Jézus mennybemenetelének ünnepe. Sokáig kérdés volt számomra, miért is kell ezt ünnepelni. Rendben, hogy ez így történt, bizonyságot tesz róla a Szentírás. Nekem ez mégis inkább csak egy tény volt, amit elfogad az ember. Ifisként gyakran el is ábrándoztunk róla, hogy milyen jó lenne, ha itt lenne Jézus, ha leülne mellénk, ha meg lehetne inni vele egy teát, közben egy jót beszélgetni. De nem lehet, mert felment a mennybe. Miért is jó ez nekünk? Ezt a káténk is felteszi kérdésnek, s ott van a válaszban, hogy Ő a mennyben a mi közbenjárónk, meg hogy minket is magához emel, hogy maga…
Számomra olyan mintha Jézus ezekkel az „Én vagyok…” igékkel szeretne jobban bemutatkozni nekünk, embereknek. Elmondani és megértetni velünk azt, milyen is Ő, mi a küldetése, a célja, és azt is, hogy ki akar lenni a mi életünkben. Tudja, kinek mennyi időre van szüksége. Tudja, mikor kell, hogy világosságként, jó pásztorként vagy mesterként mutatkozzon be neked. A János evangéliumának 8. részének 12. verse így hangzik: „Én vagyok a világ világossága…” Világosság – mi jut eszedbe róla? Talán a Nap, a fény, egy gyertyaláng a sötét szobában, egy tábortűz az éjszakában vagy a hajnal első fényei? Nekem a reggelek. Behunyom a szemem…
Sokat gondolkodom azon mostanában, hogy milyen egész pontosan az az élet, amit Isten nekem szánt. Nem azért, mert nem érzem magam a helyemen, hanem inkább azért, mert mindig érdekel, hogy jól élem-e azt az életet, amit Istentől kaptam, kihasználom-e jól azt, amiben éppen vagyok, tudok-e úgy tekinteni a dolgaimra, hogy túllássak a mindennapin, a hétköznapin, és talán megértsek valamit abból a nagy, kacskaringós valamiből, amit mi életnek nevezünk. Lelkészként többször temettem már. Nagyon furcsa érzés megállni valakinek a ravatalánál és megpróbálni valamit átadni az Isten üzenetéből, ami nem halált, hanem életet, nem véget, hanem egy új kezdetet mutat fel. És…
Jézus Krisztus Jerikóban megnyitotta egy születésétől fogva vak ember szemét. A meggyógyultat a zsinagógában kifaggatták és kiközösítették, mert nem volt hajlandó Jézust bűnösnek nevezni amiatt, hogy csodát tett szombaton. A szülei is kihátráltak a konfliktusból mondván, már nagykorú és elmondja maga, mi történt. Megkérdezték tőle, hogy mit mond arról az emberről, aki ezt tette vele. Ő pedig ezt felelte: „Nem tudom, hogy bűnös-e vagy sem, de azt tudom, hogy egykor vak voltam, most pedig látok. Megnyitotta a szememet.” Milyen bizonytalan bizonyságtétel! A Jézussal való következő találkozása azonban erős bizonyosságot hozott: „Hiszel te az Emberfiában? Ő így válaszolt: Ki az, Uram,…
„Én vagyok az élet kenyere…” (Jn 6,35) Munkából hazafelé jövet mindig meglátogattam egy kedves hívő nénit, aki mozgássérült volt és nem tudott járni. Mindig nagy élmény volt bemenni hozzá, beszélgetni és együtt imádkozni vele. Felüdültem én is, ő is. Egyik este nagyon éhesen tartottam hazafelé a munkából és úgy gondoltam, hogy most nem megyek be, hanem először eszem, aztán inkább később visszajövök hozzá. Ekkor felmerült bennem a kérdés, hogy valóban fontosabb az evés, mint az, hogy meglátogassam ezt a nénit? Nagyon elszégyelltem magam, hogy ennyire magam körül forgok. Aztán bementem, beszélgettünk, imádkoztunk és már nem is voltam annyira éhes, amikor…
„Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlősgazda” – olvassuk János evangéliumának a 15. fejezetében. Olyan kellemesen kezdődik ez a fejeze! Nekem legalábbis jó érzés olvasni, hogy Jézus az igazi szőlőtő, mi pedig a termései vagyunk, belőle növekedünk, sőt van egy „szőlősgazdánk” is, aki gondját viseli a kertben lévő növényeknek. Hisz a jó gazda ilyen: gondoskodó, önfeláldozó, igazságos, figyelmes és szerető. Pont, mint a mi Istenünk, aki minden cselekedetében megmutatja szeretetét és gondviselését a bűnös ember iránt. Ám ez csak a fejezet kezdete volt, a „java” még csak ezután jön. Ezt a részt régebben mindig úgy olvastam,…
Érdekes, hogy a hasonlóan kezdődő mondatok általában nem pozitív hatásúak számunkra. Amikor valaki úgy kezdi a mondandóját, hogy „Én…”, azt a benyomást kelti, mintha nagy egóval rendelkezne vagy magát fényezné (persze az is lehet, hogy csak bemutatkozik). Igazából nincs más, akitől szívesen hallanánk ilyen mondatokat, mint Jézus. Pedig hányszor hangoztatjuk mi is, hogy „én”, de csöppet sem alázatosan, mint Ő, hanem szinte a mellünket verve, öndicséretet gyakorolva. A mi saját „én vagyok” kezdetű gondolatainkat inkább magunkat fényesítő befejezésekkel folytatjuk. Én vagyok a jobb a munkában; én vagyok az alázatosabb a kapcsolatomban; én vagyok a legjobb a közösségemben és így tovább.…
“Emberfia! Prófétálj Izráel prófétái ellen, akik prófétálgatnak; mondd meg azoknak, akik a maguk gondolatait prófétálják…” (Ez 13,2) Honnan tudhatom, hogy amit megértek a Bibliából, az valóban Isten üzenete számomra, és nem csak a saját gondolataim? Ez egy nagyon nehéz kérdés. És azt hiszem, olyan kérdés, amely a Bibliát olvasó ember életében egy adott ponton biztosan előjön. Sajnos én is estem már abba a hibába, hogy úgy éreztem, szól hozzám Isten az igéjén keresztül, de én másképp értettem – mert másképp akartam érteni. Amikor a gondolataim és az érzéseim befolyásolták hogyan értelmezem, amit olvasok, amikor a vágyaim határozták meg, hogy mit…
Van egy videó, amiben egy csuklyás alak írogat, festeget, végül Krisztus arca jelenik meg a keze nyomán. Maga a bemutató is szenzációs, de engem az a szöveg érintett meg igazán, amiből az egész kiindul: „Számomra az élet KRISZTUS. Ő az ALFA és az OMEGA, A kezdet és a vég, aki VAN, aki VOLT és aki ÚJRA ELJÖN. Jézus – ki Ő nekem? Ő a békesség FEJEDELME, aki megnyugtatja a lelkemet. Ő a jó PÁSZTOR, aki őrzi a lelkemet. Ő a nagy FŐPAP, aki engesztelést szerez a lelkemnek. Ő a királyok KIRÁLYA, aki uralkodik a lelkemben. Ő a nagy PRÓFÉTA, aki…
Majdnem azzal a mondattal kezdtem, amitől mindig is borsódzott a hátam: „Bezzeg a mi időnkben…”. És tényleg, kezdek pár év, egy-két évtized távlatából merengő állapotba kerülni. Mi változott ezalatt a pár év alatt? Tudniillik, amikor én még gyerkőcként elképzeltem a felnőtt koromat, és barbikkal játszva családot, életet terveztem, akkor három, sőt négy gyerekben gondolkodtam (emellett ki is tartottam): szép család, tipp-topp rendes ház, autó, mindig friss főtt étel az asztalon, és persze sütemények… igazi kis vidéki, gondtalan élet. Aztán jöttek a változások, a várt és nemvárt pillanatok, történések, közben az óra mutatója forgott gyors iramban. Mostanában többször előkerült újra a…
Valakinek segíteni, valami jó dolgot tenni, hasznosnak érezni magunkat a környezetünkben, elismerést kapni – ez mind felemelő érzés. Én olyan mentalitású ember vagyok, aki jobban szeret adni, mint kérni vagy elfogadni a segítséget. Ez utóbbi okoz némi nehézséget az életemben: például rá kellett jönnöm, hogy mindig adni és közben nem elfogadni a „töltést” azzal a kockázattal jár, hogy kifogy a tank, hogy lemerülök. Szeretjük azt gondolni, hogy mindent meg tudunk oldani egyedül is, valahol ez lett a norma a világ szemében. Ma már rengeteg egykor csak férfiak által végzett munkakört töltenek be mára nők, és meglepően jó teljesítményekkel! Szeretünk teljesíteni…
A legcsicsergősebb emberrel is előfordul időnként, hogy mindennél jobban vágyik kapcsolatba lépni Istennel, de nem jönnek a megfelelő szavak. Van egy filmrészlet, amelyben egy bánatos lelkű asszony felkeresi a farizeusok egyik vezetőjét, hogy megnyugvást találjon végre, az pedig egy ősi imádságot kezd el olvasni neki: – Reméltük, hogy ma olvasol nekünk a Tórából.- Hogyne. Választottál valamit?- Talán legyen valami lélekemelő, vidám.- Nem hinném, hogy az most őszinte lenne. Sok zsoltár szól a fájdalomról, sőt a haragról is, és ezek legalább annyira fontosak, mint a többi. Gyakran épp a panaszzsoltárok visznek a legközelebb Istenhez. Dávid király egyik főzenésze, Ászáf többször írt…