„Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, így szól Istenetek! Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek neki, hogy vége nyomorúságának…” (Ézs 40,1-2a) „Menjetek át, menjetek át a kapukon, készítsétek a népnek útját, töltsétek, töltsétek az ösvényt, hányjátok el a köveket, emeljetek zászlót a népek fölé.” (Ézs 62,10) Kedves Testvérem! Vége van…Vége van… Több, mint ezer napja erre a mondatra szeretnél ébredni, hogy végre megnyugodjon az életed, és annyi mindenki mással együtt te is visszatérhess az életbe. Hogy végre a te szívedhez is szóljon valaki, hogy nincs tovább a nyomorúság. Elérkezhet a csend és a helyreállítás. Visszakapod a hétköznapokat, megnyílnak a mostanra már szomorúságba burkolózott lelkek.…

Van egy mondat, amit úgy is neveznek, hogy a Biblia dióhéjban. S mint ilyen, a legtöbben könyv nélkül tudjuk idézni: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3,16) A Bibliában több helyen olvashatunk arról, hogy milyen az Atya szíve, de talán itt van megfogalmazva a legteljesebben. Az isteni szeretet nem kirekesztő: átöleli, magához hívja az egész világot, válogatás nélkül, a legutolsó bűnöst ugyanúgy, mint a legtökéletesebb szentet. Az isteni szeretet önfeláldozó: nem a maga hasznát nézi, nem a maga kárát félti, hanem azét, akinek szüksége…

Egy nap mindennek vége szakad. Elmúlik a világ és annak kívánsága is. Az első ég és az első föld elmúlik majd, és a tenger sem lesz többé. Isten letöröl minden könnyet a szemekről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúlnak. Nem lesz templom, és nem lesz szükség a napra, sem a holdra, hogy világítsanak. Nem kell majd hit: színről színre fogunk látni. Nem lesz szükség reménységre, hiszen beteljesül minden, ami előre megmondatott. A világ vége utáni napon egyetlen dolog fog megmaradni: a szeretet. Mert Isten maga a szeretet. Ma…

Amikor Isten szeretetére gondolok, az számomra egyenlő azzal a hatalmas áldozattal, amit Jézus Krisztus elvégzett értem és érted a kereszten. Szeretetből tette. A karácsonykor emberré lett Isten, mindent csodásan eltervezett és beteljesített: földre jött, megalázta magát, tanított, szenvedett, meghalt és harmadnap feltámadott, felment az Atyához és helyet készített, megváltást kínál ma is neked, és mindezt szeretetből teszi. Mindezeket értve kijelenthetjük, ez a szeretet mindenre elég a mi életünkben. Mondhatjuk úgy is: minden földi hiányosságunkat elfedezi, pótolja, kiegészíti Jézus szeretete. Ugyanakkor azt is tapasztaljuk a mindennapokban, hogy itt a földön nem élhetünk gondtalan életet, nem is olyan könnyű szeretni másokat, megbocsátani,…

Jézus a földi élete során sok helyzetben megmutatta, hogyan szolgálhatunk a másik felé. A Biblia számtalan példát tár elénk, mikor nem kímélve önmagát, nem foglalkozva mások véleményével fordult oda az esetlen, segítséget váró emberhez. Ott volt köztük és nemcsak mondta, hanem meg is tette: odahajolt, megalázkodott és segítő kezet nyújtott. Ehhez elengedhetetlen a szeretet. Háttérbe szorítani önmagamat és a másik embert magam elém helyezni csak szeretettel lehetséges. Annyiszor tapasztaltam már, hogy ha a szeretetről nemcsak beszélek, hanem lépéseket is teszek, olyan csodákat élek meg, amik által én töltődöm fel, amikből aztán erőt tudok meríteni. A szolgálat egy gyönyörű kifejezése a…

Van a pszichológiában egy manapság felkapott fogalom, ez pedig a határhúzás. Ez arról szól, hogy képesek legyünk a kapcsolatainkban egy egészséges, kényelmes érzelmi és fizikai létet fenntartani. A határhúzás azt jelenti, hogy merjünk nemet mondani, azokban a helyzetekben, amik kényelmetlenek, lehetőséget ad távozni onnan, ahol fájdalom ér.  Pál a Korinthusbeliekhez írott 13-ik levelében kétszer is említi, hogy a „A szeretet hosszútűrő”, és hogy a szeretet „mindent eltűr”. Bár látszólag ez a két kijelentés és a határhúzás fogalma egymásnak az ellentétei, de úgy vélem, épp ellenkezőleg: igencsak megférnek egymás mellett a mi emberi életünkben. A határhúzás lehetőségében számomra megcsillan magának az…

A gyülekezetben, ahová járunk van egy szép szokás, hogy az úrvacsorás istentiszteletek alkalmával a lelkész mindenkinek mond egy igét. Bevallom, ilyenkor rendre elérzékenyülök, az egésznek a hangulata annyira hálára indító. Maga az úrvacsora és annak jelentősége, az ige, ami valahogy mindig betalál, és hogy ezt nem egyszerűen hallom valahol, hanem valaki dedikáltan, a szemembe nézve nekem mondja. Szinte beleborzongok annyira szép az egész. Sokszor eszembe jut, hogy milyen érzés lenne, ha egyszer maga Jézus lépne oda hozzám, nézne rám, fogná meg a kezem, és mondana nekem egy nagyon személyes mondatot. Csak egy mondatot, ami irányt mutatna, ami kétségtelenül nekem szólna.…

Nemrég beszélgettem egy ismerősömmel, akinek nagy fájdalma, hogy gyermeke olyan utakon jár, amelyet édesanyaként nem helyeselhet. Kárt okoz másoknak, önmagának és ezzel kínozza a családját, de legfőképp az édesanyját. És igen, mindig ki tudja magyarázni magát a kínos helyzetekből: nem vállalja a felelősséget a tetteiért, mindig más a hibás, ő csak a körülmények áldozata. Az emberek többsége legyint rá, már lemondtak róla. Ha meghallják a nevét, csak szkeptikusan elhúzzák a szájukat. De nem úgy az anyukája! Ő mindig, minden körülmények között hinni fogja, hogy a fia megváltozik, jó útra tér. Bármit is tett vagy fog tenni, édesanyaként nem tudja azt…

Az adventi időszak a várakozás időszaka. Egyrészt készülünk az ünnepre, amikor is megemlékezünk Jézus születéséről, másrészt pedig Krisztus visszajövetelét várjuk. Harmadszor, pedig ebben a várakozásban várjuk, hogy a mi szívünkben is megszülessen a hit, hogy Krisztus életünk Urává váljon. Sokszor felejtjük el, hogy mi adventben élő keresztyének vagyunk, akiknek nemcsak ez a négy hét kellene, hogy várakozással teljen, hanem ebben a várakozásban kellene élnünk minden nap. Minden nap készen kell állnom arra, hogy akármelyik órában visszajöhet az Úr hatalommal és dicsőséggel. De sokszor ez olyan távolinak tűnik. Általában jó messzire eltesszük ezt, valahova a jövőbe, de semmiképp sem a saját…

Szeretem az ég színeit nézni, rácsodálkozni, hogy a kék ég hányféle színben pompázhat. Gyakran megfogalmazom, ha egy különösen élénk színű naplementét látok, hogy ha egy festményen vagy képeslapon látnám, azt mondanám, azért ez már túlzás, ilyen nincs, és mégis ott van előttem valóságosan, és nem tud a szemem betelni vele. A természet szépségeit látva rácsodálkozom, hogy mire ez a pazarló gazdagság? Miért ez a rengeteg növény és állat? Színek, hangok, illatok, különös szokások? Miért teremtett az Isten ilyen változatosan? Ha pedig még tovább gondolom, nem csak változatos ez a teremtés, de gondoskodó, pontos, mondhatnám, végiggondolt. Honnan tudja ez a rengeteg…

Amikor a szeretet szót hallom, nem éppen a sírás jut eszembe. Legalábbis nem elsőre. Talán második gondolatra már igen. Mert ha jobban belegondolok, legtöbbször a szeretteim miatt sírok. Nem csupán azért, mert elveszítem őket. Nem azért, mert bántanak. És nem is azért, mert reménytelenül menthetetlen esetek lennének. Sőt! A múltban sírva fakadtam a gyermekem vagy a párom miatt, mert: Sorolhatnánk a végtelenségig. Szeretem őket, ezért néha sírunk együtt. Van, amikor kacagva, és van, amikor fájdalommal. A sírás jelzi, hogy itt valami különleges, rendkívüli dolog történt, és szükség van rá, hogy az érzelmeink kifejezésre juthassanak, majd lecsillapodva visszaálljon a lelki egyensúlyunk.…

Amikor a Szeretethimnusznak azt a sorát olvassuk: „nem viselkedik bántóan”, könnyű azonnal arra gondolni, hogy ezzel szemben én hogyan és mikor viselkedtem bántóan azokkal, akiket szeretek. De ma próbáljunk meg ne ezen gondolkodni. Helyette tekintsünk Jézusra, aki megszületett a Földön, és aki a tökéletes megtestesítője a szeretetnek – többek között ezen aspektusának is. Amikor a házasságtörésen ért asszonyt megvédte a farizeusok ítéletétől (Jn 8,1–11), vagy amikor a samáriai asszonnyal beszélgetett (Jn 4), Jézus nemcsak irgalmat mutatott, hanem az asszonyok méltóságát is helyreállította, amit a környezetük gyakran tagadott meg tőlük. Ezt a fajta szeretet mutatja be nekünk: amely nem aláz meg,…