„Ekkor megnyílt a szemük” (Lk 24,31) Látni, nézni, figyelni, szemlélődni, kukucskálni, bámulni, tekinteni, leskelődni, rámeredni, stírölni – csak néhányat említek meg azokból a szavakból, amelyeket a képi észlelésre használunk. Mennyi mindent kapunk a szemünkön keresztül: mosolyt, biztatást, szeretetet, szerelmet, figyelmeztetést, elcsendesedést, nyugalmat és persze minden mást is, amelyek nem a kellemes kategóriába tartoznak. Ha elveszítjük a szemünk világát, sötétség borul ránk. Csak a vakok és a gyengén látók tudnak mesélni arról, milyen egy teljesen más világban élni. Csodáljuk is őket, hogyan tudnak érzékelni tapintás és hallás által. Az emmausi úton hazafelé igyekvő tanítványok is használták a szemüket. Érzékelték a látás…
Amikor János evangéliumának a feltámadásról szóló történeteit olvasom, különleges érzések kerítenek hatalmukba. Próbáltam azonosítani magamban ezeket az ingereket, és arra jutottam, hogy kétféle emóció küszködik bennem. Egy jól kivehető nyugtalanság, amely az „üres sír”, a „látják Jézust, de nem ismerik fel”, az „Ő az, vagy mégsem” bizonytalanságából fakad. Ugyancsak érzek leírhatatlan kíváncsiságot is, amely már több a megvalósult vágynál, kevesebb a bizonyosságnál. És ha mindezeket csokorba fogom, akkor valószínűleg ugyanazok az érzések vannak bennem, amelyek a tanítványokban is a feltámadás hajnalán és az azt követő időkben, csak bennük sokkal erőteljesebben, intenzívebben jelentkeztek. János első beszámolóját olvasva érzékelem a legerőteljesebben magamban…
Milyen mozgató erők hatnak az életünkre, a kapcsolatainkra, a tetteinkre? Kettőt emelnék ki. Az egyik a megfelelési vágy. A másik a szeretet. Mindkettővel azt akarjuk elérni, hogy figyeljenek ránk, hogy tartsanak valamire, hogy elfogadjanak. A megfelelési vágy kényszeres. Nem tudok tőle függetlenedni, kiszolgáltatottá tesz azzal szemben, aki felé irányul. Csak akkor működik jól, ha van pozitív visszajelzés. Ennek a hiánya keserűséget, szomorúságot, önmarcangolást szül. A negatív visszajelzés elpusztít. Szorongás, félelem, állandó bizonytalanság. Valószínűleg jól ismered ezeket az érzéseket. Szerintem nincs ember, aki ne élte volna át – akár kis mértékben – a kényszerességet. Ahogy most fogalmazom az írást, ott motoszkál…
Nem tudom, hogy vagytok vele, de nagyon ritkán szoktuk hallani azt a kérdést, hogy boldog vagy? A „hogy vagy?” kérdéshez hozzá vagyunk szokva, s már reflexszerűen jön is rá a válasz: „kösz, jól”, „megvagyok”, „lassacskán”, „öregesen” stb. De erre a kérdésre, hogy „boldog vagy?” már nem jön olyan könnyen a válasz, mert meglepő a kérdés, szokatlan s zavarba ejt. Így voltam ezzel, amikor vendéglátóm újra és újra feltette nekem ezt a kérdést. Engem újra és újra zavarba hozott vele, legjobb esetben is kerestem a szavakat, hogy megválaszoljam, és nemcsak azért, mert angolul folyt a diskurzus, hanem azért is, mert meglepő…
Ne paráználkodj! 2Móz 20, 14 Valamikori fiatalságom hajnalán, a nagy szerelmek idején, amikor azt hittem, hogy a fiatalság örökké tart és ezzel együtt az első szerelem is, érdekes felfogás élt bennem magáról a szexről. Egy önmagam igazolására kiötlött logikai játéknak köszönhettem ezt a nézetet: Isten az embernek jót akar – ha jót akar, akkor a legjobbakat akarja megadni neki, s minden jóval elhalmozni. A szex pedig jó, akkor biztos nem tiltja, hiszen a jótól minek tiltana engem, minket. Ma viszont már két dolog biztos számomra:
Engem bánt a bájos idill a szentesti ünnepben. Bántanak az aranyos angyalkák, a tiszta, szagmentes pásztorok, pihe-puhának tűnő jászolágy. Engem bánt ennek az egésznek a bája. Bánt, mert amit a Biblia ír az nem idilli, nem bájos, s igazán van benne minden, csak szentesti hangulat nincs.
Született már a kegyelemről igazán érzelmes, egyszerű és személyes vers, írtak róla több tízezer oldalt az okosok és a művészek, próbálták zenébe, szoborba önteni – a kegyelem mégis titok egészen mai napig. Szerintem azért, mert ez az egyetlen oka Istennek, hogy foglalkozzon velünk. Ennek sose fogunk a végére járni – olyan, mint egy feneketlen kút, egy tengerszem, ami csak ontja és ontja a friss vizet. Ezért jelentett óriási megújulást a reformáció számára az, hogy visszatalált az egyedül kegyelemből fakadó üdvösség gondolatához. A reformáció ünnepe alkalmával három elkoptathatatlan reformátori igazságról szeretnénk beszélni nektek. A három igazság kibontására egy-egy lelkipásztort kértünk meg, akiknek különösen nagy…
elmaradtam ezzel az írással, már tegnap kész kellett volna legyen, de nem lett… hiába raktároztam el a fejemben, jó mélyen, hogy pénteken kész kell legyen, nem lett… az az igazság, hogy eszembe sem jutott. ma egy megbeszélésen ugrott be, s azóta nem tudom kiverni a fejemből, hogy számítanak rám. azt mondtam, hogy írok valami személyeset a Lélekről… de akármennyire is erőltetem magamat, egyetlen egy szó kavarog bennem LELKETLENÜL. igen, lelketlenül.