Akkor ezt mondtam: Íme, itt vagyok, amint a könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat, Istenem. (Zsidókhoz írt levél 10,7)

Íme, itt vagyok. Már tényleg nem tudom, hogy mit tervezel velem, Istenem. Semmi sem úgy sikerül, ahogyan én azt kiterveltem. Elfáradtam, és azt sem tudom, hogy mihez kezdjek hozzá először. A nagy zűrzavarban, amit sikeresen megteremtettem, olyan nehezen hallom meg, hogy mit is szeretnél Te tőlem.

Íme, itt vagyok… Az ajtó egyik oldalán Te zörgetsz, hogy végre engedjelek be az otthonomba és a szívembe. A másik oldalon én állok: koszosan, fáradtan, túlhajszolva, félkészen. Én is zörgetek, hogy nyisd ki az ajtót, mert egyedül nem tudok rendet teremteni. Tudod, Istenem, erre csak Te vagy képes: káoszból valami csodálatosat formálni. Szerettelek volna meglepni, hogy amikor megérkezel, ne legyen egyikünknek se munkája, hanem csak üljünk, beszélgessünk, vagy csak hallgassunk – de végre együtt legyünk.

Kinyitom az ajtóm, és leroskadok lábaid előtt: „Itt vagyok Uram, nézz szét életemben, és mondd el, hogy mit kell tennem! Végre hallom a hangod, mert nincs közöttünk már a zárt ajtó…”

„Gyermekem nézz körül! Csak arra vártam, hogy beengedj…”

„Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” (Jelenések 3,20)

Laskoti Réka

 

← Vissza a naptárba

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .