Betáblázott hétköznapok; egy pirosan villogó jelzőlámpa, amikor nagyon sietsz valahová; egy rég nem látott ismerős épp akkor jön veled szembe; egy otthon felejtett gyógyszeres doboz; nyüzsgő iskolások, bevásárlólista, félbeharapott mondatok; villámgyors mosolygás, hogy lássák, most is jól vagy; felmosórongy. Van még két órád, hogy elküldd az e-mailt; egy elkésett találkozás; hajnali 1 óra, holnap 5-re állítsd az ébresztőórát.
Egy befőttesüvegben ázott rózsacsokor; papírfecnik, öreg kiskutya, frissen vágott fű; egy új bolt; a lemenő nap sugara az ablakon keresztül, ahogy bevilágít; egy újabb idegen baba aranyos mosolya.
“mert félelmes és csodálatos vagy; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt.” (Zsolt 139,14)
Néha azon kapom magam, hogy nincs elég idő megállni és bámulni, milyen szépek a virágok. Nem veszem észre, ahogy újra elsöpörték a járdát az utcán, a fán új hajtás nőtt, valaki töltött egy pohár hideg vizet. Nincs elég idő, hogy észleljem, még mindig egészséges vagyok, még mindig van hová menni, ahol szeretnek és szerethetek, még mindig tenyerében tart a kegyelem. Nincs elég idő leülni és beszélni, mert még a végén tényleg megtudják, hogy érzem magam, és lehull a hétköznapi lepel.
Neked mire van időd? Sokszor hiszem azt, hogy ráérek, hogy még nem kell, vagy épp már nem kell, esetleg még messze van. Hihetetlen, de az Isten előtt ezer esztendő annyi, mint a tegnapnak múlása, ahogy a 90. zsoltár írja. És ezek miatt félelmetes a felismerés, hogy egyáltalán nem mindegy, mivel és hogyan töltöm az időmet. Néha rohanok, néha halogatok. Van, hogy két óra leforgása alatt szeretném megváltani a világot, de olykor észre sem veszem, hogy eltelt, és maradt öt percem, hogy minden lemaradást behúzzak. Furcsa, mégis valahogy ettől emberi.
Egy dolog fontos: az időben tudni megállni. Mert az idő nem tud, de te igen. Az idő állandó, de te minden nap változol. Az idő folytonos, de te képes vagy megálljt parancsolni, még ha csak egy pillanatra is. Egy megnyugtató levegővétel, egy őszinte mosolygás, egy igazi felismerés, egy higgadt döntés, egy bölcs válasz. A te életed telik vagy múlik? Válaszold meg csendben magadnak.
Apropó, csend. Már megint itt tartok. Hiszen a csend is tudna beszélni, ha hagynák és kapna időt, csak senki nem akarja hallani. Ő mindig ott van, de jobban esik nem figyelni rá. Néha ijesztő, mégis a legnagyobb felismerések melegágya.
“Ó Jézus, árva csendben az ajtón kívül állsz,/Bejönnél már, de némán kulcsfordulásra vársz.
Mi mondjuk, hogy miénk vagy, te vagy a név, a jel:/Ó, szégyen, hogy te légy az, akinek várni kell.”
Pivnyeva Nikolett
