd ki fülem az igéd előtt, Uram!

Sok minden történt a szemem előtt a héten, Uram. Láttam elesni és felkelni, imádkozni és átkozódni magam. Tükörbe néztem, és nem tudtam elképzelni, hogyan nézhetsz rám a te gyermekedként. Saját meglátásaim, igazságom fogságában vergődtem, mikor rám találtál és kijózanítottál.

Köszönöm, Uram, hogy akármit tettem azzal, amit kaptam, te csak adtál és adtál. Köszönöm, hogy mindannak ellenére, amit tettem velük, megőrizted testemet, érzékszerveimet. Köszönöm, hogy várnom kell és kellett arra, hogy a te legnagyobb ajándékodhoz, az Egyszülött Fiúhoz elvezess, és vele közösségem legyen. Enélkül már nem lehet igazi ünnepem. Minden más elmúlhat, kimaradhat. Köszönöm, hogy megélhettem ezt.

„Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátta szemem üdvösségedet …” (Lk 2,29)

Laskoti Zoltán

← Vissza a naptárba

Uram, ma este vacsorára várlak. Elővettem a legféltettebb tányérokat, kifényesítettem az étkészletet, félbehajtottam a szalvétát, és nekikészültem, hogy feltálaljam azt, amit készítettem. Első fogásként hozom hazugságaimat, amikkel védekezem. Azután gyávaságban pácolt, harag lángján pirított sértődés kerül az ünnepi asztalra. Italként összegyűjtöttem a könnyeimet, levezetésként ott vannak a tisztátalan, édes-keserű vágyaim és terveim. Mindezt felrakom, és közben őszintén szégyellem magam, hogy bár várlak, TÉGED várlak, mégis ezeket teszem eléd. Mert csak ezt tehetem…

Feltálaltam az életem: az elrontott döntéseket, a megszakított kapcsolatokat, a megromlott szeretetet, mindazt a rosszat, amit a te jó alapanyagaidból főztem ki, saját receptem alapján. Odaférnek még a félelmeim, a kétségeim, a kiborulásaim és a mások hibáztatása is. Az órára nem nézek, tudom, akkor jössz, amikor akarsz, vagyis amikor igazán jönnöd kell. De végignézek a terített ünnepi asztalon, és közben megőrjít a szégyen: tudok-e letenni valamit eléd, amit szeretsz, vagy csak az undokságaimmal tukmállak?

Úgy érzem, évek teltek el azóta, hogy vacsorára és életközösségre hívtál magaddal. Régen volt már, hogy egy falat kenyér és egy korty bor édesebb és táplálóbb volt, mint a bűn sokfogásos menzája. Bánom és szégyellem, hogy végigkóstoltam a menü javát. De ezen már változtatni nem tudok. Csak remélem, hogy ezek ellenére eljössz ma este.

Várlak, Uram. Várom az eljöveteled, hogy belépj hozzám, mosolyogva az asztalomra nézz és megkérdezd: „Szerinted ez ennivaló? Te ezt a szemetet eszed?”. Várom, hogy a sarkainál megfogva felemeld az abroszt, összefogd vele mindazt, amit eléd tettem, és kividd egy hatalmas kukába. Aztán talán odaülnél az asztalhoz, rám néznél, mosolyognál és csak ennyit kérdeznél: „Ugye tudod, hogy most is én hoztam vacsorát?”. S kitennéd a kegyelem tányérjára az élet kenyerét és az élet vizét. Utána együtt ennénk, én pedig sírnék, mint egy kisgyermek – de a könnyeim felszáradnának.

Várlak, Uram, és közben megéhezem. Kiéhezem a te jelenlétedre, szeretetedre, vigasztalásodra. Ismét meg tudom kívánni azt, hogy szólj hozzám. Várlak és hiányzol. Nélküled nem vagyok egész. Szinte repülök, mikor meghallom az egyetlen koppanást az ajtón. Útközben felöltöm a legszebb mosolyom, ölelésre tárom a karom, és már mielőtt belépnél boldog vagyok, hisz megígérted: aki ajtót nyit, ahhoz bemész és nem vádaskodsz, nem fejmosást végzel, nem finnyáskodsz, nem keresel kifogásokat, tudálékos és kioktató se leszel, hanem vele vacsorázol.

Ülj le az asztalomhoz ma este, Uram. S ne csak vacsorára maradj, rendezkedj be itt örökre.

Laskoti Zoltán

← Vissza a naptárba

Bár szívesen írok és nyitok adventi naptárat, örömmel választok ajándékot és kitartóan faragom talpba, illetve díszítem fel a fenyőfát, nem tartom magam túlságosan karácsonyváró embernek. Számomra ezért az advent egyszerre szól a levetkőztetésről és a felöltöztetésről. Szeretem ebben az ünnepkörben levetkőztetni az Istenről alkotott, esetleg Istentől kapott gondolataimat, hogy lényegükre, mélyükre nézzek, és a lehető legegyszerűbb formájukban ragadjam meg őket. Végiggondolom, kicsoda számomra Isten ebben az adventben, mennyi mindenért és mindenkiért lehetek hálás neki. Aztán, mikor a dolgok mélyére érve csodálom és imádom az Urat az Ő csodáinak egyszerűségéért, elkezdem felöltöztetni életem csonka, elszáradt ágait reménységgel, hűséggel, kitartással, ünnepléssel, hogy megújulva dicsérhessem az értem emberré lett Istent.

olvasás folytatása