„Amikor együtt voltak, megkérdezték tőle: Uram, nem ebben az időben állítod helyre Izráel országát? Így válaszolt nekik: Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett. Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt a föld végső határáig.” (ApCsel 1,6-8)
A tanítványok és Jézus utolsó beszélgetése van előttünk, ami Jézus kereszthalála és feltámadása után hangzott el, közvetlenül a mi Urunk mennybemenetele előtt. Fontos odafigyelni rá, hogy miről szólt ez a rövid dialógus.
A tanítványok sokáig azt hitték, hogy Jézus földi király lesz, és Dávid valamikori országát fogja helyreállítani. Erre utal Jakab és János anyjának kérése:
„Mondd, hogy melletted üljön az én két fiam a te országodban, az egyik jobb kezed, a másik bal kezed felől.” (Mt 20,21).
Ezt várja Jézustól a virágvasárnapi ünneplő sokaság is:
„Áldott, aki jön az Úr nevében! Áldott a mi atyánknak, Dávidnak eljövendő országa!” (Mk 11,10–11).
Jézus halálakor úgy tűnt, hogy ez nem valósul meg, de most, hogy a feltámadás megtörtént, a tanítványok visszatértek a dávidi királyság gondolatához. Csak ebben tudnak gondolkodni. A Jézussal való kapcsolatukat is úgy szeretnék megélni, ahogy a múltban volt. És a jövőtől is csak azt várják, hogy az a dicsőséges múlthoz való visszatérés legyen.
Gyakran vagyunk így mi is. Amikor a jövőt próbáljuk firtatni, azt a múlt helyreállításának gondoljuk. Legyen úgy, mint volt. „De jó volt gyerekkoromban!”, „Bárcsak minden úgy lehetne, mint mikor fiatal voltam!”, „Mikor lesz már béke, hogy minden úgy legyen, ahogy volt?” Az ember ahhoz ragaszkodik, amit már ismer, amiben egyszer jól érezte magát. Azt akarja megismételni. Az egyházak különösen a maradandóság bástyái. A gyülekezetekben gyakran konzervatív emberek gyűlnek össze, akik menekülnek a világ újításai elől, és örülnek annak, hogy a templom kinézete, a lelkész ruhája vagy a liturgia ugyanaz, mint 20, 50 vagy 200 évvel ezelőtt volt.
Jézus viszont valami másról beszél a tanítványoknak és nekünk is. Nem arról, hogy Dávid régi országát fogja helyreállítani, hanem arról, hogy egy új országot épít: Isten országát. Ebben az új királyságban nem a leszármazás, a vérségi kapcsolatok lesznek a fontosak, hanem a hitben való összetartozás. A zsidók mellett a gyűlölt samáriaiak, de a még inkább utált rómaiak is helyet kapnak az új ország polgárai között („tanúim lesztek… Samáriában, sőt a föld végső határáig”). Nem egy nemzet dicsőségét helyezi előtérbe, hanem az Atya Isten dicsőségét. Nem a régit hozza vissza, hanem valami újat kezd.
Ez mindig nehezebb. A régit már ismerjük, annak vannak szabályai, keretei. Újat kezdeni nehéz. Új utakat kitaposni, új kereteket felépíteni és azokat tartalommal megtölteni nem könnyű. Gondoljunk bele, mennyivel egyszerűbb lemásolni egy szöveget, mint újat írni. Mennyivel könnyebb legyártani egy már megtervezett autót vagy telefont, mint egy újat fejleszteni.
Az újhoz kreativitás kell. Szabadság. Kísérletező kedv. Az újhoz isteni inspiráció kell. Ahhoz, hogy valami újat kezdjünk: a Szentlélek kell. Ő az, aki inspirál, aki a szó legnemesebb értelmében kreatív, szabad. És Jézus Őt ígéri meg a tanítványoknak. Lesz erejük túllépni a régin és felépíteni az egyházat, amikor eljön hozzájuk a Lélek. Mert mindezt a Szentlélek végzi, a tanítványok csupán eszközök a kezében.
Kedves Olvasóm, tudom, velem együtt vágyakozol a régi szép idők után. Jó lenne, ha minden úgy lenne, mint a háború előtt volt. A Covid előtt. Azelőtt, hogy a világban felborult a jó és a rossz egyensúlya. Van azonban egy rossz hírem: azt, ami volt, már nem hozzuk vissza soha. Olyan, amilyen volt, már nem lesz az életünk, a gyülekezetünk, az országunk. Ezt el kell fogadjuk. Dávid királysága elmúlt és nem jön vissza többé.
De van egy jó hírem is: velünk is itt van Isten Lelke. És ha figyelünk rá, ha hajlandóak vagyunk Vele új utakra indulni, akkor a vezetésével ma is építhetjük Isten országát. Mert Istennek van országa ma is, köztünk is, és lesz a jövőben is. De ehhez kevés, hogy mindig ugyanazt csináljuk, amit eddig. Pétert Kornélusz százados házába vezette a Szentlélek, pedig nagyon nem akart egy rómaihoz bemenni. Sokat kellett győzködni (ApCsel 10). Pál apostolt megállította a Damaszkusz felé vezető úton, megfordította, és így keresztyénüldözőből Krisztus hirdetője lett. Nem volt könnyű (ApCsel 9). Fülöpöt egy fekete etióp emberhez viszi oda a Lélek. Pedig ez szokatlan volt (ApCsel 8). A hívő zsidókat arra vezeti, hogy a pogányokat testvérként fogadják el, a törvényért rajongókat pedig arra, hogy a nem zsidó származásúaknak ne kelljen megtartani a mózesi törvényeket (ApCsel 10). Csupa új, nehéz út, amit Isten népe megjár, hogy felépülhessen Isten új országa: az egyház.
Téged milyen új útra vezet a Szentlélek? A magaddal való szembenézésre és a bűnbánatra? Új szolgálati területre? Arra, hogy átgondold, amit eddig mindig igaznak véltél? Hogy tégy bizonyságot olyanoknak, akinek soha nem akartál? Hogy más nyelvű, más bőrszínű vagy más politikai nézetű emberekre is testvérként tekints? A Jézus által megígért Lélek új utakra hív minket: egyenként is és az egyházat is. Ezek az utak nehezek, mert járatlanok. Sokkal könnyebb lenne maradni ott, ahol vagyunk, vagy visszatérni oda, ahol voltunk. De Jézus azt ígéri, hogy ha eljön hozzánk a Szentlélek, kapunk erőt. A nehéz utakhoz is.
Ámen.
Kacsó Géza
