A Dűne második részében van egy jelenet (no spoiler), melyben Feyd-Rautha Harkonnen, a Harkonnen-ház örököse az arénában kiáll a leigázott Atreides-ház három harcosával. Az összecsapás eredetileg csak színjáték volna, a báró azonban úgy intézi, hogy az ellenfelek egyike ne legyen elkábítva. Amikor Feyd-Rautha felismeri ezt, nagybátyja odakiáltja neki: „Mutasd meg, ki vagy!” A fiúban erre felébred a virtus, kikapcsolja a védőpajzsát, és megcsillantja vitézi képességeit.
Amikor úgy kellett nemrég éneket vezetnem, hogy mindkét fülem be volt gyulladva, bevallom, én nem voltam olyan lelkes, mint ez a Harkonnen-fiú. Amúgy is nehezített pályának éreztem, hogy egy idegen közösség elé kell kiállnom minimális zenei tudással, de hogy ráadásul alig hallok valamit, az kicsit ijesztően hatott.
Akkor és ott nagyon közel éreztem magamat Gedeonhoz. Neki sem voltak nagy ambíciói, de Isten elhívta őt egy lehetetlen küldetésre. Noname srácként indult el meggyőzni a törzseket, hogy állítsanak ki harcosokat egy bődületesen nagy hadsereg ellen, majd nulla harcászati tudással szembe szállni a világhatalommal. Megtörtént az esélytelen, összegyűlt harminckétezer ember (ami még mindig semmire sem volt elég), erre Isten azt mondta: „Túl sok ez a nép, amely veled van, nem adhatom a kezükbe Midjánt”. Elmentek azok, akik félnek és rettegnek – rendben, hulljon a férgese! Viszont az újabb selejtező után maradt háromszáz fickó, akik valószínűleg életükben nem találkoztak ellenséggel, mert még csak az egészséges óvatosság is távol állt tőlük. Gedeon azonban nem esett kétségbe. Felfegyverezte embereit életveszélyes kürtökkel meg cserépedényekkel, majd halálra csörömpölték az ellenséget.
Elmesélve elég mulatságosnak tűnik az egész, benne lenni valószínűleg nem volt az. De tudod mit: Gedeon győzelmében nem az a legmeglepőbb, hogy ez megtörténhetett. Az az igazán durva, hogy Isten minimalista haditechnikája a mai napig működik. Bizonyságok sora szól arról, hogy az Úr hogyan vitt győzelemre abszolút esélytelenné vált helyzeteket. Gondolom, sejted már: az én tompa fülem sem volt akadálya annak, hogy a mennyei harmónia elérje a szíveket.
Emberként mi nagyon szeretjük a kényelmet, a kiszámíthatóságot, a függetlenséget. Szeretjük a kihívásokat, a megoldandó feladatokat is, hiszen ettől izgalmas az élet. Csak hát vannak azok a helyzetek, amikor sorra hullanak ki az aduk, amik esélyt adtak volna a győzelemre. Nagyon nehéz ilyenkor megállni a hitben, és nem süppedni bele a kétségbeesésbe, reménytelenségbe. Pedig ezek a nehezített pályák mutatják meg, hogy valójában mibe horgonyoztuk le a bizalmunkat. Ha ugyanis az Úr küldetésében járunk, nem kellene kiakadni azon, hogy a Megrendelő határozza meg a felhasználható forrásokat, és eltávolítja azt, amit szükségtelennek vél.
Úgy tűnik, Isten nem fárad bele, hogy újra és újra bizonyítsa: nem az erő, nem az akarat, nem a hatalom, nem a szuperképességek, nem a birtokolt eszközök vagy a harcedzett társak teszik győztessé az Ő kiválasztottját. Nekem ezt folyamatosan tapasztalnom kell. Tízszer, százszor, ezerszer is bele tudok halni az aggódásba, a bizonyítási kényszerbe, az önzésbe, a keserűségbe, a haragba, néha a teljes elkeseredésbe. Aztán egyszer csak feltámadok a felismerésben: az a mondat, hogy „Mutasd meg, ki vagy!” nem is felém hangzott! A mindenható, a mindeneket átlátó és bölcsen igazgató Szentháromság arra adott lehetőséget, hogy Belőle ismerjek meg valami többet, nagyobbat, kibeszélhetetlent az életveszélyesnek tűnő, de valójában gondosan kipárnázott körülmények hatására.
Emberileg logikátlan, de mennyei szempontból a kevesebb néha valóban több, a gyengeség erő, a fájdalom gyógyulás, a veszteség gyarapodás. És akkor vagyok igazán nyerő formában, ha az Úr fogja az ügyesebbik kezemet.
Bárcsak emlékeznék erre holnap is, és ez volna az első mondat, amit kiprésel belőlem a veszteség: „Drága Istenem, Te jössz: mutasd meg, ki vagy!”
Olasz Tímea
