Azt hiszem, az atomfenyegetettség, a menekültválság és a globális felmelegedés után újabb problémával kell megküzdenie keresztyén közösségeinknek: a karácsony környéki grincsfa-állítás egyre inkább terjedő divatjával. Jó, megígértem magamnak: megpróbálom félretenni minden szarkazmusomat és szemforgatás, valamint homlokráncolás nélkül írni erről az egész jelenségről. Merthogy ez tényleg jelenség. Karácsony előtt több ismerősöm is nagy buzgalommal osztotta meg az eredetileg szombathelyi evangélikus testvérektől származó figyelmeztetést: a grincsfa nem keresztyéni, sőt, egyenesen sátáni eredetű amerikai szokás, amelyet az ördög le szeretne nyomni a torkunkon (Hopsz. Eddig bírtam). Szóval, a minden hivatkozást nélkülöző és erősen erőltetett magyarázatokat kínáló, szent hagyományainkat és féltve őrzött keresztyénségünket mindenképpen…
Ismerős mondat? Nekem nagyon is. Megtérésemet követően ennek megfelelően éltem(?) az életemet éveken át. És rendben volt az önbecsülésem, az Istennel való kapcsolatom, az emberek is nagy szeretettel gondoltak rám. Aztán egyszer csak fogyni kezdett az erő és a lendület. Nőtt a hibák száma. Rohamosan csökkent az öröm, a lelkesedés, a békesség. Nem értettem, hol a hiba, biztosan nem vagyok eléggé lelki, gondoltam, és még nagyobb fokozatra kapcsoltam. Közben folyamatosan furdalt a lelkiismeret, vádolt a környezet: szégyen, hogy még ennyire sem vagy képes… Egyik kiégés jött a másik után, de Isten kegyelmes volt, mindig lábra állított. Csak egyre kevesebb kellett…
Mint amikor eső hull a rétre, és zápor áztatja a földet: úgy virágozzék napjaiban az igazság, és legyen nagy békesség, amíg meg nem szűnik a hold. (Zsolt 72,6-7) A verem fenekén fekvő ember kitekintve csapdájából repülni vágyik, az égbe vágyik és az égre vágyik. Ebben a zsoltárban is tapintható a vágyakozás valami iránt, ami talán nincs jelen abban a korban, amiben a zsoltáros él: kiáltás ez a költemény az igazságosság, a törvényesség, a békesség iránt. Annyiszor tűzték már pártok és képviselők zászlaikra ezeket a jelszavakat, ígérve jobbat, másat, mint amit már meggyűlölt az ember. Azonban eddig minden alkalommal csalódnia kellett az embernek…
Rettenetes nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember derűsen és csillogó szemekkel toppanjon bele az új esztendő első perceibe. Persze, a jó adag pezsgő talán segít a bajon. Mégis. Nem igazán emlékszem olyan éjfél utáni pillanatra, amikor a tűzijátékot kémlelő pillanatok közepette ne éreztem volna egy kisebb-nagyobb méretű gombócot a torkomban. Ismerős volt ez az érzés megboldogult gyermekkorom szereplései előtti perceiből, amikor az összes létező szó – bármily csekélyke mennyiség is lett légyen az – összekavarodott a fejemben, s szinte biztos voltam benne, hogy most, életem filmjének következő képkockájában az összegyülekezett szülők, tanárok és többi gyerektársam népes hada bizony mind…
Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek Krisztusban. (Ef 4,32) 2017 utolsó napján mindenki megválasztja, hogyan készül arra, hogy átlépje egy új év küszöbét. A mai napon Isten arra emlékeztet bennünket ezzel az igével, hogy tudatosan készüljünk, azaz csak a legfontosabbakat vigyük magunkkal a jövőnkbe, tudjunk megbocsátani azoknak, akik nehéz terheket raktak ránk idén is.
Úr Jézus! Olyan sokat beszéltem Hozzád az elmúlt hetekben. Ígértem mindenfélét, fogadkoztam, hogy idén másképp lesz. Idén tényleg várni fogom a karácsonyt. Nem az ajándékok, karácsonyi vásárok vagy fahéj illata miatt. Miattad. Érted. Úr Jézus! Nem akarok fogadkozni, nem akarom elmagyarázni, hogy miért alakult másképp. Hogy nem volt idő, hogy nem tudtam mit kitalálni, hogy nem esett le az a bizonyos hó, nem úgy szóltak a karácsonyi dalok, és nem fogott el az a bizonyos karácsonyi varázs… Úr Jézus! Engedd meg, hogy ma csak úgy megálljak, elhallgassak. Most, hogy lassan eldübörög a karácsony zaja, és én itt maradtam egyedül. Üresen.…
„Pásztorok tanyáztak azon a vidéken a szabad ég alatt, és őrködtek éjszaka a nyájuk mellett. És az Úr angyala megjelent nekik, körülragyogta őket az Úr dicsősége, és nagy félelem vett erőt rajtuk. Az angyal pedig ezt mondta nekik: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” (Lukács 2,8-11) Vannak olyan történetei a Szentírásnak, amelyek sohasem kopnak el, és nem unjuk meg őket, akárhányszor is találkozunk velük. Ilyen ez a történet is. Mindegy, hogy először vagy sokadszorra hallgatjuk meg a híradást Jézus születéséről, és figyelünk oda az…
Igazi Megbabonázva bámulta a mennyezetet, ahonnan furcsa, évszázados alakzatok néztek le a fényárban úszó tömegre. Majd a karzatra tévedt a szeme, ahonnan a fiatal, nyakigláb fiúk leskelődtek, és néhány örökifjú férfi harsogta hamisan a Mennyből az angyalt. Semmit sem értett. Furcsa volt a jéghideg kőtemplom padján ücsörögni. Nem fészkelődött sokat, anyja előzőleg – biztos, ami biztos – eligazította: ha rosszul viselkedik, lőttek az összes zselés szaloncukornak, ezt pedig nem kockáztathatta. Így hát csak a lábaival kalimpált és tátott szájjal bámészkodott. A Csendes éjbe hangosan bekapcsolódott, azt ő is tudta, otthon mindig énekelték a fa mellett. A körben ülő felnőttek mosolyogtak…
Akkor ezt mondtam: Íme, itt vagyok, amint a könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat, Istenem. (Zsidókhoz írt levél 10,7) Íme, itt vagyok. Már tényleg nem tudom, hogy mit tervezel velem, Istenem. Semmi sem úgy sikerül, ahogyan én azt kiterveltem. Elfáradtam, és azt sem tudom, hogy mihez kezdjek hozzá először. A nagy zűrzavarban, amit sikeresen megteremtettem, olyan nehezen hallom meg, hogy mit is szeretnél Te tőlem. Íme, itt vagyok… Az ajtó egyik oldalán Te zörgetsz, hogy végre engedjelek be az otthonomba és a szívembe. A másik oldalon én állok: koszosan, fáradtan, túlhajszolva, félkészen. Én is zörgetek, hogy nyisd…
De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! (János 12,27/b) Illatos, foszló kalács a polcon. Zamatos italok a pincében. Dísztelenül ácsorgó fenyő a garázsban. Félkész ételek a konyhában… A karácsony itt van a kertek alatt. Most már tényleg. Néhány óra és kigyúlnak a fények, megszólal a „Csendes éj”, lassan díszbe öltözik a szív, és csomagolópapírba a sok ajándék. Vajon lesz ember, aki észreveszi Isten Fiát, Krisztust, a Megváltót azokban a dolgokban, amelyek arra hívattak, hogy ünneppé tegyék az ünnepet? A kalácsban, amely azért készül, hogy elfogyasszák; az italban, amely a szomjat enyhíti; a fenyőfában, amely néhány napig szemet gyönyörködtet, illatozik,…
Most megrendült az én lelkem. Kérjem azt: Atyám, ments meg ettől az órától engem? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet! (János 12,27b-28) – Nem bírom elviselni. Nem gondoltam át előre, hogy mennyire nehéz lesz, és most kiderült, hogy túl nagy a kereszt, és én túl gyenge vagyok. Mindenható Istenem, ki akarok szállni. Engedd meg, hogy kiszálljak. – Ez nem rólad szól. – Ments meg! Nem látod, hogy mennyire szenvedek? Nem segít a hegyi beszéd, hogy ezt most mi miért csináljuk, nem bírom tovább! Nem nézheted tétlenül a kínlódásomat. Akkor csalódnom kéne Benned. – Ez nem…
De tudjuk, hogy eljött az Isten Fia, és értelmet adott nekünk, hogy megismerjük az Igazat. (1János 5,20) Micsoda felelősség! Az Istent – aki most egy kisbaba testében van – bepólyálni! Megetetni, kézbe venni… csak el ne ejtsem! És micsoda értelem a pásztorok és a bölcsek részéről, hogy ebben a védtelen és segítségre szoruló gyerekben felismerték azt, aki az út, az igazság és az élet. Ha ezen az adventen én is a gyermek Jézussal készülnék találkozni, az én ajándékom… … de tudod mit? Így is tudok neki ajándékot vinni. A cipősdoboz, amit egy árva gyereknek töltök meg. A pénz, amit…