– Ajándék vagy, köszönöm! – mondta a munkatársam, és kivette a kezemből a tányérokkal megpakolt tálcát. – Tudom – húztam meg a vállam mosolyogva, s már fordultam is a következő adagért. – És ráadásul még szerény is – hallottam a hátam mögül, mielőtt becsapódott mögöttem az ajtó. Igen, ajándéknak tartom magam, de ennek semmi köze nincs az egómhoz. Hiszen az ajándék sem önmagától értékes. Nem az ő teljesítménye a tökéletes gyártás, a megvásárlás, a csomagolás vagy a célba juttatás. Legtöbbször nem is az alapértéke miatt válik becsessé. Az ajándékozó szándékának megtestesülése csupán – eszköz, amelyen keresztül azt üzenik: szeretlek, örömöt…

Egy ember jegyet foglalt egy hajóútra az Atlanti-óceánon. Annyi pénze volt csupán, amennyi éppen elég volt a jegyre, ezen kívül mindössze némi kekszre és egy darab sajtra futotta. Az utazás első néhány napján még jól esett a keksz és a sajt, ám később egyre állottabbá és unalmasabbá vált. Emberünk gyomra irgalmatlanul korgott, különösen amikor azt látta, hogy a felszolgálók sült húsokat – rákokat, csirkéket – és egyéb finom ételeket visznek a többi vendégnek. Egyszer aztán nem bírta tovább, megragadta az egyik felszolgálót, és azt mondta neki: „Bármit megteszek, ha kaphatok egy darab sült húst, mosogatok, szobát takarítok, még a fedélzetet…