Mostanában elég sokat járok Názáretbe. Sokszor visz arrafelé az utam. Még mindig, nyolc hónap után is morbid kicsit leírni ezt így: tudod, Názáret, igen, az a Názáret. Mindig más és más élmény tör rám valahányszor beteszem a lábam ebbe az ízig-vérig arab városkába. És valahogy minden alkalommal betévedek az Angyali üdvözlet templomába. Mármint a római katolikusba – merthogy itt ebből is kettő van (egy másik görög ortodox). Szinte lehetetlenség elkerülni ezt a gigantikus épületet, amely valóban a város szíve.
Ez alkalommal Aafkéval, a holland lánnyal ülünk ketten, szemben az altemplomi oltárral, a feltételezett helytől csupán pár méterre, ahol úgy tartják, hogy Mária az angyali üzenetet megkapta. Persze ezzel az „úgy tartjákkal mindig óvatosan kell bánni errefelé: sokan tartanak itt sok mindent. Nem is ez a lényeg. Szóval ott ülünk, szokatlanul üres most a templom, egy-két gyorsan járó, az ősi háznál kettőt kattintó (turista-) zarándokcsoport jön-megy, de szinte csak mi vagyunk az egész térben.
Ahogy ott ülünk, újra meg újra feltör bennem az evangélium bámulatosan egyszerű, de reális és csodálatos elbeszélése erről a találkozásról. Olyan valóságos és mégis milyen abszurd. Aztán csak kibököm a kérdést: Te figyelj már, Aafke! Mit szólnál te hozzá, ha egyszer csak egy pasas megjelenne a házadban, aztán meg közölné veled, hogy terhes vagy? Ja, mellesleg meg a Szentlélektől. És a te méhedet választotta ki az Isten arra, hogy a Megváltót hordozza kilenc hónapig.
Szinte nevetséges kiejteni a számon ezt a kérdést. De amilyen groteszkül hangzik ma, a 21. században, olyan groteszk volt ez annak idején is.
Aztán jön a válasz: Hát, tuti kizavarnám a házból. De így jobban belegondolva, valahogy megértem Mária félős reakcióját.
Nos, sokszor támad az az érzésem, átlépve ennek a bazilikának a kapuit, hogy itt igazából minden sokkal inkább szól Máriáról, mint Jézusról. Az udvaron nagy szobor, a falakon körül a különböző országokból érkezett Madonna-ábrázolások. Mindenfelé a Szűz köszön vissza, akárhová néz a betévedő szeme. Reformátusként, nyakas, de már olvadó kálvinistaként még mindig idegen kicsit ez a kultusz, de azt hiszem, egyre inkább értem. Mert valahogy nem természetes emberi reakció az, amit ez az asszony tett annakidején. Ahelyett, hogy Aafkéval együtt kitakarította volna szerencsétlen Gabriel angyalt a házból, de legalábbis heves kérdésekkel bombázta volna magyarázatot követelve, minden részletét a terhességnek megbeszélve – ő inkább csak ennyit válaszolt: Rendben. Emiatt én is kalapot emelek Mária előtt.
Jó lenne egyszerűen csak engedelmeskedni. Nem nyafogni napestig, mint megannyi próféta az Ószövetségben. Kifogások, kibúvók keresése helyett, tömérdek jel kérése helyett egyszerűen csak annyit mondani: rendben. Elindulni úgy, mint Ábrahám tette egyetlen szóra – bele a nagyvilágba, a bizonytalanba, a veszélyesbe. Bőrömből kiugorva jelentkezni nagy és lehetetlen feladatokra, mint Ézsaiás, amikor megtudta, hogy nincs, aki menjen. Otthagyni a vámszedőasztalt, a halászhálókat, az eddigi biztos, egzisztenciális komfortot, felkelni és követni Őt. Igent mondani arra, ami lehetetlennek tűnik, ami kockázatokkal jár, ami áldozatokat jelent. Hagyni, hogy leteperjen a magam útján járva a Tökéletes szeretet; hagyni, hogy megvakítson, s aztán három nap múlva hatalmas erővel ruházzon fel.
Nézegetve a Biblia nagy arcképcsarnokát, rájövök: megéri igent mondani, bármilyen bolondságnak is tűnjék. Mert amit még én nem látok a mostban, Ő már látja a jövőben. Akkor hát: rendben!
Homoki Gyula
