Amikor imádkozunk, szeretünk a Szentháromság személyeihez külön-külön szólni. Legtöbbször az Atyához imádkozunk, hiszen Tőle van mindenünk. Ő az, aki bölcsen igazgatja az életünket. Neki adunk hálát, ha valamit áldásként élünk meg. És tőle fogadjuk el imában a rosszat is, bízva mindentudásában és végtelen szeretetében. De hozzá jó menekülni akkor is, amikor szükségünk van a tökéletes apára, aki megvigasztal, megerősít, és felvértez a további feladatokra.
Jézust is külön szólítjuk meg, akit szeretetből véghez vitt megváltása okán érezhetünk magunkhoz közelinek. A Fiú személyében érthetjük meg igazán, mennyire fontos és drága az életünk. De az emmausi tanítványokhoz hasonlóan jó elpanaszkodni Jézusnak a bánatunkat, a félelmeinket, és Ő jó útitársként végighallgat, kísér bennünket.
Azonban a Szentlelket már kevesebbszer szólítjuk meg. Legtöbbször csupán közvetítőként, energiaforrásként, bátorító erőként tekintünk Rá. E gondolatkörben érzem magamon is, amit Pál ír a korinthusiaknak: „…rész szerint van bennem az ismeret” (1Kor 13,12), vagyis nem ismerem eléggé a Szentháromság Istent, azon belül a Lelket sem, hogy méltóképpen jelen legyen az életemben. Ugyan senki sem ismerheti meg teljesen Őt – hiszen Isten mindig több, ahogy egy teológus fogalmazta meg egykor – mégis gondolatban hajlamosak vagyunk azokba a szűk keretekbe bezárni Őt, amelyeket csak a korlátolt személyes megismerésünkre alapozunk. És pont emiatt talán nem is merünk ráhagyatkozni a Szentlélek Isten titokzatos személyére, amikor megszólítjuk. Legtöbbünk számára az Atya és Jézus személye valamiért sokkal „megfoghatóbbnak” tűnik, hozzájuk könnyebb kapcsolódnunk. Igaz, rész szerinti ismeretünk miatt őket sem vagyunk képesek méltóképpen behívni az életünkbe.
Ezért is lenne szükségünk arra, hogy őszintén kérjük minden imádságunkban: Veni, Creator Spiritus! – Teremtő Lélek, jöjj közénk! Ebben a 15. századi pünkösdi himnuszban azt a Lelket szólítjuk, aki kész újat alkotni és adni; aki nemcsak a mindennapjainkban szeretne újabb és újabb nézőpontokat, színeket megláttatni velünk, hanem a Szentháromság Isten valóságát is közelebb hozza hozzánk.
Ha tudatosan kérnénk, hogy lendítsen, szólítson, motiváljon, akkor nem kívülről kellene várnunk a megújulást sem. Ha tudatosan odafordulnánk a Lélekhez, akkor várhatnánk az egyéni és közösségi ébredésünket is. Ha kaput nyitnánk frissítő, ráébresztő közösségére, akkor megtapasztalnánk erejét egyéni és közösségi életünkben is.
Pünkösd után fontos, hogy ne zárjuk be magunk után azt az ajtót, amin ki és be szeretne járni a Lélek. Ahogyan lélegzünk: hívni, hagyni hatni Őt. Vagyis átadni magunkat neki. Engedd, hogy a Teremtő Lélek teremtsen benned és általad!
Ui.: és ne felejtsd el ehhez megszólítani Őt! Mégiscsak az Ő munkaterülete…
Molnár Zsolt
