A gyermekeknek írt történetek néha valami egészen különleges módon szólítanak meg felnőtteket. Egy új életszakaszba érve rendszeresen kézbe veszem a már ismert meséket, hogy megnézzem, mit tanít éppen a kis herceg, Micimackó vagy ezúttal Dömdödöm. Mostanában a Négyszögletű Kerek Erdőbe látogattam Lázár Ervin legismertebb gyermekregénye által, és Dömdödömtől kaptam egy tanulságos leckét nem csekélyebb dologról, mint magáról a szeretetről.
„Aromo úgy meséli, hogy Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit. El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondta az egyik a másiknak: »Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe!…« Mi az hogy »de ha még egyszer« – gondolkozott Dömdödöm –, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást. »Ejha!« – mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. »Én szeretem az embereket – ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával –, de azt nem tűrhetem…!« – óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával. »Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!« – mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: »Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem.« Erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: »Én igazán szeretlek.« »Mi az hogy igazán?! – háborgott magában Dömdödöm. – Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem.« S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból, és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: »Dömdödöm.« Azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm.”
A szeretethez valamennyire mindenki ért, mert senki sincs, aki még nem érezte volna. Ahogyan az is ismerős, hogy milyen az, amikor elmúlik. A szeretet Dömdödömhöz hasonlóan okozott csalódást már nekünk is. Például amikor valaki megígérte, hogy szeretni fog, aztán mégis másképp cselekedett. Vagy a szeretetét feltételekhez kötötte. Esetleg bevallotta, nem tud úgy szeretni, ahogyan mi szeretjük őt.
Elcsépelhetetlen téma ez, egy örök klasszikus. Sok mindent elmondtak már róla, rengeteg irányból meg lett közelítve. A Bibliában is számos igeszakasz dolgozza fel, kezdve a szeretet kettős parancsától a szeretet himnuszán keresztül, a Jánosi levél szeretet-tanácsáig. Sajnos azonban sokszor súlytalan és üres kifejezéssé válik az a bizonyos „szeretlek” szó. Ugyanazzal a szóval szeretjük a tökmagot, a társunkat, a gyerekünket és az Urat. Ráadásul – a magyar nyelvben – Ő is ugyanezzel a szóval szeret bennünket.
Azonban az Isten szeretetfogalma valami teljesen más.
Isten az Ő Fiában igazi példát mutatott, de az emberi természet tökéletlenné tette a szeretetet. Még az isteni, tökéletes szeretet árnyékát sem tudjuk jól éreztetni. Hiszen amint Dömdödöm is észrevette: a szeretetünket feltételekhez kötjük, függővé tesszük, nem pedig állandóvá. Fokozatokat határozunk meg benne, hisz van, akit csak takaréklángon szeretünk, valakit pedig teljes gőzzel.
Arra lettünk teremtve, hogy szeressünk. Természetünkből adódik ez az érzés, még ha már nem is annyira hasonlít az eredeti, isteni szeretetre. Gyönyörű és nemes feladat, csak nagyon nehéz. Még a kőtáblán lévő parancsolatoknál is nehezebb. Pedig Jézus elég egyenesen fogalmaz ezzel kapcsolatban, nem is nagyon van rajta mit magyarázni:
„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást” (Jn 13,34).
Magasan van a léc, mi pedig nem mindig tudjuk megválasztani, hogy mit érzünk. Azonban a reakcióinkat, a tetteinket, a döntéseinket irányíthatjuk. Nem egyik napról a másikra, és nem is hibátlanul, de törekedve arra, hogy ebben is minél jobban hasonlítsunk a mi feltétel nélkül szerető, minden áldozatra kész Urunkra.
Keresztyén Eszter
