Piros, sárga, zöld

Gurulok a piros lámpa felé. Még 32 másodperc. Na, állhatok itt megint hasztalan! Közeledem, azon gondolkodom, most nem állok olyan közel, mint tegnap, ne kelljen nyújtogatnom a nyakam, hogy mikor lesz már zöld. Lassítok. Felnézek. Három, kettő, egy… piros, sárga, zöld.

Azt hiszem, van időm. Akkor, amikor a zöldre várok, akkor, amikor mérlegelem a lehetőségeimet, amikor válogatok a boltban vagy az interneten. Amikor kattintás jön kattintás után, amikor senki sem tudja, hol járok – már én sem. Van időm. Még fél perc, még egy, még öt, még egy óra. Napok, hetek és évek. Az, hogy van időm, természetes. Most éppen arra kell rádöbbennem, az természetes csak, hogy az idő halad. Megállíthatatlanul, kérlelhetetlenül, kegyetlen pontosságú ritmusát betartva mindig egy irányba. Nincs, ami ebből a megátalkodottságából kiszakíthatná. Mi értelme hát az életnek? Nem hiábavalóság minden?

olvasás folytatása

Szeretni a szerethetetlent

Az utóbbi időben egyre gyakrabban eszmélek rá, hogy van néhány ember, akit nem kedvelek igazán. Talán ez nem tipikus keresztyén hozzáállás, de ez az igazság. És emiatt több kérdés is forgolódik bennem. Hol van belőlem a felebaráti szeretet, amikor Isten elém hoz egy számomra szerethetetlen embert? Miért nem szeretek MINDENKIT? Van ismerősöm, aki szerint nem is kell mindenkit szeretnünk. Vajon érdemes-e energiát, időt, esetleg idegszálakat áldozni egy kapcsolatra, aminek eleinte nem is látjuk az igazi értelmét? Lehet-e, kell-e erőltetni a szeretetet mások felé?

Mivel a kérdéseimre kevés használható választ kaptam, ezért úgy döntöttem, hogy elfogadom a „foggal-(k)örömmel csakazértis szeretni fogom” kihívást egy-két igazán nehéz esetben. Ha visszagondolok, valahogy így kezdődött:

olvasás folytatása

A nagy testvér

Bibliodrámán ültünk épp, Jerikó ostromát beszéltük át. A szerepválasztásnál én a kürtös pap szerepét vállaltam (mi mást?). Kiderült, hogy nincsen ládavivő pap, tehát azt is nekem kellene csinálnom. Szemrebbenés nélkül nemet mondtam. Engem a zenész szerepe érdekelt, egyébként is csak két kezem van, nem tudok tülkölni meg ládát cipelni is egyszerre. Sikerült meggyőzni a csoportot, ment tovább a foglalkozás minden zökkenő nélkül. Hazafelé szöget vert belém a kérdés: vajon miért volt annyira más ez a játék, mint az eddigiek? Miért tudtam most felszabadult lenni?

Rájöttem. Az este folyamán egyszer sem éreztem, hogy a nagy testvérnek kellene lennem.

olvasás folytatása

Nem az érzésekről szól

Gondolj a tékozló fiúra. Ahogy ott ül a disznók között, éhesen és magányosan – csak ő és a gondolatai. Elrontotta az életét. Rossz döntéseket hozott. Csak magára gondolt: arra, hogy neki épp akkor mi a legjobb. És most itt van, szegényen, üresen, céltalanul, barátok és család nélkül.

  • Csak egy kiút van ebből az élethelyzetből: vissza kell térnem Atyámhoz, meg kell alázkodnom és bocsánatot kell kérnem önző, gonosz viselkedésemért.

A tékozló fiú bűnbánata nem elméleti. Nem arról szól, hogy felsorolja, mit sajnál, mit csinálna máshogyan, hanem a visszafordulásról. Arról, hogy az eddigi döntései és motivációi hibásak voltak, és mostantól másképp gondolkodik. Nem azt fogja tenni, ami saját magának örömet okoz abban a pillanatban, hanem azt, ami Atyjának kedves.

olvasás folytatása

Hát ki érti ezt?

Ezért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róm 9,16)

Ülök és igazából nem értem. Ha őszinte akarok lenni, akkor egy fikarcnyi sincs bennem olyan, ami miatt az Igazságos Isten ne ítélhetne el. Romlott a lelkem, a gondolataim és a gyümölcseim – megérettem a kivágásra. Gonosz, önző, szeretetlen énem tobzódik a bűnökben. Sokszor a jó szándék is leragyál bennem, és valami furcsa, csúnya dologgá alakul. Ahelyett, hogy segítenék, bántok, romba döntök; ahelyett, hogy szeretnék, furakodok, harácsolok, áttaposok mindenen és mindenkin pár elégedett pillanatért; ahelyett, hogy tanúja lennék az Istennek sunyin hallgatok, beolvadok bármibe. Azt hiszem, egy szavam sem lehetne, ha Isten egyetlen áldást sem engedne meg az életemben. Ha érdemeim szerint kapnám azt, ami jár. Nem panaszkodhatnék, nem jajveszékelhetnék – ha én lennék az igazságos Isten, így csinálnám én is…

olvasás folytatása