Nem lehet nem észrevenni, hogy ismét itt a házaság hete: tele van a közösségi médiás üzenőfalam régi esküvői fotókkal, megjelentek a cuki képkeretek, és sorjáznak a romantikus visszaemlékezések. Van valami bája ezeknek a vattacukros napoknak. Akár házas az ember, akár nem, jó látni, hogy vannak döntések, amelyeket nem kezd ki az idő vasfoga.

Nézem a képeket, és önkéntelenül is felidéződnek bennem az én nagy igenjeim. Amikor főiskolákat és szakirányokat választottam. Amikor beálltam a munkahelyeimre, a gyülekezeti szolgálataimba. Amikor barátokat választottam. Amikor elindultam a nagy ismeretlenek felé. Amikor lakást választottam. Nem mindre mondanék most is igent, habár kétségtelen, hogy általuk váltam azzá, aki most vagyok.

De bármilyen döntést is hoztam, akár előrébb vitt a választásom, akár zsákutcába vezetett, egy dolog az igazán fontos: hitből vagy gyengeségből tettem.

„Boldog, akinek nem kell elítélnie önmagát abban, amit helyesel.” (Róm 14,22), mondja Pál apostol. Különösen is igaz ez az élet nagy döntéseire. Nem csak azért, mert amit ma szakít az ember, azt kell holnap is szagolnia. Pál nem jó vagy rossz kimenetelekről beszél itt, még csak nem is arról, hogy mit fog szólni a falu. A rossz döntések tudnak jó tapasztalatokhoz vezetni, habár arra is képesek, hogy a béka hátsója alá tegyék az ember önbecsülését. Ugyanakkor a jó döntések is gyakran visznek kemény próbák tüzébe. Kell az a fajta biztonság, amelyet egy jól megalapozott döntés ad.

Mint a bibliai példázatban: a szelek, az árvizek egyszer csak megérkeznek, és akkor valami megy, valami marad.

Nézem a képeket, és önkéntelenül is felidézem magamban a legnagyobb igent, amelyet valaha kimondtam. Tizenkilenc éves voltam, tele álmokkal és tervekkel. Aztán egyszer csak megszólalt bennem az Úr hangja, és elkérte a szívem. Én meg rövid gondolkodás után Neki adtam. Mondhatnám, hogy ettől kezdve idilli volt az életem, minden álmom és vágyam az ölembe pottyant, de nem így történt. Amiket viszont kaptam, azokért életem végéig hálás leszek. Igen, vannak diadalittas időszakok és embert próbáló napok is, vannak lélekemelő magaslatok és ijesztő mélységek. De azt, hogy Neki igent mondtam, hogy átadtam a vezetést, és megengedtem, hogy kedvére gyúrjon és faragjon, soha, egyetlen percre sem bántam meg. Néha én magam is látom, máskor csak elhiszem, hogy mindennek, ami történik velem, van értelme. Van egy terv, egy minta, és végül majd minden egységes képpé áll össze. A buta döntéseim ugyanúgy benne lesznek, mint a jó választásaim.

Mert Őbenne minden igenem egy irányba visz: a szerető Atya karjaiba.

Olasz Tímea

1 Hozzászólás

  1. Filipánics Tibor

    “Aztán egyszer csak megszólalt bennem az Úr hangja, és elkérte a szívem. Én meg rövid gondolkodás után Neki adtam.” nagyon szép gondolat. Kérdés,milyen szintről beszélünk. Ha az elsőről,megkérdezném,hogy szerinted Isten mit fog a szíveddel csinálni? Másik,hogy ha Neki adtad,neked mi maradt?
    Istennek nem kell odaadnunk a szívünket,mert ami létezik,az mind az Övé,ha az övé,mit is adsz Neki?
    Ha a harmadik szintről beszélsz,de el ne felejtsed te az első szinten élsz és mozogsz,akkor rendben is lennénk. Ezt a kettőt elég nehéz összehozni,ahogyan tapasztalom,mert az első szintből táplálkozik a harmadik,ami baj.Ne engedd el,azt sem.

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .