“Emberfia! Prófétálj Izráel prófétái ellen, akik prófétálgatnak; mondd meg azoknak, akik a maguk gondolatait prófétálják…” (Ez 13,2)
Honnan tudhatom, hogy amit megértek a Bibliából, az valóban Isten üzenete számomra, és nem csak a saját gondolataim? Ez egy nagyon nehéz kérdés. És azt hiszem, olyan kérdés, amely a Bibliát olvasó ember életében egy adott ponton biztosan előjön.
Sajnos én is estem már abba a hibába, hogy úgy éreztem, szól hozzám Isten az igéjén keresztül, de én másképp értettem – mert másképp akartam érteni. Amikor a gondolataim és az érzéseim befolyásolták hogyan értelmezem, amit olvasok, amikor a vágyaim határozták meg, hogy mit is hallok az Úrtól. Ilyen az, amikor szavakat adunk Isten szájába…
Amikor félreértjük az Istent, annak általában csalódás a vége. Tehát az első dolog, ami megmutatja, hogy valamit nem az Isten mondott, az az, hogy nem ad rá áldást, s a végén nem az történik, amit vártunk volna. Ilyenkor érdemes leülni és önvizsgálatot tartani, végiggondolni, hogy hol rontottuk el, hol értettük félre az Urat, ahelyett, hogy hátat fordítanánk neki és elhagynánk. De a legjobb az lenne, ha még azelőtt felismernénk a tévedést, mielőtt ilyen fájdalmas végkimenetele lenne.
Hogy személyes példával is éljek, elmesélem az én legnagyobb ilyen jellegű tévedésem. S talán kijelenthetem, hogy ez volt életem legsúlyosabb csalódása is.
Még gimnazista koromban történt, amikor az egyetemi felvételire készülődtem harmadéves végzősként. Egyrészt nagyon nehéz éven voltunk túl: külföldi ösztöndíj, anyukám betegsége és műtétje, a pici húgom és a családom felé való segítségnyújtás, na meg a sok tanulnivaló mind-mind zsúfolttá tették az életemet. Nagyon szerettem volna egyetemre menni, de nem kérdeztem meg az Istent, hogy hol szeretne látni. Tudtam, miben vagyok jó, azt, hogy jól mennek a reál tantárgyak, s amúgy is mindenki a családban ezen a vonalon indult tovább, így evidens volt, hogy én is ilyen utat válasszak. Ukrajnában ebben az évben vezették be a független tesztelést a felsőoktatási felvételi rendszerben. Talán nem is kell mondanom, hogy nekünk, első kibocsátásnak ez óriási falat volt, főleg az, hogy ukrán nyelvből mindenkinek kötelező volt átmennie a vizsgán ahhoz, hogy bármelyik egyetemre jelentkezni tudjon. De én megkaptam az igét, hogy minden jól fog menni:
“Készen áll a ló a csata napján, de az Úr adja a győzelmet” (Péld 21,31).
Akkor én ezt úgy értelmeztem, hogy készen állok, és meg is adja majd Isten a győzelmet, amelyet majd Neki kell tulajdonítanom. Ehhez képest hidegzuhanyként ért, hogy nem sikerült az ukránom. Így abban az évben nem is mentem továbbtanulni. Ez egy nagy törés volt az életemben. Úgy éreztem, nincs értelme tovább élni, összetörve és értetlenkedve álltam, és nem tudtam elképzelni, hogy hogy engedhette meg ezt Isten. Leültem egy fa alá és gondolkodtam, majd Isten elkezdett munkálkodni bennem, s megértette velem, hogy nem mondta, hogy ott a helyem, és nem mondta, hogy sikerülni fog. Ő azt mondta, hogy Készen áll a ló a csata napján, de az Úr adja a győzelmet. Hogy bár lehet, hogy készen állok, de a győzelmet Ő adja: vagyis adhat győzelmet, de megteheti azt is, hogy nem adja meg. Attól függ, hogy az Ő akaratával egyezik-e az, amit én akarok. S nem egyezett. Ő már akkor lelkész szakra akart elhívni, de én vonakodtam. Ebből lett végül 5 év egyetem és két diploma, mert végül megengedte, hogy a saját utamat járjam, de csak egy ideig. Az utolsó éven már szinte százszor és százféle módon és igével tette bizonyossá és félreérthetetlenné Isten, hogy nekem más utat szánt.
Nekem ez volt a nagy próba, ami helyretette a hitemet és az Istennel való kapcsolatomat a félreértések terén. Azóta kétszer is meggondolom, hogy vajon az Isten mondta, amit megérteni vélek, vagy megint csak én akarom belelátni az igéjébe azt, amit szeretnék. S ha néha el is bizonytalanodom, addig nem teszek semmit, míg világos választ nem kapok. Ha kell, akkor inkább Gedeon módjára kérek új jelet, csak legyek biztos benne, hogy Isten akaratát követem. Azóta megélem ennek az áldásait akkor is, ha ellenszél van. Akkor is, ha én vagyok az egyetlen, aki épp úgy látja a dolgokat. Isten ilyenkor is hű marad kijelentéseihez, s az engedelmességet megáldja. Ezért nem félek beleállni olyan dolgokba sem, melyek talán nehéznek tűnnek, és nem félek, amikor azt érzem, hogy egyedül vagyok, ha biztosan tudom, hogy ez az Isten akarata. S olyan jó ez a bizonyosság, melyet senki és semmi nem vehet el! Nemcsak én érzem, nemcsak az én gondolataim ezek, hanem az Úr akarata.
Honnan lehet tehát tudni, hogy valamit az Isten mondott?
“Az én juhaim hallják az én szómat.” (Jn 10,27) Az övéi hallják… Ez a szó sosem kiabálja túl a világot, ez a szó halk, ezt a szót az odaszentelt csendes perceinkben lehet meghallani. Amikor olyan szívvel és lelkülettel ülünk le, hogy nyitottak vagyunk mindarra, amit az Isten mondani akar, akkor is, ha az épp nem a mi akaratunk. Amikor a beszélgetésetek végén őszintén ki tudjuk mondani, hogy legyen meg a te akaratod.
A félreértett igének mindig meglesz a böjtje és az ára, ezt a csalódást nem lehet elkerülni. De aki engedelmes és alázatos szívvel hallgatja és próbálja megérteni az Ő Urának a szavát, azon áldás lesz. Sok csalódás ért már? Úgy érzed, elhagyott az Isten, és nem azt adta, amit vártál? Akkor lehet, hogy le kell ülni és elgondolkodni azon, hogy vajon valóban az Isten mondta-e, amit neki tulajdonítottál.
Kardos Ágnes
