Hetedik éve indult útjára a blogunk. Még ízlelgetni kell ezt a számot, hiszen úgy tűnhet, hogy egy pillanat alatt elsuhant, mégis olyan sok tapasztalatot, élményt, emléket őriz, hogy tízszer annyinak is érződhet. A Bibliában a hetes szám mindig valami többet rejt magában, a teljességet jelképezi. Így érezzük mi magunk is: az eddig megtett úton mi is a teljesedés felé haladtunk. Örömben és együtt sírásban. Mély, emberileg kibeszélhetetlen völgyeken keresztül és a hálaadás magaslatain. A fájdalmak, az elengedés, a halál és a találkozás, a reménység, a szeretet útjain. Egyéni életeinkben is rengeteg külső körülmény változott, de a TeSó mindannyiunk számára az a találkozási pont lett, ahol saját kudarcaink, tehetetlenségünk vagy éppen izgalommal teljes ünneplésünk tapasztalatait megoszthattuk egymással és veletek. Az elmúlt hét év 1052 bejegyzése mind-mind a teljesség felé, Isten felé vezető úton tett lépéseink emlékei. Hadd álljon most itt egy kis személyes (és éppen ezért abszolút relatív) szemezgetés ezekből a mérföldkövekből, amelyekre mind a mai napig jó visszatekinteni és nyugtázni: „Itt is voltunk egyszer”. Kívánjuk és kérjük Istentől, hogy jöjjön velünk, vezessen, építsen az elkövetkezendő lépésekben, és köszönjük nektek is, hogy velünk tartottatok eddig! Boldog születésnapot nekünk!

Papp Adrien:

Amikor kedves szerkesztőtársaimmal megállapodtunk abban, hogy szeretett blogunk születésnapján egy számunkra sokat jelentő írásunkat fogjuk ajánlani, akkor én lelkiismeretesen elkezdtem újra olvasgatni a szövegeket. Így jutottam el ehhez az íráshoz. Bevallom, nem is emlékeztem rá. Nem tudom, hogy annak idején, amikor megjelent, milyen érzéseket, gondolatokat váltott ki belőlem. Csak azt tudom, hogy ma – az elmúlt hónapokat végigélve, meglehetős szorongással szemlélve a jelent és a jövőt – pont erre az írásra volt szükségem. Hogy megkérdezze tőlem: tudom-e Istent most, a koronavírus árnya alatt is dicsőíteni? S ha nem, egyáltalán próbáltam már?

És te, kedves TeSó?

Laskoti Zoltán:

A bejegyzés írója olyan témához nyúl, amely időről időre húsbavágóan élessé válik. Mit várunk, mit fogadunk el Istentől? Elég nekünk az, amit adni tud, lehet-e többet kapni? Ajánlom a szöveget lassan, többször elolvasni, személyes választ keresve a kérdésre. Homoki Gyulán keresztül Isten elvezethet minket e személyes válaszig.

Olasz Tímea:

„Túl sokat foglalkozom azzal, hogy DE ÉN. Az rendben van, hogy szeressem magam, de ennyire?! El kell felejtenem azt, hogy ÉN, és azt is, hogy DE. Minden egyes nap meg kell térnem, aztán hálát adva ünnepelni. Üres edény akarok lenni, amit Isten Lelke tölt meg!”

Így van. Pont így.

Pallay Ferenc:

Nehéz hét év több mint ezer posztja közül választani, de ez volt az első, amely eszembe jutott. Keveset beszélünk arról, hogy a szolgálat és a minőség milyen gyakran nem járnak kéz a kézben, pont ezért hiánypótló a Majd az Úr megáldja című írás Andi és Dorka tollából. Ez felveti a szolgálatunk mögötti motiváció kérdését, szembesít azzal, hogy a selejtet felajánlani szemtelenség, és végül emlékeztet rá, hogy törekednünk kell a fejlődésre, arra, hogy a szolgálat alatt is minőségi munka kerüljön ki a kezünk közül.

Homoki Gyula:

Egyszer valakitől azt hallottam, hogy a keresztyén ember többször hitetlen, mint hívő. A kutatás, az elrejtőzködés, az Isten keresése éppúgy beletartozik a Krisztus követésébe, mint az élmény: meg- és rámtalált, és felfedte magát előttem. Andi írásai egyébként is mindig szíven ütöttek (sokszor talán azért, mert egyszerre voltunk/vagyunk ugyanott az életben), de ez különösképpen hatott: akkor is és most is. Hol van az egyensúly a kaotikus elengedés és a vak bizalom között? Hol van az a pont, amikor nekem kell tenni valamit azért, hogy Vele legyek? Mikor kell nekem most már Mengyelejevet játszani?

Keresztény Eszter:

Én is maximalista vagyok. Törekszem a legjobbra, a tőlem telhető legtöbbre, próbálom kivívni a másik elismerését, és én is szeretnék elégedett lenni önmagammal. Mindeközben ezt az ajánlót is az utolsó percre hagytam. De Isten azt akarja, hogy cselekedjek, sőt, hogy a tőlem telhető legtöbbet tegyem meg. Ezt próbáltam már négy éve is és ma is, és az Isten megbocsátó és elnéző kegyelme kísért mindvégig.

Böszörményi-Bálint Eszter:

Sokszor tényleg elhiszem, hogy van időm. De az életünk értéke pont abban rejlik, hogy véges. A cikk szerzője a maga tökéletes pontosságával fogalmazta meg a jelen idő fontosságát: „Nem mehetek vissza a múltba, hogy utólag helyre hozzam a mulasztásaimat. Arra csak a jelenben van lehetőségem. Most tudok többet szeretni, most tudok megbocsátani, most tudok hálásabb lenni, most tudok végre időt szánni Istenre…”
Ezeket a gondolatokat bármikor szívesen újra olvasom, ezért szívből ajánlom Neked is!

Dolenai-Balogh Beáta:

Eszter írásaiban azt szeretem, hogy árad belőlük az őszinteség, és nem csupán általában mesél a dolgokról, hanem minden alkalommal kicsit magáról is ír. Talán épp ez a valódiságfaktor teszi olyan szívhez szólóvá a mondanivalóját számomra ebben az írásában is. Annak ellenére, hogy ő a legújabb a csapatban, mégis olyan nyíltsággal és mélységgel képes írni, amely bennem évekig forrott ki. Háborog a lelkem című írását azért ajánlanám, mert én magam is gyakran átélem annak szégyenét, hogy Istenre neheztelek bizonyos élethelyzetekért, és nem merem előtte felvállalni azt, ami bennem van. Ez a bejegyzés az Istennel való őszinteségre ösztönöz, és nekem segített elfogadónak lenni önmagammal, valamint másokkal szemben is. Rámutat arra, hogy a legnagyobb gát az imaéletünkben sokszor az Istennel szembeni érzéseink tagadása, és az azok felvállalásától való félelem.

Kocsis Julianna:

Meggyőződésem, hogy leghitelesebben saját tapasztalatainkról, érzéseinkről írhatunk – egyben ezekről a legnehezebb jól, mások számára is érthetően fogalmaznunk. Különösen igaz ez akkor, ha mély fájdalmainkról, az életünket sújtó tragédiákról kell beszélnünk. Például a szerettünk elvesztéséről. Ennek fényében most Nelli szerzőtársunk és barátunk legutóbbi bejegyzését ajánlom szeretettel újraolvasásra. Nekem sokat jelentett – talán titeket is jó időben talál meg.

1 Hozzászólás

  1. Filipánics Tibor

    “Mit várunk, mit fogadunk el Istentől?” Ez a fő probléma,Istentől várunk valamit. Képtelenek vagyunk Istenre úgy tekinteni ,hogy Ő csak létezik. Állandóan nyaggatjuk a kéréseinkkel,provokáljuk ígéreteinkkel,befolyásolni akarjuk tetteit és gondolkodását. Egyszerűen mondva,nem hagyjuk,hogy CSAK legyen.
    Készítünk egy aranyborjút (istenképzetet) magunknak a lelki bajainkból és vágyainkból és utána rátesszük az Isten címkét és máris fordulhatunk hozzá ha baj van,okolhatjuk a sikertelenségünkért,stb. Istent lealacsonyítottuk a mi emberi szintünkre. Felruháztuk olyan tulajdonságokkal,amik nekünk hasznosak vagy a túléléshez szükségesek. istenfogalmunkban Isten mint a szeretet jelenik meg,de istenképzetünk elfogadja a gyilkos Istent,aki embereket öl. Ezt műveltük Istennel,csak nem vesszük észre.

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .