Van egy jó és egy rossz hírem. Mondom a rosszat előbb: megtörténhet. Nem vagyok paranoiás, és igyekszem a gondolataimat nem azzal megtölteni, mit nem szeretnék. Van viszont egy pár dolog, amelyről gyerekkorom óta hittem, hogy velem nem történhet meg.

(avagy egy ige alakváltásai) Szilveszterkor, mint már annyiszor, igei áldással indultunk neki az újesztendőnek. Ahogy hallgattam az elhangzó igéket felfedeztem, hogy bizonyos ritmust követnek. Aztán nálam megbomlott a mintázat, és elhangzott az a mondat, amit a leginkább nem akartam hallani: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem”…

Mostanában elég sokat járok Názáretbe. Sokszor visz arrafelé az utam. Még mindig, nyolc hónap után is morbid kicsit leírni ezt így: tudod, Názáret, igen, az a Názáret. Mindig más és más élmény tör rám valahányszor beteszem a lábam ebbe az ízig-vérig arab városkába. És valahogy minden alkalommal betévedek…

„Az Úr ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked. Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége. Abrám elment,…

Mostanában azon gondolkodom, miért van az, hogy mindenhol vagy depresszióellenes (biztató, türelemre intő stb.), vagy keményebben-gyengédebben odapörkölő posztokat, történeteket olvashatunk? Korántsem azt szeretném ezzel mondani, hogy ellenzem az ilyen kedves, léleksimogatós, sokszor helyretevős írásokat. Több olyan volt közöttük – főleg az Isten igéjét idézők –, amelynek tartalma segített…