„Jézus így válaszolt: Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom! – te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet. Az asszony így szólt hozzá: Uram, merítőedényed sincs, a kút is mély, honnan vennéd az élő vizet? Talán nagyobb vagy te atyánknál, Jákóbnál, aki ezt a kutat adta nekünk, és aki maga is ebből ivott, sőt fiai és jószágai is? Jézus így válaszolt neki: Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne. Az asszony erre ezt mondta: Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam meg, és ne kelljen idejárnom meríteni.” (Jn 4,10–15)
A samáriai asszony Jézussal való találkozásának történetét sokunkhoz hasonlóan én magam is kisgyerekkorom óta ismerem, mégis most, ahogy készültem erre az írásra, teljesen magával ragadt az a beszélgetés, ami itt kibontakozik. Szinte libabőrös lettem, ahogy elképzeltem milyen lehetett az asszonynak ezt átélni. Megy a kúthoz, intézi a mindennapos teendőit, miközben már valószínűleg jól hozzászokott ahhoz, hogy vagy ezért vagy azért megvetés tükröződik rá azok szeméből, akikkel találkozik (mert samáriai, mert nő, mert erkölcstelen életet él), és akkor váratlanul egy zsidó férfi megszólítja. De nemcsak megszólítja, hanem beszélgetésbe, diskurzusba kezd vele. A szemében nincs megvetés. A nő pedig bátran kimondja, amit gondol. Talán pont azért, mert hozzászokott a megvetéshez, és úgy viszonyul már a világhoz, mint akinek nem nagyon van vesztenivalója. Vagy pont azért, mert meglátja a másikban, Jézusban, a beszélgetőpartnert, akitől végre lehet kérdezni, akivel végre lehet együtt gondolkodni.
Lenyűgöz, ahogy ez a samáriai asszony mer kendőzetlenül őszinte lenni Jézussal. Nem csak meghallgatja Őt, hanem beszélgetni kezd Vele, megfogalmazza a kétkedő megdöbbenését („Uram, merítőedényed sincs, a kút is mély, honnan vennéd az élő vizet?”), de a sértett önérzetét sem álcázza („A mi atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol Istent imádni kell.”).
Szerintem a hitéletem legnagyobb megtapasztalása volt, amikor rájöttem, hogy Jézussal beszélgethetek őszintén, mindenféle modorosság és megjátszás nélkül. Persze ezen lehet mosolyogni, hiszen ez egy eléggé alapgondolat, de ha igazán megvizsgáljuk az imáinkat, akkor talán könnyen észrevehetjük, hogy nagyon sokszor mismásolunk, és nem mondunk ki őszintén gondolatokat, érzéseket Istennek. Hiszen hogyan is fogalmazhatnánk meg például a sértettségünket a Magasságos Úr felé? Hát talán pont olyan kendőzetlenül, mint a samáriai asszony…
Így húsvéthoz közeledve egyre jobban kezdünk lélekben is készülődni az ünnepre. Legyen ez alkalom arra, hogy az imáink megszokott sorain túl, próbáljuk szavakba önteni mindazt az érzést, gondolatot, kérdést, ami mélyen bennünk mozgolódik. Ő úgyis látja, ami a szívünkben van, így valójában fölösleges is megjátszanunk magunkat. Mondjuk ki bátran, ami bennünk van, és így adjunk teret annak, hogy az Úr megfeleljen nekünk. Mert Neki vannak válaszai. Ráadásul ezek a válaszok képesek felforgatni az egész életünket, képesek olyan irányba terelni bennünket, amire a legmerészebb álmainkban sem gondoltunk volna.
Szaniszló-Papp Adrien
