Ahogy hazafelé tartottam egy maratoni vasárnap után, éreztem, hogy követ. Az utcákon senki sem lézengett, a nedves kockakő szenvtelenül verte vissza az utcalámpák hideg fényét. Meggyorsítottam a lépteimet, hogy minél előbb hazaérjek, de nem voltam elég gyors. Utolért.

Először azokat az alkalmakat juttatta eszembe, amikor valamilyen okból hazudtam valakinek. Mesteri módon vezette végig, hogyan mérgezte meg a hamisság a kapcsolataimat. Utána jöttek az elmaradt válaszok a számtalan üzenetre, amelyekből barátságok is lehettek volna. Az órák, amelyeket készüléssel kellett volna töltenem, de inkább más elfoglaltságot kerestem magamnak. A határidők, amelyeket már kétszer kitoltam, és mások bizalma, amelyet ez által elvesztettem.

Meg kellett állnom, mert a gyorsan végigpörgetett vádlista után a gyomromból kiindulva hideg érzés kezdett el terjedni a bensőmben. Milyen egyedül vagyok ebben a holland éjszakában – gondoltam. Távol az otthontól, a szeretteimtől, a barátaimtól. Aztán a gondolatot egy még erősebb követte: Milyen egyedül vagyok Isten előtt

Csend következett. Néhány másodperc múlva pedig mint egy törékeny, gyönyörű hóvirág, egy emlék kezdett kibontakozni bennem. Egy ígéret emléke, amelyben Isten azt ígérte, hogy:

„Nincsen azért most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak, mert az élet Lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől.” (Róm 8,1–2)

Ezzel az ígérettel kezdődött el a belső kitavaszodás, felmelegedés. Visszaemlékeztem azokra az alkalmakra, amikor igehirdetés közben azokkal a gondolatokkal bombázott, hogy nem vagyok elég jó, elég felkészült, túl hosszan és közhelyesen beszélek, meg egyébként is szégyelljem el magam. Istentisztelet után pedig jött a visszajelzés valakitől: Köszönöm, sokat kaptam. Én csodálkoztam leginkább azon, hogy ez lehetséges, de mélységes hálát éreztem, mert tudtam: nem tőlem – Jézustól kapott valamit ez az ember. Megköszöntem, amit én is kaptam:

„Krisztus megváltott minket a törvény átkától úgy, hogy átokká lett értünk – mert meg van írva: „Átkozott, aki fán függ” –, azért, hogy Ábrahám áldása Jézus Krisztusban a népeké legyen, és hogy a Lélek ígéretét hit által megkapjuk.” (Gal 3,13–14)

Átkozott helyzet, ha téged is követnek a múltad árnyai és nem hagynak nyugodni a vádak. A legtöbb ember elnyomja magában ezt a belső hangot, de ez csak ideiglenesen működik. A szégyen, a kárhoztatás úgy kísér végig minket röpke földi életünkön, mint a hűséges árnyék. Egészen addig, míg közvetlenül felettünk és bennünk fel nem ragyog Krisztus fénye, és komolyan nem vesszük az apostol költői kérdését:

„Ki vádolná Isten választottait? Hiszen Isten az, aki megigazít. Ki ítélne kárhozatra? Hiszen Krisztus Jézus az, aki meghalt, sőt feltámadt, aki Isten jobbján van, és esedezik is értünk.” (Róm 8,33–34)

Jó lenne komolyan venni, hogy ami Istennél meg van bocsátva, az el is van rendezve. Ő az egyetlen, aki nem elfelejti a bűnt, hanem úgy dönt, hogy nem emlékszik rá. Húsvét felé közeledve hagyd, hogy Jézus neked is szolgáljon. Ahogy a tanítványok lábát megmosta, a te piszkos emlékeidet is a kezébe tudja venni. A vádat, a keserűséget, a bűntudatot egyetlen oldószer intézi el mindenkorra: az érted is hullott drága vér, Jézus vére.

„…nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.” (1Pt 1,18–19)

„Krisztus megváltott minket a törvény átkától úgy, hogy átokká lett értünk – mert meg van írva: „Átkozott, aki fán függ” –, azért, hogy Ábrahám áldása Jézus Krisztusban a népeké legyen, és hogy a Lélek ígéretét hit által megkapjuk.” (Gal 3,13–14)

Örökké szabad lehetsz a kárhoztatástól. Készen állsz az emlékeid nagymosására, vagy még cipeled magaddal a szennyest egy darabig?

Laskoti Zoltán

1 Hozzászólás

  1. Filipánics Tibor

    “Jó lenne komolyan venni, hogy ami Istennél meg van bocsátva, az el is van rendezve.” Istennek nincs szüksége megbocsátani,mert csak az tud megbocsátani,akit megsértettek.Más szóval Istennek nincs szüksége helyre állítania a morális egyensúlyunkat a megbocsátása révén,hisz az egyensúlyból ami az Ővele létrejött kapcsolatot jellemzi,nem billentünk ki és nem is tudunk. Ez az egyensúly csak ember és ember között bomlik szét,ami amúgy is elég gyenge.
    Bár igazságérzetünk követeli és el is várja Istentől ( ez ám a gőg) a megbocsátást,valójában ezzel önmagunknak igyekszünk megbocsátani Istent felhasználva,ami néha sikerül,néha nem. Ám nagy haszna van egy külső erőnek,ami segít magunkban helyre rakni a dolgokat.
    “Ő az egyetlen, aki nem elfelejti a bűnt, hanem úgy dönt, hogy nem emlékszik rá.” Nagyon szép gondolat! Azonban kegyetlenül rá van húzva az emberi logika. Mi valóban úgy dönthetünk,hogy “elfelejtünk” valamit,Isten azonban nem felejt és nincs is rá szüksége,mint írtam,Ő sérthetetlen. Ezt mi emberek képtelenek vagyunk átérezni,hisz ezzel az érzéssel talán életünk folyamán sosem fogunk találkozni,ha mégis,nagyon gyorsan elmúlik,és rátelepedik emberi megbocsátás érzése.Ám a fenti idézet hasznosnak mondható, mert az igazság érzetünk azt diktálja,hogy megkapjuk Istentől amire úgy várunk,azaz az Ő szeretetét. Azt gondoljuk,ezt egy bűnös ember nem kapja meg,nem méltó rá. Ezt csináljuk magunkkal is,hisz ha rosszak vagyunk,nem szeretjük magunkat,jókká kell lennünk ismét,hogy kiérdemeljük magunk és isten szeretetét. Ha megbocsátunk magunknak újból szerethetünk. Ezt várjuk el Istentől is,picit más formában.
    “vagy még cipeled magaddal a szennyest egy darabig?” Cipeljük bizony.Sőt,sokan vannak azok,akik a szennyesbe belekevernek tiszta dolgokat is. Ez legtöbbször tudatlanságból fakad. De néha kiegyenlítődik ez azzal,hogy pár “szennyest” viszont – mert nem tartjuk szennyesnek – elhagyunk. Ezért lékünkben a “szennyes” össze vissza van keverve.Ha egymásét megvizsgálnánk,lenne nagy csodálkozás.

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .