Feltételezem, te is tapasztaltad már életed során valamilyen formában a haragot, mint emberi érzelmet. A harag akkor a legveszélyesebb, ha bennünk marad. Ha valakinek a neve hallatán még mindig feszültséget érzel, ha nem tudod elengedni a sérelmeidet, az igazadhoz való ragaszkodást, akkor elindul benned egy láthatatlan harc önmagaddal, ami az elengedés nehéz harca. A Biblia így figyelmeztet a harag következményére: „Az ember haragja nem munkálja Isten igazságát.” (Jak 1,20). Önmagában a harag még nem bűn, emberi reakció a fájdalomra, a bántásra, az igazságtalanságra. Eleinte egy érzés, később azonban állandó kísérőnkké válhat, ha azon kapjuk magunkat, hogy ragaszkodunk hozzá, nem engedjük…
Csak még egy… Reggel szól az ébresztő. Szundira húzom. Még öt perc. Még öt perc. Hogy lett az öt percből fél óra? Megint el fogok késni. Mindenki elkésik. Szeretek varrni. Jó viselni valamit, amit tudom, hogy én varrtam, de mások nem tudják. Egy jó titok. Találtam egy helyet, ahol jó árban lehet anyagokat venni. De most kell leadni a rendelést. Rendeltem. Előttem megjelentek a ruhák, amelyeket majd elkészítek. Ennek két éve. Ott várnak az méterek, tele a szekrény. Csak még egy anyagot azért veszek. Rendeltem az interneten. Elkészítettem egybe a rendelést. Mindenkinek valami szépet, hasznosat, ami úgy is kell, most…
A megfelelési kényszer után – véleményem szerint – az egyik legmérgezőbb tanult viselkedési forma az érzelmeink elfojtása. Sajnos sokszor gyerekkorunktól kezdve azt nevelik belénk, hogy vannak érzések, amiket nem szabad kimutatni. Már a hároméves gyermeknek is azt mondjuk, hogy „a nagyfiúk nem sírnak” vagy „a nagylányok nem hisztiznek”. Ezek azt tanítják a gyermekeinknek, hogy bizonyos érzések nem elfogadhatóak, ezért megtanulják elrejteni őket – hozzánk, felnőttekhez hasonlóan. Gyakori jelenség, hogy mi magunk nem akarunk szembenézni a saját nehéz érzéseinkkel. Tükröt tartani, önvizsgálatot végezni fájdalmas vagy kényelmetlen lehet, ezért egyszerűbb félretenni, szőnyeg alá söpörni az érzéseinket, főleg ha azt gondoljuk, hogy ezeket…
Megváltozott a világ. Egy olyan generáció nőtt fel, akik állandóan az online térben vannak, ahol pedig egyre több és több újdonság van. Mindig van mit görgetni. Néha kíváncsiságból, néha csak időtöltésként, unaloműzésként. Ma már az a jellemző, hogy ha nem köti le valami a figyelmünket tíz másodperc alatt, akkor görgetünk tovább, míg nem lelünk valami olyat, ami új, ami érdekes, ami vicces, ami megüti az érdeklődési küszöbünket. Mondhatnánk, hogy nincs is ezzel baj, ma ilyen a világ. Pedig nagyon sok baj van ezzel. Az egyik ezek közül az, hogy a lelki életben is ezt gyakoroljuk, mert ezt szoktuk meg. Nem…
A hatvanas években elkezdtek egy kutatást az amerikai Stanford Egyetemen. Négy-öt éves gyerekeknek adott a kísérletvezető egy pillecukrot azzal, hogy ha nem eszik meg, amíg ő visszajön, akkor kapnak még egyet. Aztán otthagyta őket az üres szobában, kettesben a pillecukorral, 15 végtelennek tűnő percre. Több ezer óvodással végezték el a vizsgálatot, majd éveken át utánkövették őket. A kutatók azt figyelték meg, hogy aki négy-öt évesen képes volt a késleltetésre, a későbbiekben sokkal jobb tanulmányi eredményt és szakmai sikert ért el. Ezek a gyerekek három dologban egyeztek: Igazából nem az a különös, ha az ember türelmetlen, hanem ha türelmes. Az agyunk…
Tudtad, hogy a panaszkodás függőséget okozhat? A negatív gondolkodás fokozza a stresszhormonok termelődését (amitől rosszabbul érezzük magunkat), ugyanakkor károsítja a kritikus gondolkodásért felelős agyterületeket. Vagyis minél többet siránkozunk, annál több okot találunk rá. Ha a panaszkodás berögzült életstílussá, állandó megküzdési eszközzé válik, az senkinek nem jó. Nem jó annak, aki hallgatja, mert leszívja az energiáit. És nem jó annak sem, aki erre a pályára állt rá, mert egy tanult tehetetlenség felé sodródik: egyre inkább a körülményeket, az őt körülvevő embereket teszi felelőssé a rosszért, önmagát áldozatnak állítja be, és semmit sem tesz azért, hogy bármi megváltozzon. Szóval, ha úgy érzed,…
Beszél hozzám a lányom. Mesél. Egymás után mondja mindazt, ami hirtelen megfogalmazódik a kis fejében. Nem válogat, csak mondja s én hallgatom. Közben elrakom az edényeket, bekapcsolom a mosogatógépet. Eszembe jut, hogy el fog fogyni a mosogatógép-tabletta. Venni kell, csak ne felejtsem el, mert a papír zsepit is két napon át hoztam, csak sosem értem vele haza. Észreveszem, hogy valahonnan kiömlött a víz a padlóra, majdnem elesem rajta, de hol lehet a felmosó? Közben a lányom, mint a rádió mondja a magáét. S én éppen úgy figyelem, mint a rádiót. Valahol a háttérben. Aztán egyszer csak elhallgat. Feltűnik a csend.…
„Ne csak hallgatói legyetek az igének.” (Jak 1,22) Elolvasva a címet, éreztem, hogy a sok téma közül ezt kell választanom. Nem azért, mert könnyű erről írni vagy mert annyira szeretném, sokkal inkább azért, mert közelinek érzem. Közeli megtapasztalás a hiteltelenség, a meg nem élés, a háttérbe vonulás, a hallgatás. Istentiszteletek, előadások, bibliaórák után hazamenve átgondolom, érlelődik bennem, aztán pedig mikor lépni kellene előre, én inkább rálépek a fékre. Miért teszem ezt? Több oka is van: félek a változástól, a visszautasítástól és leginkább attól, hogy ehhez én kevés vagyok… Hosszan folytathatnám még a sort, hogy miért nem élem meg azokat a…
A böjt egy igazi szembenézés önmagunkkal, szívünk kitakarítása, bűnvallás, helyreállítás. Nem könnyű utazás, de úgy gondolom, minden hívő embernek felekezettől függetlenül valamilyen formában gyakorolnia kell (persze nem kötelez rá senki). Én úgy hiszem és úgy is tapasztaltam az elmúlt évek során, hogy sokkal többet kapok, mint amit leteszek ezekben a hetekben: áldást és lelki növekedést. Sokakat elrémiszt a negyven nap, hosszúnak tartják ezt az időt, kétségük támad, mi van, ha lesznek napok, amikor kudarcot vallanak. Biztosan lesznek, de mindig fel lehet állni és folytatni, és ezek a megélések erősítenek. A böjt lehet egy őszinte szembenézés azzal, amit régóta halogatsz. A…
Ugye te is ismered őt? Jelenléte annyira aktív és átfogó, hogy sokaknak ő jut először az eszébe, ha a gyülekezetre gondolnak. Ott van az istentiszteleten, bibliaórán, rétegalkalmon, takarításon, beteglátogatáson, szociális segítségnyújtáson, énekkarban és kisközösségben. Szeret feltűnően figyelni: összeráncolja homlokát, nagy gondolkodókat is megszégyenítő módon támasztja kezét az állába, néha hümmög és bólogat, ha számára is tetsző üzenet hangzik el. De ami ezeken kívül emlékezetessé teszi, az a hittestvéreihez való hozzáállása. Ha megosztanak vele valamit saját hitútjukból és küzdelmeikből, könnyelműen legyint és csak annyit mond: én már túl vagyok ezen, te is ki fogod nőni, maradj meg Krisztusban. És amellett, hogy…
Van egy válasz, amiről a szeretteim tudják, nehezebben viselem, mint a többit. Ez a MINDEGY. Különösen akkor zavar, ha szemtelenség vagy közömbösség van mögötte. Azért zavar, mert ha van olyan kísértés, ami életkorra, lelkialkatra és felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül fenyegeti a keresztyéneket, az a közömbösség. Ez az az állapot, amikor minden mindegy, beletörődsz abba, amit megváltoztathatnál, mert talán már nem érdekel annyira. A közömbösség érzéketlenné tesz, megakadályozza, hogy érzelmileg kapcsolódj a másikhoz, és elindítja a hited és az életed a lassú leépülés útján. Akármilyen riasztó lehet ez a lelkület, mégis sokan népszerűsítik. Úgy gondolják, csak akkor és úgy lesznek…
Gyermekkorunktól kezdve dualista világban növekszünk. Megtanuljuk, hogy mennyivel másabb és jobb a világosság a sötétségnél, hogy vannak sárkányok és sárkányölők, illetve a farkas nem azért szeretne bejutni a kismalacok házába, hogy hangulatos pillanatokat töltsön együtt a házigazdákkal. Sebeket szerzünk, míg elfogadjuk az igazságot, hogy vannak barátok, bizalmasok és ellenségek, akik ártanak nekünk. Ahogy idősödünk, a világképünk is tágul, változik és rájövünk, ellenségekkel vagyunk körbevéve több fronton is. A közösséginek mondott média, a hivatalos és nem hivatalos tájékoztatás is rengeteg energiát fektet abba, hogy körülhatárolja és prezentálja az ellenségképet. Mert a közös céloknál csak a közös ellenségek kovácsolnak jobban össze minket.…