Hogy ez furcsán hangzik? Tudom. Az önsegítő könyvek, a motivációs trénerek és éppen ezért a közösségi oldalak posztjai is mind arra biztatnak, hogy legyél magabiztos! Legyen erőd, bátorságod, legyél merész! És ez tényleg jól hangzik. Járható és boldogító útnak. De tényleg az?
A nyaram egyik emlékezetes pillanata volt, amikor egy fesztivál közepén én, a református lelkésznő egy ortodox pappal üldögéltem a padon és felfedeztük, hogy ugyanazt a keresztyén magatartást rühelljük a legjobban. Hogy melyiket? Az olyanokat, akiben semmi, de semmi bizonytalanság nincsen. Az történt ugyanis, hogy jószándékú keresztyének közölték velünk, hogy amit mi csinálunk, az már tényleg túlzás. És dobálták az igehelyeket, de nem mondtak semmi konkrétumot. Talán már te is jártál így.
Mert vannak azok a keresztyének, akik teljesen biztosak abban, hogy ők helyesen hisznek. Hogy ők ismerik a válaszokat, a keresztyén élet megfelelő, azaz egyetlen helyes módját. Ez a bizonyosság, magabiztosság alapján pedig feljogosítva érzik magukat arra, hogy másoknak is elmondják, hogy nekik hogyan kellene hinniük. Sokszor már a határozottságon is túli erővel, igen bántó módon, bár ők mindezt jószándékkal teszik. Hiszen ha biztosak abban, hogy helyesen értik Isten akaratát, akkor kötelességük, a felebarátaik, embertársaik iránti szeretetük fejeződik ki abban, hogy másoknak segítenek. Szeretni akarnak, pedig közben bántanak.
De igazából mi nem is emiatt méltatlankodtunk az atyával. Hanem amiatt, hogy ez nem csupán pökhendi gőg, hanem lopás saját magunktól. Aki azt gondolja, hogy ő már mindent tud és helyesen ért, az igazából már nem marad nyitott Istenre. Arra, akit helyesen akar követni. Saját magát fosztja meg attól, hogy Isten mélyebbre vezesse. Hogy közelebb kerüljön a Teremtőjéhez, hogy jobban megértsen és megélhessen valamit Jézus tetteiből, a személyéből. Én tipikus XXI. századiként a saját magam tapasztalatát hoztam fel, hogy ahogy telnek az évek, mennyit alakul, árnyalódik, mélyül az Istennel való kapcsolatom, ahogy egyre több dolgot értet, láttat meg velem Isten. Az atya pedig azokat a szerzeteseket hozta fel követendő példaként, akik akár 60 évnyi szerzetesi élet után is tudnak új dolgokat felfedezni az imádságos könyvük vagy a bibliaolvasáson keresztül.
Miért ajánlom, hogy legyél bizonytalan? Azért, mert így tudsz alázatos és nyitott maradni Isten iránt. Nem úgy állsz meg előtte, mint aki valójában már boldogulna egyedül is, hanem úgy, mint aki tudja, hogy az a sok minden, amit már átélt, amire rájött, felismert, az még csak a felszínét kapargatja mindannak, amit Isten tesz, gondol és neked mutatni akar. S minden nappal, annak történéseivel vagy a másik, akár a keresztyénséget hírből sem ismerő emberrel tud formálni téged Isten, új dolgokat mutatni neked. Új, akár teljesen meglepő dolgokat.
De persze a nagy bizonytalanságban azért kell, hogy legyen pár biztos pont. Isten létezése, hogy szeret, hogy Krisztus meghalt értünk, hogy a hitünk által, kegyelemben üdvözülhetünk, hogy a Szentírás egy autentikus forrás – szóval a reformátori hitelvek azért biztos iránytűként működnek. De az iránytű, a biztos alap nem jelent mindentudást.
Lelkészként is úgy érzem fontos, hogy a másik ember mellé tudják állni, nem pedig a mindentudás és tökéletesség magabiztosságából és magasságából nézek le rá. Fontos, hogy a tudatában legyen annak, hogy az én tudásom, ismeretem is töredékes, éppen ezért nincs is jogom kész válaszokkal traktálni őt. Nem, abban kell segítenem, hogy megértse az Isten személy szerint, neki szóló útmutatását, a saját válaszait. Az alázat, a nyitottság abban segít, hogy hiteles és őszinte pásztora legyek annak az Istennek, aki még számos új dolgot tartogat neked és nekem!
Szóval ne feledd: legyél bizonytalan, azaz nyitott, mint aki nem tudja még mindenre a választ!
Arany Barbara