Sokáig nem értettem, hogy miért emlegetik úgy a keresztyén életet, mint szoros kaput, keskeny utat. Főiskolás koromban csöppentem hívő fiatalok közé, és ettől pont hogy kitárult körülöttem a világ. Nagyszerű embereket ismertem meg, akik szerettek, elfogadtak, megbecsültek. Jó volt hallani arról, hogy Isten mit készített el nekem, hogyan gondolkodik rólam. Megtanultam gitározni, és odavoltam minden ifjúsági énektől. Egyik alkalom még be sem fejeződött, már kerestem a következőt. Előfordultak ugyan kellemetlen beszélgetések, de ügyesen kerültem a másképp gondolkodók társaságát, vagy csak nagyokat hallgattam a hitbéli meggyőződéseimről. Úgysem értenék meg, gondoltam, csak felesleges gúnyolódásokra adna okot. Ezeket leszámítva viszont lubickoltam az új életemben.
Aztán egy éjszaka rám szakadt, hogy undorítóan képmutató vagyok. Hogy talán meg sem tértem, csak a bulikeresztyénség vonzott. Persze, hogy nem találkozom nehézséggel, ha kikerülök minden kényelmetlen helyzetet. Meg hogy mennyire szánalmas ez, ha összevetem azzal, amit Jézus vállalt értem…
Péter apostol azt írja:
„Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket Krisztus nevéért, mert a dicsőség Lelke, Isten Lelke megnyugszik rajtatok. Közületek tehát senki se szenvedjen mint gyilkos, mint tolvaj, mint gonosztevő vagy mint más dolgába avatkozó. Ha azonban valaki mint keresztyén szenved, ne szégyenkezzék, hanem dicsőítse Istent ezzel a névvel.” (1Pt 4,14–16)
Jézus is azt tanította:
„Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben”. (Mt 5,11–12)
Máshol meg ezt mondta:
„Jaj, amikor jót mond rólatok minden ember, mert ugyanezt tették atyáik a hamis prófétákkal!” (Lk 6,26).
Dicsőség és gyalázat – két egymással ellentétes irány: amikor az egyiktől távolodunk, a másikhoz közelítünk. Legalábbis emberileg ezt így fogjuk fel. Isten logikája ezzel szemben másképp működik. Örök dicsőség, halandó dicsőség – valójában ez a két ellenpólus. Bármennyire szeretnénk, a kettő együtt nem működik. Aki bűnös dolgokat tesz, az maga alatt vágja a fát akkor is, ha a környezetétől tapsot kap érte, ha így tud előrébb jutni a ranglistán. Aki gyalázatot kap Krisztus nevéért, arra viszont a dicsőség Lelke rászáll és megnyugszik rajta.
Jakabot és Jánost nagyon vonzotta a mennyei dicsőség. Azt gondolták, elég, ha csak megbeszélik Jézussal, hogy a trón két oldalára kerülhessenek. Nem volt elég. Jézus maga is azért kapott felmagasztalást és minden névnél nagyobb nevet, mert előtte megalázta magát és engedelmes volt mindhalálig. Ő szemrebbenés nélkül tűrte, hogy verjék, köpködjék, csúfolják és a lehető legfájdalmasabb és legszégyenteljesebb halálra ítéljék. Önként vállalta a gyalázatot – értünk. És Ő nem várja el, hogy ezért cserébe mi ugyanezt tegyük érte, de gazdagon megjutalmazza azokat, akik szabad választásukból társai lesznek a szenvedésben.
Aki osztozik vele a gyalázatban, az a dicsőségben is osztozik majd.
Hogy jól értsd: ez nem azt jelenti, hogy teljes gőzzel provokálni kell az embereket, és addig bosszantani őket az evangéliummal, míg neked nem mennek. Nem akkor vagy jó hívő, ha rekordidő alatt sikerül megutáltatni magadat. Viszont, ha mindenhol be akarsz vágódni, mindegy, mibe kerül; ha képes vagy kompromisszumokat kötni a lelki békéd ellenében is; ha inkább véded a rólad kialakult jó képet, mint hogy „lejárasd magad” Jézus miatt; ha fontosabb a komfortod, mint hogy embereket ments a kárhozattól, akkor nem érted a lényeget. Szenvedés nélkül nincs megdicsőülés. Halál nélkül nincs feltámadás. Kétségbeejtő helyzet nélkül nincs teljes szabadulás. Harc nélkül nincs győzelem.
Nagy csodák történnek, amikor porrá ég a hiúságod, ami tökéletlen emberek rajongását keresi. Akkor Isten jelenléte betölti a húsvér templomodat, a dicsőség Lelke megnyugszik rajtad, a mennyei magasságokban pedig felhangzik egy szózat: „Ez az én szeretett gyermekem, akiben gyönyörködöm.”
Olasz Tímea
