„Bízd az Úrra dolgaidat, akkor teljesülnek szándékaid.” (Péld 16,3) A gyülekezetünkben reggelente online együtt szoktunk az ige köré gyűlni. Az egyik ilyen alkalommal a fenti igét olvastuk. Elgondolkodtam ezeket a sorokat olvasva: vajon mennyire merjük rábízni magunkat az Úrra? Vajon elhisszük igazán, hogy mindent a kezében tart? Vagy esetleg néha azt gondoljuk, hogy azért nekünk is be kell segíteni. Nekünk is kell megtenni lépéseket. Lehet, hogy voltunk már úgy, mint az az iskolai csoport, ahol dolgozatírás volt tervezve, és a diákok mindenféle fondorlatot elkövettek annak érdekében, hogy ne azon a napon kelljen megírniuk a felmérőt. De nem tudhatták, hogy amúgy…

Mostanában sokat . Van valami keserédes a romokkal való találkozásban. A patina maradványaiba ragadt szépségtől mindig megilletődöm. Üres minden, de tele van lélekkel. Olyan, mintha ezek a kastélyok, régi kúriák még most is élnének. Ropog a láb alatt az üveg, a falakon a helységek elkobzás és átalakítás utáni új funkcióját kiszolgáló ronda csempék, azokon meg a rákerült színes vagy igénytelenül, sebtében odavetett graffitik. Amikor betűz a leszakadt zsalugáterek résein a fény, úgy érzem, mintha egy barlangban állnék. Sírbolthűvös van, de a fény végigsimítja a padló vonalait, és maga is sávokat rajzol, keretez, lehatárol. Játszik az árnyékkal, megtáncoltatja a lebegő porszemeket.…

„Nincsen itt” – ez a húsvéti üzenet első állítása. A nincs. A négy evangélium sokszínű elbeszélései az első húsvéti napról mind megegyeznek abban, hogy a Jézus halálát tényként kezelő tanítványokat a végső nincs állapotában mutatják be nekünk. „Nem mondtak el semmit, mert féltek”, „nem hittek neki”, „nem találták az Úr Jézus testét”, „nem látták”, „még nem értették”, „nem tudom”, „nem hiszem” – ezekkel a tagadásokkal szembesülünk a beszámolókat olvasva. Csupa -talan, -telen, -tatlan, -tetlen népség: értetlenség, hitetlenség, bátortalanság. Nem is nagyon kell ízlelgetni ezt az állapotot, mert túlságosan is ismerős. Az ember gyakran érzi úgy, hogy valójában egymásra halmozódó hiányok…

Nagyszombat a csend ideje. Nem a nyugodalmas, hanem sokkal inkább a fájdalmas, kínzó csend napja. A nagypénteki gyász utáni csend ideje. Jézus a sírban. A tanítványai, a szerettei pedig szívük legmélyebb fájdalmával gyászolnak. Ők még akkor nem tudhatták azt, amit mi ma már tudunk. Hogy Krisztus legyőzi a halált. Számunkra pont ezért a nagyszombati csend már nem a gyász megéléséről szól, hanem sokkal inkább a reményteljes várakozásról. Mi már ismerjük a teljes történetet. Látjuk lelki szemeink előtt a feltámadott Jézust, aki itt-ott felbukkanva a szívéhez szólt annak, aki előtt megjelent. És teszi ezt azóta is: amikor megjelenik az életünkben úgy…

A világ megváltójának soha nem volt semmije. Amikor megszületett, nem selyempárnák közé fektették, hanem egy kölcsönkapott istálló jászlának szalmájába. Nem volt családja, vagyona, otthona, sokat érő eszközei sem. Amikor arra vágyott, hogy elvonulhasson a tanítványaival, a tömegek utánamentek, hogy tovább foglalkozzon velük. Az életét napi 24 órában megosztotta tizenkét fickóval, akik ennek ellenére is nagyon nehezen haladtak előre a tanulmányaikban. Aztán elvettek tőle mindent, amije volt: a tanítványait, a becsületét, a tisztességét, teste épségét, az életét. Nem maradt vele az Atya szeretete sem, ami addig az éltető erőt adta neki. Azon a bizonyos nagypénteken egyetlen dolog maradt épen: a ruhája, amit…

„Jézus így válaszolt: Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom! – te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet. Az asszony így szólt hozzá: Uram, merítőedényed sincs, a kút is mély, honnan vennéd az élő vizet? Talán nagyobb vagy te atyánknál, Jákóbnál, aki ezt a kutat adta nekünk, és aki maga is ebből ivott, sőt fiai és jószágai is? Jézus így válaszolt neki: Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó…

„Bizony az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” (Zsolt 127,3) Ez a böjti sorozatunk A nincsek áldásai nevet kapta. Szerettük volna a böjt napjaiban közelebbről megmutatni, hogy Isten hogyan képes a semmiből áldást adni, a kevésből gazdagságot teremteni, a lehetetlenből lehetségest formálni. Ha a nélkülözésre és az áldásokra gondolok, az első párhuzam, ami eszembe jut az bizony az anyaság. Az anyaság nem a születéssel kezdődik, sokkal mélyebben gyökerezik. A transzgenerációs kutatások bebizonyították, hogy nemcsak nevelésben megjelenő mintázatokat viszünk és adunk tovább a gyermekeinknek, hanem hormonális, sejtszinten is átadunk megtapasztalásokat. Gondoljunk csak bele: amikor nagymamánk várandós volt az anyukánkkal,…

Izráelbe nehéz napok köszöntöttek be. Az egész országban szárazság tombolt, a nép éhezett. Isten prófétájáról, Illésről a Kerít-patak vizénél hollók gondoskodtak. Amikor az a csekély vízforrás is kiszáradt, a prófétának az Úr új úticélt adott. Így találkozott a sareptai özveggyel. „Amikor a város bejáratához érkezett, éppen ott volt egy özvegyasszony, aki fát szedegetett. Odakiáltott neki, és ezt mondta: Hozz nekem egy kis vizet valamilyen edényben, hadd igyam! Amikor az elment, hogy vizet hozzon, utánakiáltott, és ezt mondta: Hozz nekem egy falat kenyeret is magaddal! De az asszony így felelt: A te Istenedre, az élő Úrra mondom, hogy nincs miből. Csak egy marék…

„Azután ezt mondta Dávid: Az Úr, aki megmentett engem az oroszlán és a medve karmától, meg fog menteni ennek a filiszteusnak a kezéből is.” (1Sám 17,37) Észrevetted már, mi történik, ha egy sporteseményen az esélytelennek tartott csapat vagy versenyző minden várakozás ellenére elkezd nyerésre állni? Pszichológiai kísérletek bizonyítják, hogy a legtöbben nagyon izgatottak lesznek ilyenkor, és lelkesen szurkolnak a gyengébbnek tartott versenyzőknek. A társaspszichológiában ezt underdog-hatásnak nevezik, és a jelenség az igazságérzetünkkel van összefüggésben. Empatikusak vagyunk azokkal, akik hátrányból indulnak, mert mi magunk is voltunk már ilyen helyzetben, sőt szinte mindenki könnyebben azonosul a hátrányos helyzetűvel, mint az eleve előnnyel…

„A hollók hordtak neki kenyeret és húst reggel, kenyeret és húst este, a patakból pedig ihatott.” (1Kir 17,6) Az egyik legmeghatározóbb és legszebb istenélményünk az, amikor ennyire rá vagyunk utalva Isten gondviselésére. Ugyanakkor az egyik legnehezebb időszakok is ezek az életünkben. Ilyenkor nem lehet haladni, tervezni, előre menni, ilyenkor csak az Úrra lehet várni, ami lássuk be nem az erősségünk. Mi szeretjük kézben tartani a dolgainkat, irányítani és alakítani az életünk történéseit, persze őszintén remélve, hogy ehhez társul Isten áldása is. Azt hiszem az utóbbi években nagyon sok kárpátaljai ember tapasztalta meg, milyen, amikor alapjaiban veszik el tőle a kontroll…

A Dűne második részében van egy jelenet (no spoiler), melyben Feyd-Rautha Harkonnen, a Harkonnen-ház örököse az arénában kiáll a leigázott Atreides-ház három harcosával. Az összecsapás eredetileg csak színjáték volna, a báró azonban úgy intézi, hogy az ellenfelek egyike ne legyen elkábítva. Amikor Feyd-Rautha felismeri ezt, nagybátyja odakiáltja neki: „Mutasd meg, ki vagy!” A fiúban erre felébred a virtus, kikapcsolja a védőpajzsát, és megcsillantja vitézi képességeit. Amikor úgy kellett nemrég éneket vezetnem, hogy mindkét fülem be volt gyulladva, bevallom, én nem voltam olyan lelkes, mint ez a Harkonnen-fiú. Amúgy is nehezített pályának éreztem, hogy egy idegen közösség elé kell kiállnom minimális…

„Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” (Mt 7,14) Fájdalom, magány, elhagyatottság, szeretetlenség. Csak pár érzés azokból, amelyek a lelkünk mélyén betemetve ülnek, és nem szívesen ássuk elő őket. Az ilyen érzésekhez kapcsolódó emlékekre sem szívesen gondolunk, ha pedig régiek, szinte lehasítja magáról őket a tudatunk. Úgy tudok ezekre az érzésekre gondolni, mint egy feneketlen kútra, amibe ésszerű, hogy nem akarok beleesni, belefulladni. Ezért inkább biztonságosan ledeszkázom, így egy ideig stabilan mozoghatok rajta. A baj csak az, hogy a deszka idővel korhadni kezd, és a feneketlen kutam…