Szerző

Laskoti Zoltán

Szerző

Magamról szeretnék írni, túl az életrajzomon és életutamon. Arról, aki csak én vagyok. Azonban falba ütközöm, két kérdésbe, amikről nem én pattanok vissza először.
„Az vagyok valóban, aminek mondanak?
Vagy csak az, aminek magamat ismerem?”
Amíg nem tudom megválaszolni a kérdést, három pont köré állítom a gondolataimat.
Aki még nem voltam: tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász, kipihent ember, mindentudó, nagytiszteletű úr, papbácsi
Aki már nem vagyok: dobozon belül gondolkodó, progresszív fundamentalista, beregszászi gimis, szerelmet kereső, szorongó, passzív agresszív, naiv.
Akivé válni szeretnék: élni és örülni tudó ember, közösségépítő, házas, megbízható, együttérző, bibliaolvasó, motiváló
Tarts velem, ismerjük meg együtt magunkat a kommunikációban!

Az év elején ajánlott számos lista – például számadások az elmúlt évről és tervek az ideire – elkészítése mellett talán érdemes megfontolnunk egy olvasási lista összeállítását is. Már csak azért is, hogy a gyakori „idén szeretnék többet olvasni” pontot az újévi fogadalmaink között konkrét tervekkel is megtámogassuk. Épp ezért a TeSó blog állandó szerzői közül néhányan megosztják az elmúlt évük legmeghatározóbb könyvélményét, kedvcsináló gyanánt. Ezek nem minden esetben kifejezetten „lelki” tartalmú kötetek, ellenben olyanok, amelyekből sokat tanultunk, önreflexióra sarkalltak, esetleg megráztak, meghatottak bennünket, vagy épp tágították világlátásunkat és hitértelmezésünket. Cserébe szívesen vesszük, ha hozzászólásban kiegészítitek a listát a saját legkedvesebb…

„Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel…” (Lk 2,29) A karácsonyi történet szereplői közül talán Simeon az, aki mindig is közel állt hozzám. Egy idős ember, aki életét egyetlen célnak szentelte: várta, hogy megláthassa Izráel vigasztalását, és készen állt arra, hogy felismerje Őt. Nem a nagy sikerek és teljesítmények embere volt ő, nem tartozott népének nagyjai közé, de elérte a célt, amelynek életét szentelte. Célba jutott ember volt. Olyan évben ünnepeljük a karácsonyt, amikor Isten a világ viharai által rengeteg családban, életben világossá tette, mennyire fenntarthatatlan és önpusztító az az életstílus, amelyet választottunk magunknak. A mindenre kiterjedő felfordulás és…

Amikor elkezdtem agyalni azon, hogy mit fogok írni mára, még minden egyszerű volt. Gondoltam, puffogtatok néhány közhelyet az ünnep közelségéről, a várakozás és a készülődés fáradalmairól. Aztán történt valami. Valami, ami meglepett és felkészületlenül ért. Ha kíváncsi vagy rá, olvass tovább – ha nem, talán itt is abbahagyhatod. Tudjátok, van ez a mosogatás. Egy felettesem, akit nagyon szeretek, egyszer a lelkemre kötötte, hogy minden reggel tizenöt percet mosogassak, mert megtehetem, és ezzel tehermentesítem a családom. A tanácsot megfogadtam, azonban a mosatlan így is túlnő rajtam. Napról napra vannak edények, amelyeket piszkosan kell a mosogatóban hagynom, mert rohanok. Így a mosatlan…

Uram, segíts ki engem kicsit így advent elején. Nem kell teljesen kész dolgot nekem ajándékoznod, csak ötletet adj, mit kezdjek veled ezen a különös, fonák éven. Szekrényemben, ágyam alatt egyre szaporodnak a dobozok, amelyeket szeretteim elől rejtegetek, nekik szeretnék tetszeni velük. Nem volt különösebben nehéz kitalálni, mivel okozzak nekik örömet, időben elvégeztem a bevásárlást. Valami mégis hiányzik: arra még nem jöttem rá, hogyan legyek kedves a Te szemed előtt. Minek örülnél leginkább, Uram? Félretett pénzecskémből vegyek tartós élelmiszert azoknak, akik szükséget szenvednek, vagy menjek el önkénteskedni egy ételosztásra? Ott leszek! Én leszek a legszorgosabb gyermeked, ügyesen hárítom majd a dicséreteket,…

Valamikor márciusban, a vírusos időszak elején rám talált egy dal, ami azóta sem enged el, folyton belekerülök a gravitációs terébe, visszahúz. Egyszer írtam már hasonló tapasztalatomról, de ez sokkal elemibb, felkavaróbb, mint az előző volt. Talán azért, mert sokkal személyesebben érint, mint azt eddig be mertem volna vallani magamnak. https://www.teso.blog/2018/11/18/istenkereso-nyomorusag/ Íme, a dal: https://www.youtube.com/watch?v=qPOTEs_yTJo A dal 1973-ban született, mikor egy rockbanda egy turnéra utazott és 16 óra vezetés után úgy döntöttek, megpihennek egy benzinkúton. Ott találkoztak néhány kamionossal, akik kinevették a zenészeket. A következő koncerten a banda frontembere, Bob Seger egy szál gitárral előadta a dalt, amit rögtön megszeretett a…

Jézus lement Kapernaumba, Galilea egyik városába, és tanította őket szombaton; ők pedig álmélkodtak tanításán, mert szavának hatalma volt. A zsinagógában volt egy tisztátalan, ördögi lélektől megszállott ember, aki hangosan felkiáltott: Ah! Mi közünk hozzád, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom, ki vagy, az Isten Szentje! Jézus azonban ráparancsolt: Némulj el, és menj ki belőle! Erre az ördög odavetette az embert közéjük, kiment belőle, de semmi kárt nem tett benne. Rémület fogta el mindnyájukat, és így szóltak egymáshoz: Miféle beszéd ez, hogy hatalommal és erővel parancsol a tisztátalan lelkeknek, és azok kimennek?! És elterjedt a híre mindenütt a környéken. Luk 4,31-37 Biztosan ismerős az a…

Ez az a mondat, amit nagyon könnyű úgy befejezni, hogy tévtanítás legyen a vége. Hiszen, ha hitünkben bármi vagy bárki olyan fontossá –, vagy még fontosabbá – válik, mint Krisztus, már elindul a lavina, és a Krisztus mellé, Krisztus elé tett dolgok kiszorítják hitünk Szerzőjét és Elvégezőjét a középpontból. Pedig mennyi mindent leegyszerűsítene, ha Krisztus mellé értelmező eszközként odatennénk a Vele egyenértékű erkölcsösséget, egyházi hagyományt, politikai párthűséget és így tovább. De ezzel feláldozzuk azt, amit Jézus Krisztus fenntartott magának, hiszen Ő senki másról nem beszélt így: „én vagyok az út, az igazság és az élet”. Nagy fába vágjuk a fejszénket,…

Zsolt 102, 1-14 Ma egy olyan igeszakaszt hoztam, ami egy valódi, hús-vér embert állít elénk. Ez a valaki tele van fájdalommal, pesszimizmussal, készül a halálára is, de mégis Isten szabadítását várja. Ez a névtelen zsoltáríró lehetne akármelyikünk a saját panaszával és fájdalmával. Olyan emberi és olyan őszinte Istennel szemben. Nem kertel, néven nevezi az érzéseit, szemléletesen írja körül a magányát, mikor azt mondja: egyedül van, mint madár a háztetőn. Ahogy olvastuk ezt a zsoltárt, lehet bólogattunk is magunkban egy-egy részletnél, például mikor az álmatlanságáról vagy az étvágytalanságáról beszél a zsoltáríró, vagy arról, hogyan szidják és támadják az ellenségei. Talán azért…

Talán az első lélegzetvétellel kezdődött, vagy még korábban. Túl szűkké vált az egykor olyan kényelmes és meleg világ, s éreztem: valami történni fog, ami mindennek véget vet. Fájdalommal és küzdelemmel járt mindkettőnk számára, de megszülettem; beszívtam az új, idegen és ismeretlen világ levegőjét − felsírtam. Ott kezdődött a küzdelem. Persze később jöttek az újabb kihívások: gyerekbetegségek, láz, közölhetetlen fájdalom, a sírás nyelvének megtanulása, majd a megkönnyebbülést adó tapasztalat, hogy legalább egyvalaki van, aki érti ezt a nyelvet. Eltelt néhány év, s észrevétlenül beleégett a magatartásomba, gondolkodásomba, hogy harcra születtem és harcmező ez a világ, amely körülvesz. Itt, ha nem vagy…

Életem kihagyhatatlan része a várakozás. Céltalannak érzem magam, ha nincs valami, amire éppen várjak, amit kitűzött célként még nem értem el. Talán ha egy másik korban születek, ez a jellemvonás tudóssá, felfedezővé vagy udvari bolonddá tett volna – most ez nekem lelkészként jelent sokat. Úgy gondolok Istenre, mint Aki betölti rövid távú vágyakozásainkat, de további célt is ad, tekintetünket egy sokkal nagyobb, távolabb lévő vágyakozásra irányítva. Egy olyan istenélményről szeretnék írni, amelyben szintén ott volt a vágyakozás. A teológia elvégzése és a segédlelkészi év letelte után vágytam hazajönni Kárpátaljára. Itt éreztem a helyemen magamat, és itt terveztem el a jövőt.…